Modernizmus (római katolikus)

A római katolikus modernizmusnak az egyházban azokat a különféle törekvéseket nevezik, amelyek a modern szellemiséghez (tudományhoz, filozófiákhoz) való alkalmazkodást célozzák.

Több jelentése van:

  • Korai modernizmus, a 19. század végén és a 20. század elején felbukkanó racionalista szellemi irányzat, amely a katolicizmust a modern tudomány világával akarta kibékíteni, és kereste azokat a módozatokat, amelyekben a hit a modern kor kérdései közepette az értelemhez hozható megmagyarázható.[1] X. Piusz pápa Pascendi Dominici gregis nevű enciklikája (1907) elítélte. Azóta határozott bölcsészet-dogmatikai rendszert jelent, és amely a katolikus egyházat állítólag a tudomány támadásai ellenében mindenkorra biztosítani akarja, de a katolikus tan alapelveivel homlokegyenest ellenkezik.[2]
  • A neo-modernizmus, melynek gyökerei a X. Piusz pápa által elítélt modernizmusra vezethetők vissza. XII. Piusz pápa halála (1958) után jelentkezett, amelynek képviselői magukat progresszisták-nak is nevezik[3] (szemben a konzervatív katolikusokkal).
  • Azon irányzatok a gyűjtőneve, amelyek a hagyományos egyházi tanítást modern formába próbálják öltöztetni, anélkül, hogy összeütközést keresnének a hivatalos egyházi hatóságokkal. Ilyen irányzat például a perszonalizmus, a teilhard-izmus vagy a nouvelle théologie. E törekvésekkel élesen szembehelyezkedik a neotomizmus konzervatív szárnya.[4]

A korai modernistákSzerkesztés

A modernizmus a hagyományos katolikus tanítás újraértelmezésére törekedett, az egyházi tanítást a modern kultúrával igyekezett összeegyeztetni, az egyházat pedig megreformálni. Az irányzat Kant, Schleiermacher, Ritschl, Renan, Hegel eszméiből meritett.[1] Képviselői nem alkottak egységes vallási rendszert, és tanításuk sem egyezett meg mindenben egymással, de maga a modernizmus összefüggő rendszert alkot.

Filozófiája elkerülte a skolasztikus egyházatyákra való hivatkozást, s ehelyett logikai és pszichológiai érvekkel operált. Korlátozni akarta a pápa hatalmát és meg akarta dönteni az autokrata rendszert, hogy a hatalom a pápa és a püspöki kar kezében van, továbbá ki akarta küszöbölni az egyházból azokat az elemeket, amelyek a modern ember világnézetével ellentétben állnak.[5]

Az 1907-ben kiadott Pascendi enciklika alapján a modernizmus jellemzői:[6]

  • az értelmi Isten-ismeret helyébe az érzelmi lép;
  • a vallásnak a megnyilvánulásai (egyház, szentségek) az ember szükségleteiből, vágyaiból jönnek létre; a közös élmény egyházat hoz létre, s ezért az egyházi hivatal sem isteni eredetű;
  • mivel a vallási tudatból nő ki az egyház, a hierarchia, ezért minden tekintély a tudatnak van alárendelve;
  • a dogmáknak igazodniuk kell a vallásos érzés fejlődéséhez;
  • a történelemben természetfeletti esemény nincsen,
  • a skolasztikus filozófia elvetése,
  • az istentiszteletnek a nép igényéhez való alakítása,
  • az egyházi intézmények demokratizálása, továbbá annak megengedése, hogy az alsó papság, és a laikusok is részt vehessenek az egyházi törvényhozásban
  • a papi nőtlenség eltörlése.
 
E. J. Pace 1922-es keresztény karikatúrája, a modernisták alászállása. A lépcsőfokok fentről: Kereszténység → A Biblia nem tévedhetetlen → Az ember nem Isten képmására alkotott → Nincsenek csodák → Nincs szűzi szülés → Nincs Istenség → Nincs bűnhődés → Nincs feltámadás → Agnoszticizmus → Ateizmus

Filozófiája az agnoszticizmusból származik, mert kizárja a hitet a megismerés eszközei közül.[7] Tanításának másik alapeleme az immanentizmus, amely azt hirdeti hogy a vallás a lélek immanens, belső erejéből fakad, nem pedig külső kinyilatkoztatásból származik. A lélek mélyén elemi erővel él az Isten iránti szükségérzet, melyből fakad a vallásos érzés.[1]

Nézete szerint a vallás (a hit) nem eredhet külső kinyilatkoztatásból, csak az ember bensőjéből magyarázható meg, a vallásos immanenciából, vagyis a kedélyben keletkező érzelemnek az isteni után való szükségérzetéből. Ez érzelemnek tudata a kezdete a vallásnak és neve: hit. Ennek az első vallásos érzelemnek jelentkezése a lélek tudatában a kinyilatkoztatás. A keresztény kinyilatkoztatás nem más, mint a vallásos érzelem fellépése (az ember) Krisztus lelkében. Ilyenformán a hitbeli kinyilatkoztatás nem Isten igéje, és a hit nem az isteni bizonyítékon nyugvó hívés. A dogmák csak tükrei a vallásos kedélynek, nem abszolút igazságok vagy valóságok, csak jelképek, amelyeket megelevenítésük céljából a hithez és a különféle idők hívőihez kell alkalmazni, különben elveszítik eredeti tartalmukat és változtatásra szorulnak.[2]

Az egyház a hívők szükségletéből származott, hogy vallásos élményeiket egymással közölhessék, az egyházi hatalom tehát közvetlenül a néptől veszi eredetét. Az államot és az egyházat egészen el kell választani, az egyházat demokratikusan át kell alakítani és mindenben, még a szentségek kiszolgáltatásában is, az államnak alárendelni.[2]

A modernizmus legfőbb tana a fejlődés törvénye: hit, dogma, kultúra, egyház mind fejlődik, amiben az Egyház a gátló, a világiak a hajtóerő.

Egyéb modernista tételek:[8]

  • A Szentírás nem tévedhetetlen, mert emberi dokumentumok gyűjteménye.
  • A szentháromság-tan felesleges és érthetetlen.
  • Jézus nem váltotta meg az emberiséget és egyházat sem alapított.
  • A történelmi Jézus más, mint a kereszténység Jézusa.
  • Péter nem volt egyházfő.
  • A szeplőtelen fogantatás tanítása elvetendő.
  • A (katolikus) szentségek nem Jézustól erednek, és nem is lényegesek.
  • A hívők szabadon fejthetik ki nézeteiket, lelkiismeretüket nem lehet az Indexhez kötni.
  • A pokol nem örökké tartó állapot.
  • Az utolsó kenet felesleges.
  • A bűnbocsánat nem a papra tartozik.
  • A házasság nem szentség, és állami hatáskörbe tartozik.

A modernizmus képviselőiSzerkesztés

Legjelentősebb közülük a francia Alfred Loisy, a párizsi Istitut Catholique volt professzora, aki a protestáns biblia-kritika nyomdokain haladva a történeti kritikát alkalmazta a hit forrásainak vizsgálatainál. Mások, mint George Tyrell, Le Roy, Lucien Laberthonnière, Albert Houtin stb. a modern filozófiákat építették bele a katolikus hit- és erkölcstanba és a dogmák relativitását hirdették az egyház abszolutista felfogásával szemben.[7]

A modernizmus főleg Franciaországban és az Egyesült Királyságban, továbbá kisebb mértékben Olaszországban volt jelentős.[9]

Nevezetesebb képviselői:[10][11][12]

Franciaországban

Angliában

Olaszországban

Németországban

  • Ignaz von Döllinger (1799–1890), katolikus teológus és egyháztörténész, a modernista mozgalom német úttörője
  • Joseph Sauer (1872-1949) katolikus teológus, egyháztörténész

Lépések a modernizmus ellenSzerkesztés

 
X. Piusz pápa

A modernizmus ellen 1907. július 3-án a Hittani Kongregáció nyilatkozott, mely kiadott Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétumában 65 modernista tételt ítélt el.

Ezután következett 1907. szeptember 8-án X. Piusz pápa Pascendi Dominici gregis enciklikája, amely nem cáfolata, hanem rendszeres jellemzése és bírálata a már elvetett modernizmusnak. Ebben az enciklikában X. Pius elrendelte, hogy a teológiai tanulmányok alapja csak a skolasztikus filozófia lehet.[2] Előírta, hogy a gyanús tanárokat mozdítsák el a katedráról, a papnövendékek ne látogassanak világi egyetemen előadásokat, továbbá az egyházi cenzúrát is megszigorította. Rendelkezett minden egyházmegyében az ún. consilium vigilantiae felállításáról, melynek feladata a modernizmus felkutatása volt. Indexre (tiltó listára) került számos szerző könyve, így a magyar Prohászka Ottokár három írása is.[7]

1910. szeptember 1-én a Sacrorum antistitum kezdetű motu proprioja előírta a papságnak az ún. antimodernista esküt, melyet ezután minden felszentelt papnak le kellett tennie[2]

„Én, xy határozottan magamévá teszem és elfogadom mindazt összességében és egyenként is, amit az egyház nem tévedő tanítóhivatala meghatározott, kijelentett és kinyilvánított, tanításának elsősorban azon fejezeteit, amelyek a mostani kor tévedéseivel egyenesen szembeszállnak."[15]
(Az antimodernista eskü letételének rendeletét csak 1967-ben függesztették fel).

A katolikus konzervatív irányzat kuriális vezetője Umberto Benigni (1862-1934) prelátus volt, aki 1909-ben létrehozta a Sodalitium Pianum elnevezésű titkos - inkvizíciós - jellegű szervezetet. Ennek az volt a célja, hogy püspökök megkerülésével megfigyelje és megbüntesse mindazokat, akik gyanúsnak látszottak.[6] A modernisták ellen valóságos hajtóvadászat indult.[16][7] Sok olyan teológus is el lett távolítva, akik ugyan nem voltak modernisták, de nem álltak a skolasztikus neotomizmus pártján.[7]

Ezután a modernizmus mintegy fél évszázadra kiszorult az egyházból, de a korai modernizmussal kapcsolatban több olyan álláspontot is elítéltek, melyet azóta a katolikus teológia elfogadott.[6]

Neo-modernizmusSzerkesztés

A katolicizmus modernista krízise az egyházi hagyomány és dogma, illetve a tudományos módszerek és azok követelményeinek felismerése közötti összetűzés eredménye.[17] A konzervatív katolikusok az eddigi erkölcsi és hittani normákat védik, míg a neo-modernisták (vagy más neveken: a progresszisták, progresszívok vagy haladók) azt állítják, hogy ha a katolikus kereszténység nem akar végleg megszűnni, alkalmazkodnia kell a mai megváltozott világ követelményeihez.[18]

A nouvelle théologie képviselői, a haladó, modernista jezsuiták (J. Daniélou, H. de Lubac, Teilhard de Chardin) és domonkosok (M.-D. Chenu, Y. Congar stb.) sok zaklatásnak voltak kitéve a XII. Piusz által 1950-ben kiadott „Humani generis” kezdetű enciklika idején, mígnem a II. vatikáni zsinaton rehabilitálták őket, sőt később egyesek bíborosok lettek.[19]

A modernisták gyakran Hegel és Heidegger filozófiájával helyettesítették az újskolasztikus filozófiát.[20] Mindenesetre meglehetősen eklektikusan vélekedtek a katolikus tanítás lényegi kérdéseiről, s korántsem alkottak közös platformon lévő, szervezett irányzatot.[21]

Az „aggiornamento” (korszerűsítés) XXIII. Jánostól kezdve a X. Piusz örökségétől való elfordulást jelentette.[22] A János pápa ideje alatt összehívott II. vatikáni zsinaton két egymással ellentétes irányzat bontakozott ki: a progresszívok (haladók) és az integristák (konzervatívok) irányzata és végeredményben a zsinat a progresszívok (modernisták) győzelmével végződött. A zsinat progresszív szárnya megújulási törekvéseiben a XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében elhangzott buzdításra támaszkodott. A remélt „új korszak" hajnalán az élhetőbb egyház irányába mutató változásokra van szükség. A kezdeményezés bizonyos tekintetben nem új, hiszen az urgens necessitas vei evidens utilitas indokolta változásokat már a IV. lateráni zsinat is engedélyezte.[23]

XXIII. János a haladók oldalán állt. Jelszava: „előre, mindig csak előre!” — így akarta valóra váltani, hogy az egyház a ne maradjon le, szinkronban legyen a 20. századdal, így fogalmazza meg mondanivalóját, időszerűen, közölhetőén, mert csak így tudja betölteni hivatását a modern időnkben, anélkül, hogy valamit is lealkudna vagy letagadna eredeti mandátumából. Az integristák (konzervatívok) ugyanakkor féltették a katolikus egyházat a széthullástól, a zűrzavartól, a múlt értékes tradícióinak megvetésétől, tekintélyének csorbulásától. Szinte csak bírálatuk volt a mai világgal szemben, így lényegében az anti-modernista vonalat folytatták, ami az I. vatikáni zsinatra és a korabeli pápákra volt jellemző.[24]

A II. vatikáni zsinat a modernizmus győzelmét jelentette, különösen három területen: a Biblia, a katekizmus és a liturgia területén. Az integristák számára az utolsó elfogadható Biblia-fordítás az 1939. évi kiadású Crampon-féle Biblia volt, az egyedül érvényes katekizmusnak a tridenti zsinatét tartják, amelyet X. Piusz pápa is átvett, az egyedül „hiteles” szertartás pedig az V. Szent Piusz-féle mise.[25]

A zsinat után a progresszívok (modernisták) túl kevésnek találták a bevezetett reformokat, ezért az egyházi struktúra radikális átalakításába kezdtek, és a teológusok kutatási szabadságát követelték; míg az integristák (konzervatívok) úgy vélték, hogy a zsinat utáni egyház már nem is igazi katolikus egyház.[6]

VI. Pál pápa a zsinat után mondta: „a modernizmus a legveszélyesebb forradalom, amellyel az Egyháznak valaha is szembe kellett néznie, és még ma is komolyan ostromolja az Egyházat”.[26]

II. János Pál pápa teológiai és politikai nézetei meglehetősen konzervatívak voltak. Ez viszont nem meglepő, hiszen a lengyel katolicizmus az egyik legkonzervatívabb ágat képviselte Európában. A pápa kifelé a dialógus híve volt és párbeszédre készséget mutatott, addig befelé viszont az abszolút pápa-tekintély képviselője volt. Erre emlékeztet H. Küng, E. Schillebeeckx és L. Boff elhallgattatása és az 1990. május 24-én kiadott instrukció, amely a római katolikus tanítói hivatalnak a teológiai tanárok által gyakorolt módjait szigorú konzervativizmussal határozta meg.[24]

Marcel Lefebvre, – aki nem fogadta el a II. vatikáni zsinat bizonyos dokumentumait – a hagyományokhoz visszatérve folytatta növendékei oktatását. A feszültség fokozatosan növekedett, miután a lázadó érsek folytatta a Vatikánnal dacoló tevékenységét.[27] A szakítás 1988 nyarán következett be, amikorra még szélsőségesebbé váltak a nézetei a pápának való engedelmesség kérdésében is. Lefebvre és a konzervatívok (integristák) bizonyos része — "sedevakantisták" — úgy tartották, hogy a II. Vatikáni Zsinat súlyos tévedéseinek következtében Péter széke megüresedettnek tekintendő, szerintük XII. Piusz halála óta Péter trónja üresen áll.[25][28] Ezért Lefebvre nyilvánosan megtagadta a II. vatikáni zsinat döntéseit, és a szakadár főpapok közül négy püspököt iktatott be, holott ez a pápa kiváltsága. II. János Pál nyomban kiközösítette a szakadárokat, akik különálló szektát teremtettek. E renegát közösségnek 2009-ben szerte a világban 480 plébánosa volt.[29]

1998-ban II. János Pála a Fides et Ratio enciklikájában tisztelettel szól a filozófia szerepéről és megvédi a metafizika jogosultságát, a kinyilatkoztatott igazságról szólva az I. Vatikáni Zsinatra hivatkozik, meg részben a „Pascendi”-re és a „Humani generis”-re, továbbá Aquinói Szent Tamás tanítását magasztalja. Megerősítette a modernizmus túl liberális szárnyának elutasítását.[30]

A katolicizmus jövőjéről, vagy a keresztény üzenet egyetemességéről szólva mindig a modernizálódásról, korszerűsödésről kell beszélni: ez volt a II. Vatikáni Zsinat célkitűzése. A zsinat utáni válság, az integrizmus és progresszizmus végletei között egyensúlyt kereső pápaságnak valójában az elfojtott modernizmus problémájával kell szembenéznie.[19] A Kaufmann és Zingerle által szerkesztett kötetben [31] 22 szociológus, történész és teológus tárgyalja a modernizálódás zsinat utáni problémáit, tehát nemcsak a zsinat teológiáját, hanem az egyházi reformok szociológiai, politikai és kulturális összefüggéseit: egyház(ak) és állam, hit és ész, szekularizálódás, pluralizmus, párbeszéd a világgal, liberalizmus, konzervatívok és progresszisták, az „aggiornamento” [32] helyzete a volt szocialista országokban stb. A magyar helyzetről Tomka Miklós szociológus tájékoztat.[19]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c Szántó Konrád: A katolikus egyház története III.
  2. a b c d e Révai Nagy Lexikona, 1915.
  3. Tudós-Takács János: Marcel Lefebvre és a teológia neo-modernista válsága
  4. Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
  5. Halász Gyula: A modernizmus (1910)
  6. a b c d Marton József: A keresztény jelenkor
  7. a b c d e Gergely Jenő: A pápaság története
  8. Halász Gyula: A modernizmus(1910)
  9. O'Connell, Marvin Richard (1994). Critics on Trial: An Introduction to the Catholic Modernist Crisis. Washington, D.C.: Catholic University of America Press. ISBN 9780813208008. Retrieved 8 June 2016.
  10. Dudek: A modernizmus és katholicizmus (1908).
  11. "Modernism". New Catholic Encyclopedia. The Gale Group Inc. 2003. Retrieved 17 May 2019
  12. ENCYCLOPÆDIA BRITANNICA: Modernism - Roman Catholicism
  13. Farkas Gábor: Elutasítás és bebocsátás - A modernista válság és következményei
  14. Roditi, Edouard (1946. október 13.). „Henri Brémond: Poetics as Mystagogy”. The Journal of Aesthetics and Art Criticism 4 (4), 229–235. o. DOI:10.2307/426531. ISSN 0021-8529.  
  15. antimodernista eskü, Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Budapest 2009
  16. Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve
  17. A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, 23. évfolyam, 1997 / 3. sz.
  18. PhDr. Radomír Malý: Megosztott Egyház?
  19. a b c Mérleg, 2001/2. szám
  20. Neo-modernism
  21. Horváth Pál: Modernség vagy modernizmus a magyar katolikus bölcseletben, Magyar Filozófiai Szemle (1995)
  22. Madarász Imre: X. Pius, az antimodernizmus pápája
  23. Mérleg, 2007/4. szám
  24. a b Theologiai Szemle, 1991 / 4. szám
  25. a b Mérleg, 1994/4. szám
  26. Raymond Marcin: A modernizmus eretneksége
  27. Magyar Nemzet, 1991-03-26/71. szám
  28. Mérleg, 2009/1-2. szám
  29. Népszava, 2009-02-07/32. szám: Vatikán a viharban
  30. FIDES ET RATIO - II. János Pál pápa enciklikája püspökeihez a hit és az értelem kapcsolatának természetéről
  31. F.-X. KAUFMANN - A. ZINGERLE (SZERK): Vatikanum II. und Modernisierung, Historische theologische und soziologische Perspektiven, Paderborn, Schöningh, 1996, 423 1.,
  32. Az aggiornamento szó jelentése „korszerűsödés", vagy - merészebben - „modernizálás".

ForrásokSzerkesztés