A Nápolyi Királyság 1815-ös hadjárata

A Nápolyi Királyság 1815-ös hadjáratának célja az volt, hogy megszilárdítsa a király, Joachim Murat pozícióját. Az uralkodó attól tartott, hogy a Bonaparte Napóleont leverő koalíció visszaülteti Nápoly trónjára a korábbi királyt, IV. Ferdinándot. Amikor 1815. március 1-jén Napóleon visszatért elbai száműzetéséből Franciaországba, Murat úgy döntött, megtámadja az Itália északi részét birtokló osztrákokat. A háborúskodás végül a Nápolyi Királyság vereségével zárult, és a király kénytelen volt Korzikára menekülni.

A Nápolyi Királyság 1815-ös hadjárata
Joachim Murat
Joachim Murat

Konfliktus Napóleoni háborúk
Időpont 1815. március 15.1815. május 20.
Helyszín Észak-Itália
Eredmény Osztrák győzelem
Szemben álló felek
Flag of the Kingdom of Naples (1811).svg Nápolyi KirályságFlag of the Habsburg Monarchy.svg Habsburg Birodalom
State flag simple of the Grand Duchy of Tuscany.svg Toszkánai Nagyhercegség
Bandiera del Regno di Sicilia 4.svg Szicíliai Királyság
Flag of the United Kingdom.svg Nagy-Britannia
Parancsnokok
Flag of the Kingdom of Naples (1811).svg Joachim MuratFlag of the Habsburg Monarchy.svg Heinrich von Bellegarde

ElőzményekSzerkesztés

A Bonaparte Napóleon bukása után elfogadott párizsi béke felrajzolta az eljövendő Európa hatalmi térképét, de a részleteket a bécsi kongresszusnak kellett meghatároznia. A tanácskozást 1814 októberében nyitották meg. A különböző államok érdekei olyannyira eltérőek voltak, hogy a megbeszélés alig haladt előre. Napóleon elbai száműzetéséből váratlanul Franciaországba érkezett március 1-jén, és hívei kíséretében Párizsba indult, hogy visszaszerezze a hatalmat. A volt császár március 20-án érte el a fővárost, amely lelkesen köszöntötte. Visszaérkezésének hírére ismét szervezkedni kezdtek ellenfelei, mert úgy gondolták, hogy addig nem lesz béke, amíg ő vezeti Franciaországot. Anglia, Poroszország, Oroszország, Ausztria és a kis német államok azonnal megkezdték a készülődést az elkerülhetetlen összecsapásra. Úgy számoltak, hogy májusra sikerül felállítaniuk egy ötszázezres sereget. Franciaországban is megkezdődött a toborzás.[1]

A Nápolyi Királyság uralkodója, Joachim Murat, Bonaparte sógora bizonytalan helyzetben volt, ugyanis a Bourbonok, Nápoly korábbi urai visszautasították, hogy elismerjék a szuverenitását. Bonaparte visszatérése azonban ösztönzően hatott a királyra, aki bizonyos volt abban, hogy az Itália északi részét uraló osztrákok ellene készülődnek, és Murat úgy döntött, ő támad elsőnek. Serege 82 ezer katonából, köztük hétezer lovasból állt. Hat hadosztályt állított fel, amelyek átlagosan 12-15 ezer emberből álltak. Murat kilencven ágyúval rendelkezett.[1]

Murat áthaladási engedélyt kért a Pápai államon keresztül észak felé, amit XII. Leó pápa elutasított. Március 22-én a nápolyi seregek átlépték a határt. A genovai területre menekülő pápa nevében Giulio Maria della Somaglia bíboros tiltakozott az erőszakos lépés miatt. Murat Ancónában rendezte be főhadiszállását. A sereget Michele Carrascosa tábornok hadosztálya vezette Bologna felé. Őt Giuseppe Lechi és Ambrosio hadai követték. A három egységnek összesen harminc lövege volt. Március 29-én Murat Riminibe helyezte át főhadiszállását, majd 30-án kiadott egy felhívást az olasz függetlenségről.[1]

Murat közeledésének hírére feléledtek az osztrákellenes függetlenségi mozgalmak Észak-Olaszországban. A hatóságok sok embert őrizetbe vette. Heinrich von Bellegarde osztrák tábornagy Johann Frimont tábornokot nevezte ki a Habsburg-csapatok élére, aki Piacenzában állította fel főhadiszállását. Az osztrák csapatok Piacenza és Casalmaggiore között gyülekeztek azzal a céllal, hogy megvédjék a vonalát, amíg további erősítést nem kapnak.[1]

Az első ütközetekSzerkesztés

 
Az invázió fő útvonalai és eseményei

Március 30-án Savigno és Cesena között, a panarói csatában összecsapott a nápolyi sereg az osztrák elővéddel, és a Vinzenz Ferrerius von Bianchi által vezetett osztrák csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Április 1-jén Murat és vezérkara átköltözött Faenzába, majd másnap Bolognába. Bianchi Modenáig hátrált, ahol védekező pozíciót vett fel a Panaro-folyó előtt. Április 3-án Carrascosa megpróbált átkelni a folyó hídjain, de az osztrákok visszaverték két átkelőnél is. Végül Castelfranco Emiliánál átjutott a túlsó partra, és rátámadt Bianchi állásaira. Miközben az osztrák centrumban heves harcok folytak, Murat harcba küldte Pietro Colletta tábornok csapatait, akik megtámadták a Habsburgok jobbszárnyát. A létszámhátrányban lévő osztrákok megfutamodtak.[1]

Az ütközet megnyerésével a nápolyiak előtt megnyílt az út Modena, Carpi és Reggio felé, amelyet Carrascosa katonái gyorsan elfoglaltak. Murat Lechivel és Ambrosióval Ferrara és az occhiobellói Pó-híd felé haladt tovább.[1] Eközben Livron és Pignatelli Strongoli seregei betörtek Toszkánába, és 7-8-án elfoglalták Firenzét. Az osztrák Nugent tábornok Pistoia felé vonult vissza, nyomában a nápolyiakkal. Április 8-án Murat Occhiobellóhoz vonult, hogy átkeljen a Pó hídján. Az osztrákok több rohamot is visszavertek. Másnap Murat ismét harcba indította csapatait, de nem sikerült áttörniük Johann Freiherr von Mohr tábornok védelmét, és kénytelenek voltak visszavonulni. A nápolyaik két nap alatt kétezer embert vesztettek.[1]

Frimont úgy vélte, hogy a ferrarai citadella nem képes sokáig kitartani, ezért támadást rendelt el. Bianchi csapatainak egy része Carpi ellen vonult, más katonák pedig Quartirofolóhoz meneteltek, hogy megakadályozzák a nápolyiak visszavonulását. Carrascosa Secchia mögé vonult vissza, hogy elkerülje a csapdát, majd a Panaro-folyó mögé húzódott, ahol csatlakoztak hozzá a Reggióból és Modenából kivont alakulatok. Murat, hogy megszilárdítsa pozícióját, a jobbszárnyat megerősített állások mögött helyezte el. Frimont új támadást rendelt el április 12-én. A Johann Freiherr von Mohr vezette osztrákok és Ambrosio katonái között súlyos harc bontakozott ki, amelynek végén a nápolyiakat kivetették sáncaik mögül, és Bologna felé űzték. Április 14-én Frimont megkísérelte az átkelést a Panarón, de visszaverték. Hasonlóan sikertelenül végződött Murat kísérlete is az átjutásra a Pó túlsó partjára.[1]

A hadjárat végeSzerkesztés

Az osztrákok április 15-én visszafoglalták Firenzét. Ezután a nápolyi seregeknek nem maradt más választásuk, mint folytatni a visszavonulást királyságuk határai mögé. Murat 17-én elérte Faenzát, másnap Forlit, 19-én Cesenát. Ambrosio Ravennából Cesenatico felé tartott, miközben Commachio helyőrsége zaklatta. A jelentős erőfölényben lévő osztrákok a nápolyiak nyomában voltak. Johann Frimont két seregre osztotta katonáiː az egyiket Adam Albert von Neipperg tábornok, a másikat Vinzenz Ferrerius von Bianchi vezette. Neipperg Murat hátráló katonái követte, míg Bianchi Folignóba tartott, hogy elvágja az utat Nápoly felé. A két sereg az Appenninek miatt eltávolodott egymástól, és Murat úgy döntött, egy kisebb csapatot küld Neipperg elé, ő pedig Tolentinónál bocsátkozik harcba Bianchival.[2]

Április 30-án megérkezett Tolentinóba az osztrák elővéd, 560 lovas és négyezer gyalogos. Május 1-jén Bianchi teljes serege (12 ezer gyalogos, 1500 lovas 28 ágyúval) elfoglalta a helyét a város körül.[3] A Tolentinói csata május 2-án, tüzérségi párbaj kezdődött a Sforzacostába vezető völgynél. Bianchi rögtön az összetűzés elején fogságba esett, de magyar huszárok hamar kiszabadították. A nápolyi hadsereg a mai Pollenzánál gyülekezett, miután heves harcokat vívott a környéken. Megpróbálták megszerezni a Rancia-várat, de az többször is gazdát cserélt a nap folyamán, és végül az osztrákok tartották meg. A harcok hajnali egy óráig tartottak.[3]

Május 3-án Murat katonái folytatták az előrenyomulást Bianchi jól kiépített állásai ellen. A nápolyiak bevették Cantagallo dombjait, és a Chienti-völgy felé szorították az osztrákokat. Murat lovas ellentámadásra számított, ezért gyalogosait négyzet alakzatban rendezte el. A lovasroham elmaradt, helyette pusztító muskéta- és ágyútűz fogadta az összetömörült nápolyiakat. A csata ekkor még nem dőlt el, de Murat hírt kapott arról, hogy Michele Carrascosa tábornok nem ütközött meg Neipperggel, hanem a Tronto-folyó felé vonul vissza. Egy másik, később hamisnak bizonyuló hír arról tájékoztatta a királyt, hogy az osztrákok Abruzzi tartományban törnek előre Campania felé. Murat elrendelte a visszavonulást.[2][3]

A nápolyiak az Adriai-tenger partján vonultak dél felé, nyomukban az osztrákokkal. Mohr tábornok katonái május 8-án átkeltek a Tronto-folyón, másnap elfoglalták Benedettót, blokád alá vonták Pescarát, majd Popoli felé meneteltek tovább. A másik osztrák sereggel Bianchi Terni felé indult, és 9-én elérte Spoletót, és 12-én megérkezett Aquilába. A nápolyi sereg visszavonulása meneküléssé változott, és a haderő 15 ezer főre olvadt. Nugent tábornok Firenzéből Róma felé indult, ahova április 30-án érkezett meg. Onnan St. Gemanóban vonult tovább, ahol Murat megpróbálta feltartóztatni, de nem járt sikerrel. Calvinál, ahol a Nápolyba tartó főutak találkoztak, egyesültek az osztrák seregek.[1]

Murat május 19-én tért vissza Nápolyba. Ekkorra már az angolok is megérkeztek a város kikötőjébe. Május 20-án a Nápolyi Királyság nevében Pietro Colletta tábornok aláírta a casalanzai békét Capuában, a Lanza-palotában. A megállapodás nagyon kedvező feltételeket kínált azoknak a nápolyiaknak, akik önként leteszik a fegyvert, és visszahelyezte trónjára IV. Ferdinánd nápolyi királyt, aki I. Ferdinánd néven az újonnan alakult Két Szicília Királysága első uralkodója lett.[2][4] Murat Korzikára menekült. Május 22-én az osztrákok bevonultak a városba.[2][3]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés