Szerkesztő:Történelem p/Adriai-tengeri hadjárat (I. világháború)

Adriai-tengeri hadjárat
Első világháború
Az Adriai-tenger (fent jobbra) egy első világháború előtt, Olaszországról készült osztrák-magyar térképen
Dátum	1914. augusztus - 1918. október
Helyszín	Adriai-tenger
Eredmény	Antant győzelem
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Olasz Királyság Franciaország Egyesült Királyság USA Ausztrália Osztrák–Magyar Monarchia Német Birodalom

Harci cselekmények

1914

Az SMS Goeben-és Breslau elleni hajsza

A Goeben és a Breslau az őket üldöző egyik angol hadihajó fedélzetéről

A háború kitörésekor az adriai osztrák-magyar bázisokban két nagy német hadihajó, az SMS Goeben csatacirkáló és az SMS Breslau könnyűcirkáló tartózkodott. Miután a Német Birodalom 1914. augusztus 3-án hadat üzent Franciaországnak a két hajó elhagyta Messinát (ahova előző nap futottak be) és másnap Philippeville és Bône algériai kikötővárosokat bombázta. Ezt követően a német kötelék parancsnoka, Wilhelm Souchon ellentengernagy kérte az osztrák-magyar hadiflottát, hogy azonnal hajózzon a messinai-öböl térségébe és biztosítsa a német hajók biztonságos visszaérkezését az előző nap Toulonból kifutó francia hajók esetleges felbukkanása miatt. Ezt az osztrákok elutasították, mivel az ország még nem állt hadban sem Franciaországgal, sem Nagy-Britanniával. A német hajóknak ennek ellenére sikerült harc nélkül visszatérniük augusztus 5-én virradóra Messinába, miután sikerült lerázniuk az őket követő angol hajókat ekkor még nem állt be a hadiállapot az angolok és a németek között). A német feltöltötték szénkészletüket, miközben a német admirális még egyszer segítséget kért rádión Anton Haus tengernagytól.

Miután az angol tengeri egységek is értesítést kaptak, hogy éjjel tizenkét órakor beállt a hadiállapot Németország és Nagy-Britannia között, a brit kötelék parancsnoka, Archibald Berkeley Milne tengernagy elhatározta, hogy csatára kényszeríti a németeket. Arra számítva, hogy a németek az Adria felé próbálnak kitörni, újabb brit egységek érkeztek az Adria bejáratához. Újabb német kérések érkeztek az osztrák-magyar flotta és kérték, hogy a császári és királyi hajóhad legalább Brindisiig fusson ki és fedezze visszatérésüket. Haus admirális ettől a kéréstől már nem tudott elzárkózni, ezért a német hajók kifutását követően egy nappal, augusztus 7-én reggel az 1.-és a 2. csatahajó-osztállyal, az SMS Sankt Georg páncélos cirkálóval, az SMS Admiral Spaun gyorscirkálóval, hat Tátra-osztályú rombolóval és további tizenhárom torpedónaszáddal kifutott. Aznap este azonban a kötelék a Planka-fok magasságában visszafordult, miután értesültek, hogy a német hajók egy előzetes német-török megállapodást követően az Adria helyett az Égei-tenger irányába hajóztak, lerázták az őket üldöző angol hajókat és már a Matapan-foknál járnak. A két német hajó végül augusztus 10-én érte el a Dardanellákat, majd Törökország semlegességét kijátszva egy fiktív szerződés alapján a törökök megvették a két hajót, Souchon admirálist pedig kinevezték a Török Haditengerészet parancsnokává.

Montenegró elleni blokád és az SMS Zenta elsüllyesztése

Az SMS Zenta kiscirkáló

Montenegró, Szerbia szövetségese 1914. augusztus 5-én megszakította diplomáciai kapcsolatait a Monarchiával, majd másnap hadat üzent a Központi Hatalmaknak. Montenegró háborúba lépését követően az osztrák-magyar haditengerészet kénytelen volt kiürítenie azokat a helyeket, amik a legjobban lehettek kitéve a montenegrói ütegek tüzének. Az Adriai-tengeren leadott első lövésre augusztus 8-án került sor, mikor az SMS Szigetvár és az SMS Zenta cirkáló, az Uskoke romboló és az 72F torpedónaszád tűz alá vette és szétlőtte az Antivariban felállított rádióállomást és a vasúti berendezéseket. A montenegróiak visszalőttek, de a hajókban nem okoztak kárt. Augusztus 10-étől a monarchia hadihajói tengeri zárlat alá vonták Montenegrót, azonban a Cattarói-öbölben tartózkodók hajók kis száma miatt ezt csak nappal tudták fenntartani. Augusztus 12-én a Anglia és Franciaország hadat üzent az osztrák-Magyar Monarchiának. Ezt követően már az Adriai-tengeren is számolni kellett a két ország hadihajóinak megjelenésére.

Augusztus 16-án a Zenta cirkáló és az SMS Ulan romboló látta el a blokádszolgálatot. A két hajó Antivari és a Menders-fok között, dél-keleti irányba haladtak, amikor délnyugat felől füstoszlopok jelentek meg az égen. A Zenta parancsnoka, Pachner Pál fregattkapitány megállapította, hogy a közeledő hajók csakis az ő hajójánál erősebb, ellenséges hadihajók lehetnek. A hajó azonnal visszafordult, és teljes sebességgel Cattaro felé vette az irányt. Percek múlva nyugat-északnyugati irányban újabb füstoszlopok jelentek meg. Pachner fregattkapitány látta, hogy harapófogóba akarják zárni, ezért parancsot adott a gyorsabb Ulan rombolónak, hogy törjön ki a gyűrűből. Eközben a lassabb Zenta partközelben maradt, hogy megnehezítse a hajó bemérését az ellenség tüzéreinek, továbbá a hajó esetleges elsüllyedése esetén a legénység könnyebben partra tudott úszni. A többszörös túlerőben lévő francia és brit hajóhad 12 kilométerre közelítette meg a hajót, majd megadásra szólította fel. Válaszul a Zentán felvonták a hajó díszlobogóját, mire az ellenséges csatahajók tüzet nyitottak. A Zenta több súlyos találatot is kapott, ennek ellenére megmaradt ágyúiból tovább lőtt. Negyedórás harcot követően a főgázvezetéket ért találat miatt a hajó mozgásképtelenné vált, s nem sokkal később elkezdett süllyedni. A kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. 9:30-kor a hajó elmerült, azonban különböző okok miatt a francia és brit hajók nem mentették ki a vízben úszó túlélőket. A Zenta életben maradt tengerészei több órás úszás után érték el a montenegrói partokat, ahol fogságba estek. A hajó 312 fős legénységéből ennek csak a fala, 139 ember élte túl a hajó elsüllyesztését. Az SMS Ulan rombolónak az erős ellenséges tűz ellenére sikerült befutnia Cattaróba.

A Lovčen-ütegek ártalmatlanítása és a Lissa szigetének megszállására tett francia kísérlet

A Zenta elvesztését követően az osztrák-magyar hadvezetés megszüntette a tengeri zárlatot, ehelyett igyekezett elaknásítani Antivari kikötőjét, továbbá fokozták a saját tengeralattjáróik jelenlétét a térségben. Eközben súlyos probléma megoldására volt szükség. A Cattaro és a Cattarói-öböl felett magasodó montenegrói hegycsúcsokon elhelyezett lövegek nagy veszélyt jelentettek az öbölben álló osztrák hajókra, zavartalanul lőhették őket, mozgásaikról értesíthették az Antant hadvezetőségét, továbbá megakadályozták az öböl megerősített bázissá való kialakítását. Az öböl fölé magasodó hegyekben kiépített erődített-együttest a szakirodalom Lovčen-ütegeknek nevezi. A montenegróiak először augusztus 8-án lőtték az alattuk elfekvő öbölben tartózkodó hajókat. A Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló augusztus 8-áról 9-ére virradó éjjel állt tüzelőállásba, s kezdte lőni a Kuk, Krstac és a Pestingrad montenegrói erődöket. Az erődök ágyúzását nagyban megnehezítette a szokatlanul nagy magasság, az ágyúkat a maximális magasságig kellett emelni, továbbá a becsapódások eredményeiről nem tudtak megfelelően tájékozódni. Ezt három vízirepülőgépek odaszállításával oldották meg, amelyek megfigyelték az ellenséges állásokat, beszámoltak a tüzérég által elért eredményekről, majd később többször saját maguk is bombázták az erődöket. Augusztus 12-én elhallgatott a Kuk-üteg, majd az aznap az öbölbe érkező 5. csatahajó-osztály is bekapcsolódott a harcokba másnap. Augusztus végén további két cirkáló, a Kaiser Franz Joseph I és a Szigetvár csatlakozott a hegyi ütegek elleni harchoz. Szeptember 17-én a franciák teljes földközi-tengeri flottája futott be a fedezetük alatt álló szállítógőzössel Antivariba, ahonnan összesen 8 üteget és 142 főt szállítottak a montenegrói egységekhez. Az új francia ágyúkat a Kuk-magaslatra szállították, s üzembe helyezésüket követően komoly károkat okoztak az osztrák-magyar parti erődökben. Október 22-én újabb osztrák-magyar hadihajó, a Radetzky csatacirkáló érkezett az öbölbe és október végére Lovčen-ütegek nagy része már harcképtelenné vált, az ütegeket legyőzöttnek lehetett tekinteni.

A francia hadvezetés novemberre belátta, hogy a Cattarói-öblöt és a partsávját Montenegró felől nem lehet elfoglalni. Ezért tengerről terveztek partra szállni az öböl körzetében, de ehhez közeli bázisra volt szükség. November 2-án a flotta zömének fedezete alatt rombolók egy csoportja jelent meg Lissa szigeténél. A hajókról partraszálló különítmény. A sziget nagy részét védelem hiányában gyorsan elfoglalták, a polgármester pedig elfogták és távozásukkor magukkal vitték. Egyedül a Hum csúcson álló, a császári és királyi hadsereg által fenntartott jelző-és figyelőállomás nem adta meg magát, s értesítette a Sebenicóban állló osztrák hadihajókat. A kifutó osztrák hajók magukra vonták a francia hadihajókat, felszabadítva így Lissa szigetét. A francia hajók kis idő múlva felhagytak az osztrák hajók üldözésével, az aknamezők és az esetlegesen lesben álló tengeralattjárók veszélye miatt.

Francia tengeralattjárók betörési-kísérletei Cattaróba és Pólába

Fájl:SM U-14 (Austria-Hungary).jpg

A Curie francia tengeralattjáró, mint már SM U-14. Az elsüllyesztett francia hajót később kiemelték, s 1916-tól az osztrák-magyar flotta hajójaként állították újból szolgálatba

Miután látszódott, hogy a francia hadiflotta felszíni erői nem tudják kicsalni a nyílt tengerre a monarchia nagyobb tengeri egységeit, tengeralattjárókkal próbáltak bejutni Cattaróba és Pólába. November 29-én a francia Cugnot tengeralattjárónak sikerült bejutnia a Cattarói-öbölbe, de a védők észlelték, s heves ágyútűz alá vették. Ennek ellenére a tengeralattjárónak sikerült sértetlenül kijutnia az öbölből. December 20-án egy másik francia tengeralattjáró, a Curie próbált behatolni ezúttal a pólai kikötőbe. A hajó túljutott a záróláncokon, azonban a periszkópmélységig felemelkedő tengeralattjáró beleakadt a következő akadályba, s a tengeralattjárót hamarosan észlelő őrség estére elsüllyesztette a hajót, legénységének életben maradt tagjait kimentették. Az eset idején, augusztus 20-án a sebenicói jelzőállomás jelentette, hogy egy Jules Michelet-típusú páncélos cirkáló (amely előzőleg a Curie-t vontatta) manőverezik Pelagosától délkeletre. Több felszíni hadihajót és az SM U-12-t küldték a felkutatására. A tengeralattjáró nem találkozott a francia hajóval, ennek ellenére továbbment déli irányban. Augusztus 21-én reggel füstcsíkokat észlelt a Sazan-szigetnél. Nemsokára egy telejs csatarendben közeledő hadihajó flotta körvonalait vehette ki. A tengeralattjáró hamarosan kilövőhelyzetbe került, s 600 méterről két torpedót lőtt ki az élen haladó Jean Bart csatacirkálóra (a földközi-tengeri francia flotta parancsnokának, Augustin Boué de Lapeyrère tengernagynak a zászlóshajója). Az egyik torpedó eltalálta a hajó orrészét, s bár a sérülés nem volt végzetes, a háborúból huzamosabb ideig kivonta a hadihajót. Az eset után francia csatahajók a világháború alatt nem merészkedtek be többé az Adriára.

1915

Hadműveletek 1915 májusáig

Az újév beköszöntét követően is a monarchia tengeralattjárói továbbra is aktívan teljesítettek szolgálatot a tengeren. A monarchia Olaszország belépéséig nem építettet újabb tengeralattjárókat, így a meglévő hét darab nagyjából folyamatosan a tengeren volt, s rossz állapotuk mellett az időjárás nehézségeivel is megkellet küzdeniük. A monarchia 1914-es decemberi, Szerbia elleni támadását a fogyatkozó szerb erők bár visszaverték ,de súlyos veszteségeket szenvedtek, s még jobban rászorultak a franciák támogatására és tengeren eljuttatott szállítmányaira. Február 3-án és február 23-án a Whitehead gőzös a Dague és a Foilx rombolók fedezete alatt szállítmányt vitt Antivariba. A gőzös sikeresen beért a montenegrói kikötőbe, azonban a Dague romboló ráfutott az egyik osztrák-magyar aknára, s elsüllyedt.

1918

Durazzó bombázása

Az Antant erők 1918-as balkáni offenzíváját követően a vereséget szenvedett Bulgária 1918. szeptember 25-én békét kért, majd szeptember 29-én fegyverszünetet kötött. Ezt követően az AOK (Armee-Oberkommando, Haderő-Főparancsnokság) azt az utasítást adta a balkáni erők parancsnokának, Kövess Hermannak tábornagynak, hogy a csapatokat vonja vissza először Szerbiába, majd az Osztrák-Magyar Monarchia határaira. A visszavonulás során több tízezer embert és nagy mennyiségű hadianyagot vontak össze Durazzóban. A kikötővárosból ezután amit lehetett szállítóhajókon vittek Cattaróba, de az emberek nagy részének a szárazföldön kellett vonulnia. A feladatra 10-12 tehergőzöst tudtak összevonni, kíséretükre néhány rombolót, torpedónaszádot illetve két-három tengeralattjárót tudtak kiállítani. Az olaszok a tengeri szállítás megakadályozása céljából elhatározták, hogy csapást mérnek a kikötőre és az ott álló hajókra. 1918. október 2-án az olasz-brit-amerikai-és ausztrál hajókból álló antant flotta 1918. október 2-án hajtott végre rajtaütést a kikötőn. A többszörös túlerőben lévő támadókkal szemben ekkor már csak csekély védelemmel bírt a kikötőváros. Délelőtt 10 20 perckor kezdődött a város és a kikötő bombázása. Miután a kisebb hadihajók közelebb merészkedtek a parthoz, a durazzói erődök lövegei is tüzet nyitottak a támadókra, miközben a harcoló osztrák hajók tűzpárbajt vívtak az angol rombolókkal. 11 óra 40 perckor a tengeralattjáró észlelése ellenére az SM U-30-nek sikerült az HMS Weymouth könnyűcirkálóval szemben tüzelőállást felvennie, s két torpedója eltalálta a hajó farát, amely teljesen leszakadt. Bár a brit hajó nem süllyedt el, a társai a tüzet beszüntetve kénytelenek voltak elvontatni. A briteket követően a többi egység is elvonult, így a kikötőberendezések nagy része épségben maradt, s az osztrák-magyar erők épségben vissza tudtak vonulni.

Források

• Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, ISBN 963-09-4244-5
• Paul G. Halpern: Otrantói ütközet - Az Adria bejáratának ellenőrzése az I. világháborúban, Laurus Kiadó, Győr, 2007, ISBN 978-963-87585-3-8
• Sárhidai Gyula: Tengerek szürke farkasai, PETIT REAL Könyvkiadó, Budapest, 2001, ISBN 963-9267-16-3
• Bak József-Csonkaréti Károly-Lévay Gábor-Sárhidai Gyula: Hadihajók, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-326-326-3
• Galántai József: Az első világháború, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1980, ISBN 963-280-498-8