II. Murád oszmán szultán
II. Murád (Amaszja, 1404 júniusa – Drinápoly, 1451. február 3./5.[1]) oszmán szultán 1421-től 1444-ig és 1446-tól haláláig. Murád uralkodását a keresztényekkel és az anatóliai török emirátusokkal való hosszas háborúskodás határozta meg.
| II. Murád | |
 | |
| Oszmán szultán | |
| Uralkodási ideje | |
| 1421 – 1444. szeptember 1. | |
| Elődje | I. Mehmed |
| Utódja | II. Mehmed |
| Uralkodási ideje | |
| 1446 szeptembere – 1451. február 3. | |
| Elődje | II. Mehmed |
| Utódja | II. Mehmed |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Oszmán-ház |
| Született | 1404 júniusa Amaszja |
| Elhunyt | 1451. február 3. (46 évesen) Edirne |
| Nyughelye | Muradiye Complex |
| Édesapja | I. Mehmed |
| Édesanyja | Emine Hatun |
| Testvére(i) | Küçük Mustafa |
| Házastársa |
|
| Gyermekei |
|
 | |
| II. Murád aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz II. Murád témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
szerkesztésMurád 1404 júniusában született I. Mehmed fiaként, apját 1421-ben követte a trónon. Uralkodásának kezdetén, 1422 és 1425 között trónkövetelőkkel, a II. Manuél bizánci császár közbenjárására fogságukból kiszabadult Düzme Musztafával és Kücsük Musztafával, I. Bajazid fiaival kellett megküzdenie. Düzme Musztafát 1422-ben kivégeztette, később ugyanez a sors várt Kücsük Musztafára is. A bizánci császárral 1424-ben békét kötött, aminek értelmében Manuél évi adófizetésre kötelezte magát, II. Murád ezzel megszilárdította uralmát Nyugat-Anatóliában.[1][2]
Hamarosan a velenceiek ellen fordult, moreai és a szigettengeren lévő gyarmataikat 1423-ban tűzzel-vassal elpusztította. Miután 1425-ben Thesszalonikit is elvette tőlük, a signoria békét kötött.[1] Murád közben-közben birodalmának nyugati és északi szomszédjaival is foglalkozott. Harcolt Albánia hőse, Kasztrióta György (Szkanderbég) ellen.[1] A délszláv népekkel könnyebben bánt volna el, ha a magyarok nem segítették volna őket.[1] 1428-ban azonban – a Galambóc várának visszafoglalására vállalkozó – Zsigmond magyar király hadát is legyőzte.[1] E vereség hírére II. Tvrtko bosnyák király és II. Dan havasalföldi fejedelem újra meghódolt Murád előtt.[1] Ugyancsak 1428-ban legyőzte az anatóliai Karamán emirátust.[forrás?]
1430-ban Murád hatalmas területeket hódított meg a Balkán-félszigeten és a Birodalomhoz csatolta Szerbiát.[forrás?] 1432-ben – a másodszori ostrom után – elesett Szaloniki is. Erre Velence végképp kivonta magát a harcokból.[forrás?] Murád 1437-ben ostrom alá vette a délvidéki Szendrőt.[1] Hunyadi János a vár segítségére sietett és sikerült az ostromló törököket a vár alól elűzni.[1]
1439-ben a budai rendek – arra gondolva, hogy Murád ismét Szendrő ostromára készül – tetemes segítséget szavaztak meg és maga Albert magyar király és német-római császár indult a haddal az Al-Dunához.[1] Azonban a Titelrévi haditáborban olyan hatalmas vérhasjárvány tört ki hogy a magyar seregek jelentős része belehalt, köztük Albert király is.[1]
1442-ben Murád ismét sereget indított Magyarország ellen.[1] Az immár erdélyi vajdává kinevezett Hunyadit a sereget vezető Mezid bég Marosszentimrénél legyőzte, viszont a bán 4 nap múlva a jórészt parasztokból összeverbuvált "seregével" a Vaskapuban döntő vereséget mért Mezid hadaira.[1]
A hosszú hadjárat
szerkesztés
E diadalok nagy lelkesedést keltettek egész Európában (1441-ben a Német-római Birodalom, Lengyelország, majd 1444-ben Albánia csatlakozott a szerb-magyar szövetséghez[forrás?]) és az 1443 novemberében megindított hosszú hadjárathoz vezettek.[1] Ennek folyamán a magyar had I. Ulászló király és Hunyadi János vezénylete alatt még a Balkán-hegységen túl egészen Szófiáig nyomult előre.[1] Mialatt több európai fejedelem és a pápai követ nagy keresztes hadjáratot tervezett, Murád rájött a közelgő viharra és – követei által – Szegeden igen előnyös föltételek mellett békekötésre mutatkozott hajlandónak:[1] lemondott volna Szerbiáról és Havasalföldről, a magyarok által foglyul ejtett sógoráért pedig 70 000 aranyat ajánlott fel.[1]
A várnai csata
szerkesztés
Ulászló és tanácsosai ezeket a feltételeket 1444 júliusában Szegeden elfogadták (ami hiba volt, mert előbb több fejedelemmel szemben újabb háborúra kötelezték magukat) és esküvel fogadták a béke megtartását.[1] Nyomban ezután azonban megszegték a békét és újra hadat indítottak Murád ellen, aki trónját éppen Mehmed fiának akarta átengedni és már Magnesiát ki is szemelte lakóhelyének.[1] Az esküszegés hírére azonban sietve visszatért.[1] A döntő ütközet 1444. november 10-én Várnánál zajlott le.[1] A csatában Ulászló és a magyar sereg magva elesett, Hunyadi pedig csak nagy nehezen tudott elmenekülni.[1] Murád beérte a diadallal és nem aknázta ki győzelmét.[1]
Murád nem sokkal később vereséget szenvedett a jalowazi csatában és 1444-ben lemondásra kényszerült fia, Mehmed javára. 1446-ban azonban a janicsárok segítségével visszatért a birodalom élére.[forrás?]
A második rigómezei ütközet
szerkesztés1448-ban Hunyadi Kasztrióta György segítségére indult abban a reményben, hogy az albánok, boszniaiak és Brankovics György szerb despota közreműködésével nagy csapást mérhet a törökökre.[1] A koalícióból azonban jóformán semmi sem lett: Brankovics ezúttal sem küldte el segélyhadát, Boszniából sem érkezett senki és így Hunyadi mindössze 30 000 magyarral és 8000 oláhhal érkezett délnyugati Szerbiába, innen Albania felé fordult.[1] Amikor Murád Hunyadi közeledéséről értesült, rögtön felhagyott Krója ostromával, és Szófia felé visszavonult.[1] Miután összevonta hadait, megindult Hunyadi nyomában a magyar sereg után.[1] Rigómezőn olyan oldalról támadta meg Hunyadit, ahonnan senki sem várta.[1] A rettenetes harcban (október 18-20.) az oláhok átszöktek a törökökhöz és a magyarok teljes vereséget szenvedtek.[1] Ez volt Murád utolsó, alighanem legfényesebb diadala.[1] Ezután csak Szkanderbég ellen folytatott még harcot,[1] illetve legyőzte Timur Lenk fiát, Shah Rohk-ot, valamint a Karamanid dinasztiát.[forrás?]
Murád 1451 februárjában halt meg és Bursában temették el.[1] A trónon fia, II. Mehmed követte.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af Bokor József (szerk.). Murad (II.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
- ↑ Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 375. o. ISBN 963-9257-09-5
| Elődje: I. Mehmed |
Utódja: II. Mehmed |
| Elődje: II. Mehmed |
Utódja: II. Mehmed |
