Wikipédia

Oravicabánya

város Romániában, Krassó-Szörény megyében

Oravicabánya (Oravica, románul Oravița, németül Orawitz vagy Orawitza) város Romániában, Krassó-Szörény megyében.

Oravicabánya (Oravița, Orawitz)
Téli látkép
Téli látkép
Oravicabánya címere
Oravicabánya címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióBánság
Fejlesztési régióNyugat-romániai fejlesztési régió
MegyeKrassó-Szörény
Rangváros
KözségközpontOravița
Beosztott falvak
PolgármesterDumitru Ursu (PSD), 2012
Irányítószám325600
SIRUTA-kód51118
Népesség
Népesség7739 fő (2021. dec. 1.) +/-
Magyar lakosság25 (0%, 2021)[2]
Község népessége9346 fő (2021. dec. 1.)[1]
Népsűrűség90 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság253 m
Terület168,9 km²
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 02′, k. h. 21° 41′Koordináták: é. sz. 45° 02′, k. h. 21° 41′
Oravicabánya weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Oravicabánya témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség
A színház
A volt polgári iskola, ma a Ion Dragalina Líceum központi épülete (1873)
A városháza
Római katolikus templom
Vasútállomás
Fekete Macska-ház
Volt katonaiskola
Poliklinika
Knoblauch-patika

Fekvése szerkesztés

Temesvártól 111 km-re délkeletre, a Szörényi-érchegység nyugati lábánál fekszik. Az egykori Németoravica 3,5-4 km hosszan kanyarog egy erdővel szegélyezett völgyben, Románoravica a völgy lábánál, a síkságon helyezkedik el. Jellegzetes szele, a kosava északkelet–délnyugati irányú.

Nevének eredete szerkesztés

Nevét patakjáról kapta, amely Kiss Lajos véleménye szerint egy délszláv *Orehovica ('diófás') névalakból származhat. Első említései: Gorna Orahıvıča (1554), Oravicza (1700 után). A -bánya utótagot 1880 óta viseli. Románoravica 1926-os hozzácsatolásáig, az attól való megkülönböztetésül magyarul Németoravicának, németül Deutsch-Orawitznak vagy Montan-Orawitznak, románul Oravița Montanănak is hívták.[3]

Története szerkesztés

A török hódoltság alatt szerbek lakták. Rézbányáit a törökök is művelték, de 1688-ban elhagyták. 1703-ban már létezett római katolikus plébániája, tehát már laktak itt német bányászok. Később egy időre elnéptelenedett és 1717-ben alapították újra. 1718-ban 36 munkást költöztettek ide, főként Besztercebányáról, Selmecbányáról és Pfalzból. A következő tíz év folyamán 694 tiroli bányászt és munkást telepítettek be. 1723-ban ide helyezték át Temesvárról a bánáti bányaigazgatóságot. 1729-ben alapították az első bányásziskolát, amelyet azután 1789-ben helyeztek át Resicára.

1738–1739-ben a közeledő törökök elől a lakosság többsége Temesvárra, Aradra és Perjámosra menekült. A zavaros időszakban rablók fosztották ki, fölgyújtották templomát, a plébánost több más helybélivel együtt megölték. A veszély elmúltával azonban lakóinak többsége hazatért.

A 18. század hátralévő kétharmadában egyértelműen a Bánság bányászatának központja és legdinamikusabban fejlődő, városias települése volt – bár csak 1834-ben vált bányavárossá (Bergstadt), addig a Berggemeinde ('bányaközség') címet viselte. Rezet és ezüstöt bányásztak itt. Az 1730-as években duzzasztással két víztározót alakítottak ki és 1777-ig négy olvasztókohót helyeztek üzembe. 1759-ben Mária Terézia minden bevételével együtt tíz évre zálogba adta a Wiener Gemeinde Banknak. 1783-tól szombatonként hetivásárt és évi három országos vásárt tartott. 1793-tól 1854-ig állami támogatással négy osztályos, latin tannyelvű gimnáziuma működött. 1796-ban gyógyszertára nyílt.

A század folyamán olténiai románokat (bufánokat) és cigányokat telepítettek be. A Forvizben (a Fuhrwesen 'fuvarozás' szóból) lakó bufánok szénégetéssel, favágással és fuvarozással foglalkoztak, az Ogás negyedbeli cigányok aranyat mostak.

Moscopole 1769-es első, törökök általi feldúlása után több gazdag aromun kereskedőcsalád költözött a városba. 1781 és 1784 között Dimitrie Nicolae Hagi aromun kereskedő alapította ortodox egyházát. 1785-ben egy időre egyesítették Német- és Románoravicát, majd száz évre ismét szétváltak.

1790-ben fedezték föl kőszénkészleteit, amelyek kitermelése nemsokára megkezdődött. A színesfémbányák mellett egyre nagyobb jelentőséget kaptak szénbányái. 1829-ben mint bőripari központot is említették, ahol sok ún. „vörös” (vörösre cserzett bőröket előállító) tímár működött.[4]

1806-ban Ioan/Johann Niuny aromun származású mérnök műkedvelő színkört szervezett. 1817-ben I. Ferenc király jelenlétében avatták föl színházát. 1818–1820-ban hetilapja is megjelent.

1833-ban aranyat találtak határában. Kitermelését 1845-ben kezdték meg, de a bánya csak négy évig üzemelt. 1838-ban a színház emeletén megnyílt a városi kaszinó.

1848-ban Eftimie Murgu hívei ortodox esperesét, Ignatie Vuiát kívánták megtenni verseci püspöknek. Kossuth központi szerepet szánt a városnak a magyar hadiiparban. Üzemeinek igazgatójává Szlávy Józsefet, a későbbi miniszterelnököt nevezte ki és hadiüzemmé való átalakításukban részt vett Zsigmondy Vilmos. A szabadságharc alatt ágyúgolyót öntöttek itt. December végén császári kézre került, 1849. május 3-án Arányi Károly őrnagy foglalta vissza. A június 21-én pótválasztáson deáki Fülepp Sámuel bányamérnököt választotta országgyűlési képviselővé.

1847-ben az Oravica–Jaszenova–Báziás vonalon vonalon megindult a lóvasúti közlekedés (melyet Lissava felé meghosszabbítottak, majd egészen Stájerlakanináig kezdtek megépíteni), 1854-ben pedig ugyanitt fölavatták a Bánát első mozdonyüzemű vasútvonalát. A vasút a dunai gőzhajózáshoz kapcsolódva bekötötte a bánáti bányavidéket a nemzetközi vérkeringésbe.

1855-ben üzemeit a StEG (az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság) vásárolta meg. Ez a változás jelentősen megváltoztatta a város szerepkörét. A vállalat egyrészt Resicát jelölte ki bánáti „birodalmának” központjául, így megszűnt addigi vezető szerepe. Másrészt a korábbi réz- és nemesfémbányászat helyett itt is a kőszén- és vasércbányászatot fejlesztette tovább. 1857-ben itt alapította meg kémiai laboratóriumát, melynek feladata volt, hogy megvizsgálja az összes beérkező nyersanyagot és a feldolgozott termékeket. Ezt 1880-ban Resicára helyezték át. Néhány ipari üzemet is létrehozott a társaság: 1860-ban cementgyárat, 1860 körül lámpaolajgyárat (előbbi 1911-ig, utóbbi 1912-ig működött), később lapát- és csákánygyárat.

Jelentőségét növelte az 1858-ban megépült Temesvár–Versec–Jaszenovo(–Báziás) vasútvonal. Majd 1863-ban bravúros ipari teljesítményként elkészült a mozdonyüzemű, normál nyomközű vasút Oravica és Anina között (a közel kész lóvasút kiváltására). Resicabányával csak sokkal később, 1909-től kötötte össze vasúti összeköttetés, Zsidovinon át.

1859. augusztus 10. és szeptember 15. között itt rendezték meg a birodalmi ipari és kereskedelmi kiállítást.

1872-től Krassó vármegyéhez, 1881-től Krassó-Szörény vármegyéhez tartozott.

1865-ben Ioan Faurt választották parlamenti képviselőjévé. 1892–1896-ban Jókai Mór, 1896–1906-ban a helyi születésű Graenzenstein Béla bányamérnök, 1906–1910-ben a Román Nemzeti Párt programjával Coriolan Brediceanu, 1910-től a munkapárti Iosif Siegescu képviselte az országgyűlésben.

A 19. század második felében Horváth Zsigmond újraindította aranybányáját. Fűrészgyára és márványfeldolgozó üzeme is volt. Bankrendszere a nemzetiségek/etnikai csoportok szerint oszlott meg: az Oravitzaer Sparkasse (1866-tól) német, az Oravițana (1894-től, elődje, az Asociația românească de consum 1887-től) román, az Oraviczai Népbank (1888-tól) magyar, az Oraviczai Kereskedelmi és Iparbank (1900-tól) pedig zsidó banknak számított.

Az 1866–1867-ben megjelent Berggeist című hetilap után 1872-ben alapították az egészen 1940-ig megjelenő, német nyelvű Orawitzaer Wochenblattot. Népszerű, román nyelvű napilapja volt 1907 és 1924 között a Progresul. 1893-ban alakult meg a helyi turistaegylet, amely a környéken megkezdte a jelzett turistautak kialakítását.

Szaporodó magyar értelmisége 1846-ban hozta létre első magyar nyelvű egyesületét, a Magyar Olvasó Kört. 1870-ben, Balajthy Barnabás bányafőbiztos elnökségével megalakult a Magyar Nyelv-Terjesztő-Egyesület, amely 1882-ben az Arany-kör nevet vette föl. A tevékeny egyesület az egész Dél-Bánátban igyekezett elősegíteni a magyarosítás programját, a kisebb vidéki központokban fiókszervezeteket működtetett. 1882-ben elérte, hogy az Orawitzaer Wochenblatt ünnepnapokon magyarul is megjelenjék, 1896 és 1918 között pedig kiadta az Oravica és Vidéke című hetilapot.

A Román Királyság és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között meghúzott (1924-ig kialakuló) államhatár több helyen keresztezte az Oravicabánya–Báziás vasúti összeköttetést, melynek utolsó szakasza és a kikötő sorsát 1951-ben pecsételte meg a két állam utódja közötti külpolitikai viszony. A stájerlakaninai szénbányászat 2006-os megszűnése végképp megpecsételte a vasút sorsát. A hegyivasúti szakaszon három, kettő, majd már a csak egy vonatpár maradt a CFR kezelésében – ma már kis reménységű szigetüzemben, ugyanis a többi vasút már korábban a Regiotrans kezelésébe került, és a vállalat 2015. márciusi leállása óta nem is indult újra.

1926-ban egyesítették Románoravicával és az újraszervezett Krassó megye székhelyévé nevezték ki.

Népessége szerkesztés

  • 1802-ben Németoravicán 1644 római katolikus német és 713 ortodox román lakott.
  • 1828-ban 5693 lakosa volt, családfői közül 609 házas és 91 házatlan zsellér, 73 kézműves, 25 szolga, 24 honorácior és 26 zsidó.
  • 1900-ban 4314 lakosából 2274 volt német (52,71%), 1487 román (34,46%), 418 magyar (9,68%), 58 szerb (1,34%) és 52 cseh (1,20%) anyanyelvű; 2548 római katolikus, 1561 ortodox, 107 zsidó, 44 evangélikus és 36 református vallású. A lakosság 69%-a tudott írni-olvasni és a nem magyar anyanyelvűek 19%-a beszélt magyarul.
  • 2002-ben 10 222 lakosából 9531 volt román (93,24%), 216 cigány (2,11%), 209 német (2,04%) és 141 magyar (1,37%) nemzetiségű; 8837 ortodox, 546 római katolikus, 260 baptista, 245 görögkatolikus, 178 pünkösdista és 59 református vallású.

Látnivalók szerkesztés

  • Színházát (Str. Mihai Eminescu 8.) Ioan/Johann Niuny tervezte barokk stílusban, a bécsi Burgtheater mintájára. Niuny és apósa, Procop Lhotka von Smislow bányaigazgató kezdeményezésére, közadakozásból épült föl, amelyben a környező települések is részt vettek. 1817-ben a helyi műkedvelő színtársulat Die Beschämte Eifersucht ('A megszégyenült féltékenység') című előadásával nyitották meg, I. Ferenc király jelenlétében. 1838-ban az akkor ráépített emeletén rendezték be a kaszinó helységeit. 1893-ban egy felújítás után háromnyelvű előadással avatták fel ismét, Trefort Ágoston miniszter jelenlétében: A regény vége, a Die Frau Kaffeesiederin és a Mama lui Ștefan cel Mare című darabokat adták. Ma helytörténeti múzeum és könyvtár működik benne.
  • Az Oravica–Anina vasút 1863-ban készült el és a maga korában kiemelkedő teljesítménynek számított. A 33 km hosszú vonal szintkülönbsége 339 méter, különlegessé az átvágások, töltések, védőfalak, kanyarok sokasága teszi. 863 méternyi hosszúságban tíz viadukton és összesen 2084 méternyi alagúton halad át. A tereptárgyak építésében friuli kőművesek működtek közre. A vasútvonalat építésekor „bánáti Semmeringnek” nevezték. A vonalon naponta már csak egy vonatpár közlekedik mementóként.
  • Római katolikus temploma (1718–1722).
  • A németoravicai ortodox templom (1784). A lugosi kéttornyú ortodox templom hatása alatt épült.[5]
  • A volt Knoblauch-féle patika (Str. 1 Decembrie 1918 17., 1796, múzeum). Egykori tulajdonosa, Karl Knoblauch gyógyszerész, a 19. század közepén a környék román népmeséit gyűjtötte.[6]
  • Az egykori románoravicai vasútállomás 1847-ben épült, a legrégebbi vasútállomás Románia területén.
  • A románoravicai ortodox templom (1755 körül).
  • A Risz negyedi római katolikus temetőben a település első temploma.
  • Izvorul Rece-vízesés az Oravica völgyében.
  • A Kis és a Nagy tó két gátja 1724–1733-ban, a két tó közti csatorna 1733–1754-ben készült. Utóbbi gátat a 19. században átépítették (117 m hosszú és 12,5 m magas).
  • Műemlék épületei: banképület (1914, Str. 1 Decembrie 1918 1.), római katolikus plébániahivatal (eredetileg katonaiskola, majd bányakerületi székház, 1741, Str. 1 Decembrie 1918 2.), művelődési ház (1914, Str. 1 Decembrie 1918 3.), Fekete Macska-ház (1892, Str. 1 Decembrie 1918 11.), Korona Szálló (1733, Str. 1 Decembrie 1918 22.), városi könyvtár (1925, Str. 1 Decembrie 1918 24.), Bádogos-ház (18. század első fele, Str. 1 Decembrie 1918 30.), poliklinika (1896, Str. 1 Decembrie 1918 41.), áruház (1896, Str. 1 Decembrie 1918 43.), ügyvédi iroda (1856, Str. 1 Decembrie 1918 44.), városháza (volt krassói megyeháza, 1933, Str. 1 Decembrie 1918 60.), volt ortodox leánygimnázium (1873, Str. 1 Decembrie 1918 62.), Vichentie Stângu-ház (1890, Str. Ciclovei 4.), volt StEG-, majd UDR-garázsok (19. század utolsó negyede, Str. M. Eminescu 3/a), a Ion Dragalina Líceum központi épülete (volt polgári iskola, 1873, Pța Ferdinand 8.), erdészeti hivatal és lőtér (1873, Pța Ferdinand 9., a lőtér botanikai értékei miatt védett), volt közfürdő (1874, Str. Emanuil Gojdu 25.), Sim Sam Moldovan Kutatóközpont (19. század, Str. Emanuil Gojdu 46.), Pita Bujor-ház (19. század, Str. Emanuil Gojdu 50.), a Notre Dame-nővérek egykori zárdája és római katolikus leánygimnáziuma (1800, a rend 1861-től működött benne, ma általános iskola, Str. Emanuil Gojdu 52.), volt határőrlaktanya (1786, 1911-ben átépítették, ma általános iskola, Str. Eftimie Murgu 31.), bíróság (1818, Pța Revoluției 2.), Konkz-ház (1840, Pța Unirii 1.), a volt németoravicai városháza (1860, 1911-ben átépítették, ma óvoda), 18–19. századi lakóházak (Str. 1 Decembriei 1918 5. és 61., Str. Damaschin Bojincă 26., Str. M. Eminescu 20., Str. Emanuil Gojdu 43., 48. és 56., Pța Revoluției 3. és 5.).

Gazdasága szerkesztés

1989 után, bányáinak és kohóinak leépítésével és a crivinai hőerőmű bezárásával magas munkanélküliség alakult ki.

Oktatás szerkesztés

  • Ion Dragalina Elméleti Líceum
  • mezőgazdasági szakiskola

Híres emberek szerkesztés

 
A németoravicai ortodox templom
 
A templom hársfából faragott, barokk-rokokó ikonosztáza

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

Források szerkesztés

  • Pesty Frigyes: Krassó vármegye története. 2/2, Budapest, 1884
  • Frank Zoltán: Délkeleti képek. Oravicabánya, 1900
  • Oravița Website Archiválva 2008. április 23-i dátummal a Wayback Machine-ben (románul)

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ 2021-es romániai népszámlálás
  2. ↑ 2021-es romániai népszámlálás (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet, 2023. (Hozzáférés: 2024. január 21.)
  3. ↑ A 19. századi helyi német ejtésre vö. Herczeg Ferenc: Emlékezései. Bp., 1985., 76. o.: „Kitűnt, hogy ő Oravicáról való (ott azt úgy mondják, hogy Uávic!) […]”
  4. ↑ Kakucs Lajos: Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között. Kolozsvár, 2016, 57. o.
  5. ↑ Nicolae Sabău: Metamorfoze ale barocului transilvan, vol. 1, Sculptura. Cluj-Napoca, 2002, 190. o.
  6. ↑ Ovidiu Bîrlea: Istoria folcloristicii românești (București, 1974)

Külső hivatkozások szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Oravicabánya&oldid=25341772”