Boszniai háború

A boszniai háború (szerbhorvátul: Rat u Bosni i Hercegovini / Рат у Босни и Херцеговини) egy nemzetközi fegyveres konfliktus volt, amely 1992 és 1995 között zajlott Bosznia-Hercegovinában. A háborút kezdetét számos korábbi erőszakos incidenst követően általában 1992. április 6-ában határozzák meg és 1995. december 14-én a daytoni békeszerződés aláírásával ért véget. A fő hadviselő felek a Bosznia-hercegovinai Köztársaság, valamint a Horvátország és Szerbia által irányított, de nemzetközileg el nem ismert államok, a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság és a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság erői voltak.[1][2]

Boszniai háború
Délszláv háború
Jobbra lent: Norvég ENSZ katona Szarajevóban Jobbra fent: Ratko Mladić katonák kíséretében. Balra: A szarajevói parlament épülete, 1992 májusában, miután bombatalálatot kapott.
Jobbra lent: Norvég ENSZ katona Szarajevóban
Jobbra fent: Ratko Mladić katonák kíséretében.
Balra: A szarajevói parlament épülete, 1992 májusában, miután bombatalálatot kapott.
Dátum1992. április 1.1995. december 14.
HelyszínBosznia-Hercegovina
EredményDaytoni békeszerződés
Harcoló felek
Kis-Jugoszlávia:
 Jugoszlávia
 Montenegró
Jugoszláv szövetségesek:
 Szerb Krajinai Köztársaság
 Boszniai Szerb Köztársaság
 Csetnikek
 Nyugat-Boszniai Köztársaság
 Bosznia-Hercegovina
 Bosnyák és arab mudzsahedek (El-Mudžahid)
 Horvátország
 Osztrák és német önkéntesek
 Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság
 ENSZ

 NATO

Haderők
~600-700 tank
~120 000 katona
Bosnyákok:
~100 tank
~200 000 katona
Horvátok:
~300 tank
~70 000 katona
Veszteségek
20 649 katona
3 555 civil
Bosnyákok:
31 270 katona
32 723 civil
Horvátok:
5 439 katona
1 899 civil
A Wikimédia Commons tartalmaz Boszniai háború témájú médiaállományokat.

A háború Jugoszlávia felbomlását eredményező délszláv háború része volt. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságtól 1991-ben történt szlovén és horvát elszakadást követően a soknemzetiségű Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaságban – amelyet főleg muszlim vallású bosnyákok (44%), ortodox szerbek (32,5%) és katolikus horvátok (17%) laktak – 1992. február 29-én népszavazást tartottak a függetlenségről. A boszniai szerbek politikai képviselői bojkottálták a népszavazást, és elutasították annak eredményét. A népszavazás eredményét megelőzve a Bosznia-Hercegovinai Szerb Népgyűlés 1992. február 28-án elfogadta a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság alkotmányát. Bosznia-Hercegovina függetlenségének kikiáltása (amely nemzetközi elismerést nyert) és Alija Izetbegović kilépése után a korábban aláírt Carrington―Cutileiro tervből[3] (amely Bosznia etnikai kantonokra való felosztását javasolta), a boszniai szerbek, akiket Radovan Karadžić vezetett, és amelyet Slobodan Milošević szerb kormánya és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) támogatott, mozgósították erőiket Bosznia-Hercegovinán belül, hogy biztosítsák a szerb etnikumú területeket. Aztán (etnikai tisztogatás kíséretében) a háború hamarosan átterjedt az egész országra.

A konfliktus kezdetben a Jugoszláv Hadsereg boszniai egységei között alakult ki, amelyek később egyrészt a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregévé (VRS), másrészt a Bosznia-hercegovinai Köztársaság hadseregévé (ARBiH) alakultak át, a másik oldalon pedig a Horvát Védelmi Tanács (HVO) horvát erői álltak. A horvátok és a bosnyákok közötti feszültség 1992 végén fokozódott, ami 1993 elején a horvát–bosnyák háború eszkalációjához vezetett.[4] A boszniai háborút elkeseredett harcok jellemezték, városok válogatás nélküli ágyúzása, etnikai tisztogatás és szisztematikus tömeges nemi erőszak, amelyet főként szerbek,[5] és kisebb mértékben a horvát[6] és bosnyák[7] erők követtek el. Az olyan események, mint Szarajevó ostroma és a Srebrenicai mészárlás később a háború ikonikus történéseivé váltak.

A szerbek, bár kezdetben a JNA által biztosított fegyverek és erőforrások miatt katonailag előnyben voltak, végül elvesztették lendületüket, amikor 1994-ben a Bosznia-Hercegovinai Föderáció washingtoni egyezmény általi létrehozásával a bosnyákok és horvátok szövetkeztek a Boszniai Szerb Köztársaság ellen. Pakisztán figyelmen kívül hagyva az ENSZ fegyverszállítási tilalmát, légi úton páncéltörő rakétákat szállított a boszniai muszlimoknak, míg a srebrenicai és a markalei mészárlás után, 1995-ben a Megfontolt Erő hadművelettel a NATO avatkozott be a háborúba a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének állásai ellen, ami kulcsfontosságúnak bizonyult a háború befejezésében. [8][9] A háború azután ért véget, hogy 1995. december 14-én Párizsban aláírták a Bosznia-Hercegovinai Béke Általános Keretegyezményt. A béketárgyalásokat az ohiói Daytonban tartották, és a megállapodást 1995. november 21-én véglegesítették.[10]

2008 elejére a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék negyvenöt szerbet, tizenkét horvátot és négy bosnyákot ítélt el háborús bűnökért a boszniai háborúval kapcsolatban.[11] Becslések szerint körülbelül 100 000 embert öltek meg a háború során.[12][13][14]Az áldozatok kevesebb mint felét kitevő civilek 83%-a muszlim, 10%-a szerb és 5%-a pedig horvát nemzetiségű volt.[15] Pusztán vallási és etnikai hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg több ezer embert. A háborúban részt vevő mindegyik náció hallatlan kegyetlenkedéseket követett el a másik kettő polgári lakossága ellen. A háború során, ami abban az időben a legpusztítóbb konfliktus volt Európában a második világháború vége óta, több mint 2,2 millió ember kényszerült elhagyni otthonát.[16][17][18] Ezen kívül (főként a szerb erők) becslések szerint 12 000–50 000 nőt erőszakoltak meg, az áldozatok többsége pedig bosnyák nő volt.[19][20]

Előzmények

szerkesztés

Jugoszlávia felbomlása

szerkesztés

A bosznia-hercegovinai háború a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlásának következménye volt. A hidegháború végén a konföderációs rendszer meggyengülése következtében válság alakult ki Jugoszláviában, ahol a nemzeti kommunista párt, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elvesztette ideológiai vezető erejét. Eközben a koszovói erőszakot követően az 1980-as években az etnikai alapú nacionalizmus reneszánszát élte.[21] Míg a szerb nacionalisták célja Jugoszlávia központosítása volt, addig a Jugoszláviában élő más nemzetiségek a föderalizációra és az állam decentralizálására törekedtek.[22]

Bosznia-Hercegovina, az egykori török tartomány, történelmileg többnemzetiségű állam volt. Az 1991-es népszámlálás szerint a lakosság 44%-a muszlimnak (bosnyáknak), 32,5%-a szerbnek, 17%-a horvátnak, 6%-a pedig jugoszlávnak vallotta magát.[23] A szerb alkotmány módosításainak elfogadása után, amelyek lehetővé tették, hogy Szerbia kormánya uralja Koszovó és Vajdaság tartományait, 1989 márciusában a jugoszláviai válság még inkább elmélyült.[24] Addig, mint autonóm tartományoknak, Koszovó és Vajdaság döntéshozatala független volt Szerbiától, és minden autonóm tartománynak volt szavazata jugoszláv szövetségi szinten is. Szerbia az újonnan megválasztott elnök Slobodan Milošević alatt a jugoszláv elnöki poszton nyolcból három szavazat felett szerezte meg az irányítást. Montenegró további szavazataival így Szerbia erősen befolyásolhatta a szövetségi kormány döntéseit. Ez a helyzet a többi köztársaság tiltakozását és a jugoszláv föderáció reformjának követelését váltotta ki. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 14. rendkívüli kongresszusán, 1990. január 20-án a köztársaságok delegációi nem tudtak megegyezni a jugoszláv föderáció előtt álló főbb kérdésekben. Ennek eredményeként a szlovén és a horvát küldöttek elhagyták a kongresszust. A Milan Kučan vezette szlovén delegáció demokratikus változásokat és lazább föderációt követelt, a Milošević vezette szerb delegáció pedig ellenezte ezt.[25]

A Bosznia-Hercegovinában 1990 novemberében megtartott első többpárti választáson a szavazatokat nagyrészt etnikai hovatartozás szerint adták le, ami a bosnyák Demokratikus Akció Pártja (SDA), a Szerb Demokrata Párt (SDS), valamint a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH) sikeréhez vezetett.[26] A pártok etnikai alapon osztották meg a hatalmat, így a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság elnökségének elnöke bosnyák, a parlament elnöke szerb, a miniszterelnök pedig horvát lett. A szeparatista nacionalista pártok más köztársaságokban, így Horvátországban és Szlovéniában is hatalmat szereztek.[27]

A délszláv háború kezdetei

szerkesztés
 
Bosznia-Hercegovina 1991-es nemzetiségi térképe (kékkel a szerb, zölddel a bosnyák, sárgával a horvát többségű területek)

1991 elején találkozókra került sor a hat jugoszláv köztársaság és a két autonóm régió vezetői között, hogy megvitassák a Jugoszláviában zajló válságot.[28] A szerb vezetés a föderatív megoldást, míg a horvát és szlovén vezetés a szuverén államok szövetségét részesítette előnyben. Alija Izetbegović boszniai vezető februárban aszimmetrikus föderációt javasolt, ahol Szlovénia és Horvátország laza kapcsolatokat tartana fenn a megmaradt négy köztársasággal. Röviddel ezután megváltoztatta álláspontját, és egy ilyen szövetség előfeltételeként a szuverén Bosznia mellett döntött.[29] Március 25-én Franjo Tuđman horvát, és Slobodan Milošević szerb elnök találkozót tartott Karađorđevóban.[30] A találkozó néhány jugoszláv politikus állítása szerint ellentmondásos volt, de a két elnök megegyezett Bosznia-Hercegovina felosztásában.[31] Június 6-án Alija Izetbegović bosnyák, és Kiro Gligorov macedón elnök gyenge konföderációt javasolt Horvátország, Szlovénia és a másik négy köztársaság között. Ezt a Milošević-kormányzat elutasította.[32] 1991. június 25-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, ami Szlovéniában tíznapos háborúnak nevezett fegyveres konfliktushoz, valamint a jelentős szerb nemzetiségű területeken a horvát függetlenségi háború eszkalálódásához vezetett.[33] 1991 második felében a harcok felerősödtek Horvátországban. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) immár Bosznia-Hercegovinából is támadta Horvátországot.[34]

1991 júliusában a Szerb Demokrata Párt (SDS) képviselői, köztük az SDS elnöke Radovan Karadžić, Muhamed Filipović és Adil Zulfikarpašić a Muszlim Bosnyák Szervezet (Muslimanska bošnjačka organizacija – MBO) képviselői kidolgozták a Karadžić–Filipović-egyezmény néven ismert megállapodást. Eszerint Bosznia-Hercegovina Szerbia és Montenegró államszövetségében maradt volna. A megállapodást a horvát politikai pártok elutasították. Bár kezdetben üdvözölte a kezdeményezést, később az Izetbegović-adminisztráció is elutasította a megállapodást.[35][36] 1991 szeptembere és novembere között az SDS megszervezte hat szerb autonóm terület (SAO) létrehozását.[37] Ez a bosnyákok Jugoszláviából való kiválás felé tett lépéseire volt válasz.[38] Hasonló lépéseket tettek a boszniai horvátok is.[38] 1991 augusztusában az Európai Gazdasági Közösség adott otthont a Jugoszláviáról szóló békekonferenciának abból a célból, hogy megakadályozzák Bosznia-Hercegovina háborúba sodródását. 1991. szeptember 25-én az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa elfogadta a 713. számú határozatot, amely fegyverembargót rendelt el minden volt jugoszláv területre. Az embargónak a JNA-ra és a szerb erőkre alig volt hatása. Ekkorra a horvát csapatok is már nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a JNA-tól a laktanyacsata során. Ezzel szemben az embargónak a boszniai háború kezdetén jelentős hatása volt Bosznia-Hercegovinában.[39] A szerb erők megkapták a kivonuló a JNA fegyverzetét és felszerelését, míg a horvát és bosnyák erők az embargót megszegve Horvátországon keresztül szereztek fegyvert.[40]

1991. szeptember 19-én a JNA Mostar városa környékére különleges alakulatokat telepített. Ez ellen tiltakozott az önkormányzat. 1991. szeptember 20-án a JNA az északkelet-boszniai Višegrad régión keresztül csapatokat vitt át a vukovári frontra. Válaszul a helyi horvátok és bosnyákok barikádokat és géppuskaállásokat állítottak fel. Megállítottak egy 60 JNA tankból álló oszlopot, de másnap erőszakkal verték szét őket. Több mint 1000 embernek kellett elmenekülnie a területről. Ez a közel hét hónappal a boszniai háború kezdete előtti akció hozta a délszláv háborúk első boszniai áldozatait. Október első napjaiban a JNA a dél-horvátországi Dubrovnik megtámadására készülve megtámadta és elpusztította a kelet-hercegovinai horvát Ravno falut.[41] 1991. október 6-án Alija Izetbegović bosnyák elnök semlegességi kiáltványt tett közzé a televízióban, amelyben a „nem a mi háborúnk” kijelentés szerepelt.[42] Közben Izetbegović október 14-én a boszniai parlament előtt a következő nyilatkozatot tette a JNA-val kapcsolatban: „Ne tegyetek semmit a hadsereg ellen. (...) a hadsereg jelenléte stabilizáló tényező számunkra, és szükségünk van arra a hadseregre (. ...) Eddig nem volt problémánk a hadsereggel, és később sem lesz ilyen gondunk.” [43]

1990-ben az SDB és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) válogatott szerb tisztjeinek egy csoportja kidolgozta a RAM-tervet azzal a céllal, hogy Szerbián kívüli szerbeket szervezzenek be a megszülető Szerb Demokrata Párt párt ellenőrzésének megszilárdítására, valamint a fegyverek és lőszerek elhelyezésére.[44] A terv célja egy harmadik Jugoszlávia kereteinek előkészítése volt, amelyben a területeivel együtt az összes szerb egy államban élne.[45] A szerb hadsereg tisztjei 1992-ben Belgrádban tartott találkozójáról Giuseppe Zaccaria újságíró tudósított, és beszámolt arról, hogy határozott politikát fogadtak el a nők és a gyermekek mint a muszlim vallási és társadalmi struktúra kiszolgáltatott részeként való megcélzása érdekében.[46] Egyes források szerint a RAM-tervet az 1980-as években dolgozták ki.[47] Létét Ante Marković, Jugoszlávia miniszterelnöke, egy Bosznia-Hercegovinából származó horvát nemzetiségű politikus szivárogtatta ki. Ennek megléte és lehetséges végrehajtása megrémítette a boszniai kormányt.[48][49]

A politikai válság kiszélesedése

szerkesztés

A Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság szarajevói parlamentje 1991. október 15-én egyszerű többséggel elfogadta a „Bosznia-Hercegovina szuverenitásáról” szóló memorandumot.[50][51] A memorandumot hevesen vitatták a boszniai szerb parlamenti képviselők, azzal érvelve, hogy az alkotmány LXX. módosítása eljárási biztosítékokat és kétharmados többséget ír elő az ilyen kérdésekben. A Memorandumot mindenesetre megvitatták, ami a boszniai szerbek parlamenti bojkottjához vezetett.[52] A szerb politikai képviselők a Boszniai Szerb Köztársaság Nemzetgyűlésén 1991. október 24-én nyilatkozatot fogadtak el, amely kimondta, hogy a szerbek Jugoszláviában kívánnak maradni.[38] A Demokratikus Akció Pártja (SDA), amelyet Alija Izetbegović vezetett eltökélte a függetlenség elérését, melyet az Európai Közösség és az Amerikai Egyesült Államok is támogatott.[53] Az SDS viszont egyértelművé tette, hogy ha a függetlenséget bejelentik, a szerbek kiválnak, mivel joguk volt az önrendelkezéshez.[53]

A HDZ BiH a horvátországi kormánypárt, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) fiókpártjaként jött létre. Miközben a párt az ország függetlenségét szorgalmazta, valójában megosztott volt, és néhány tagja a horvát többségű területek elszakadását szorgalmazta.[54] 1991 novemberében a horvát vezetés a horvát többségű területeken autonóm közösségeket szervezett. 1991. november 12-én Bosanski Brodban megalakult a Bosnyák Posavinai Horvát Közösség, mely nyolc észak-boszniai településre terjedt ki.[55] 1991. november 18-án Mostarban megalakult a Herzeg-Bosznai Horvát Közösség, mely elnökének Mate Bobant választotta.[56] Alapító okirata így szól: „A Közösség mindaddig tiszteletben tartja a Bosznia-hercegovinai Köztársaság demokratikusan megválasztott kormányát, amíg létezik a korábbi, vagy bármely más Jugoszláviától független Bosznia-Hercegovina.”[57] Borislav Jović visszaemlékezései azt mutatják, hogy 1991. december 5-én Milošević elrendelte a bosznia-hercegovinai JNA csapatok átszervezését és nem bosnyák állományának kivonását, arra az esetre, ha az elismerés azt eredményezné, hogy a JNA-t idegen erőként kezelik. Így a boszniai szerb hadsereg magjaként a boszniai szerbek maradnának.[58] Ennek megfelelően a hónap végére a bosznia-hercegovinai JNA személyi állományának csak 10-15%-a származott a köztársaságon kívülről.[58] Silber és Little megjegyzik, hogy Milošević titokban elrendelte, hogy minden boszniai születésű JNA-katonát helyezzenek át Bosznia-Hercegovinába.[58] Jović visszaemlékezései azt sugallják, hogy Milošević jó előre tervezett egy támadást Bosznia ellen.[58]

 
A Carrington–Cutillero-terv (vörössel a szerb, zölddel a bosnyák, kékkel a horvát kantonok)

1992. január 9-én a boszniai szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaság elődjét, „Bosznia-Hercegovinai Szerb Népköztársaságot” (SR BiH), de nem nyilvánították ki hivatalosan a függetlenséget.[38] A Jugoszláviáról szóló Békekonferencia Választottbírósági Bizottsága 1992. január 11-iki 4. számú állásfoglalásában Bosznia-Hercegovináról kijelentette, hogy Bosznia-Hercegovina függetlenségét nem szabad elismerni, mert az ország még nem tartott népszavazást a függetlenségről. [59] 1992. január 25-én, egy órával a parlamenti ülésszak elnapolása után a parlament február 29-re és március 1-re írta ki a népszavazást a függetlenségről.[50] A vita, miután a többségi bosnyák–horvát küldöttek elutasították azt az indítványt, hogy a népszavazási kérdést a még meg nem alakult Nemzeti Esélyegyenlőségi Tanács elé vigyék, a szerb képviselők részvétele nélkül ért véget.[60] A népszavazási javaslatot, az SDS-tagok hiányában a muszlim képviselők által javasolt formában fogadták el.[60] Ahogy Burg és Shoup megjegyzi, „a döntés a konfliktusba taszította a boszniai kormányt és a szerbeket”.[60] A közelgő népszavazás már februárban nemzetközi aggodalmat keltett.[61] A horvátországi háború fejleményeinek eredményeként 1992. február 21-én megszületett az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 743. számú határozata, amely létrehozta az Egyesült Nemzetek Védelmi Erőit (UNPROFOR).

A február 21–22-i lisszaboni megbeszéléseken José Cutileiro az EB közvetítője béketervet terjesztett elő, amely olyan javaslatot tett, hogy a függetlenné vált Bosznia-Hercegovinát három alkotó egységre kell osztani. A bosnyák vezetés február 25-én elutasította a megállapodást.[61] 1992. február 28-án a Bosznia-Hercegovinai Szocialista Köztársaság Alkotmánya kimondta, hogy a köztársaság területe magában foglalja „a Bosnyák Köztársaság területein levő a szerb autonóm régiókat és kerületeket, valamint más bosznia-hercegovinai szerb etnikai egységeket, ideértve azokat a régiókat is, ahol a szerb nép a második világháborúban ellene végrehajtott népirtás miatt kisebbségben maradt”, és a szerbek Jugoszlávia részévé nyilvánították.[62] A boszniai szerb gyűlés tagjai azt tanácsolták a szerbeknek, hogy bojkottálják az 1992. február 29-én és március 1-jén tartandó népszavazást. A népszavazásokon való részvétel 63,7%-os volt, a választók 92,7%-a szavazott a függetlenség mellett. Ez arra utal, hogy a boszniai szerbek, akik a lakosság körülbelül 34%-át alkották nagyrészt bojkottálta a népszavazást.[63] A szerb politikai vezetés a népszavazásokat ürügyként használta fel arra, hogy tiltakozásul útlezárásokat állítson fel. A függetlenséget a boszniai parlament hivatalosan 1992. március 3-án nyilvánította ki.[64]

Az 1992 márciusi események

szerkesztés

A március 1-jei népszavazás alatt egy szerb esküvőn történt lövöldözés kivételével Szarajevó csendes volt.[65] A muszlimok a népszavazás napján szándékos provokációnak tekintették a szerb zászlók lobogtatását Szarajevó régi bazárjában, a Baščaršijában.[66] Nikola Gardovićot, a vőlegény édesapját megölték, egy szerb ortodox pap pedig megsebesült. A szemtanúk Ramiz Delalićként, (más néven „Ćelo”) azonosították a gyilkost, egy kiskorú gengsztert, aki a kommunizmus bukása óta egyre szemtelenebb bűnözővé vált, és állítólag az ún. „zöldsapkás” bosnyák félkatonai csoport tagja volt. Ellene és egy másik feltételezett támadó ellen elfogatóparancsot adtak ki. Az SDS elítélte a gyilkosságot, és azt állította, hogy a letartóztatás elmaradása az SDA vagy a boszniai kormány bűnrészessége miatt történt.[67][68] Az SDS szóvivője kijelentette, ez bizonyíték arra, hogy a szerbek életveszélyben vannak, és a független Boszniában még tovább lennének fenyegetve, amit Sefer Halilović, a Hazafias Liga alapítója elutasított, és kijelentette, hogy ez nem esküvő, hanem provokáció, és esküvői vendégeit az SDS aktivistáinak nevezte. A következő nap kora reggel a város kulcsfontosságú tranzitpontjain barikádok jelentek meg, rajtuk fegyveres és álarcos SDS-támogatókkal.[69]

Miután Bosznia-Hercegovina 1992. március 3-án kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától, a szerbek és a kormányerők között szerte az országban szórványos harcok törtek.[70] 1992. március 18-án mindhárom fél aláírta a lisszaboni megállapodást: Alija Izetbegović a bosnyákok, Radovan Karadžić a szerbek és Mate Boban pedig a horvátok részéről. Izetbegović azonban, miután Szarajevóban találkozott Warren Zimmermann amerikai nagykövettel, 1992. március 28-án visszavonta aláírását, és kijelentette, hogy ellenzi Bosznia bármilyen etnikai alapú megosztását. Hogy mit és ki mondott, az továbbra sem világos. Zimmerman tagadja, hogy azt mondta volna Izetbegovićnak, hogy ha visszavonja aláírását, az Egyesült Államok elismerné Boszniát független államként. Vitathatatlan, hogy Izetbegovic még aznap visszavonta aláírását és elhatárolódott a megállapodásról.[71] 1992. március végén Bosanski Brodban harcok dúltak a szerbek és az egyesített horvát és bosnyák erők között[72] aminek eredményeként Sijekovacban szerb falusiakat gyilkoltak meg.[73] 1992. április 1–2-án szerb félkatonai csoportok elkövették a bijeljinai mészárlást, amelynek a legtöbb áldozata bosnyák volt.[74]

A szembenálló erők

szerkesztés

A boszniai háborúban három, egymással harcoló erő volt: a bosnyákok a Bosznia-hercegovinai Köztársaság, a horvátok Herzeg-Bosznia Horvát Köztársaság és Horvátország, a szerbek pedig a Boszniai Szerb Köztársaság és Jugoszlávia támogatását élvezték. Az ország három fő etnikai csoportja túlnyomórészt saját fegyveres erőit támogatta: a bosnyákok főként az ARBiH-t, a horvátok a HVO-t, a szerbek pedig a VRS-t. Minden fegyveres erőben voltak külföldi önkéntesek is.

A bosnyákok

szerkesztés
 
Alija Izetbegović a Bosznia-hercegovinai Köztársaság elnöke

A bosnyák erők főleg a Bosznia-hercegovinai Köztársaság hadseregébe (Armija Republike Bosne i Hercegovine, ARBiH) szerveződtek. A hadsereget öt hadtestre osztották. Az 1. hadtest Szarajevó és Goražde környékén, míg az erősebb 5. hadtest nyugaton az ún. Bosanska Krajina nevű kiszögellésben működött, és együttműködött a Bihácson és környékén működő HVO-egységekkel. A boszniai kormányerők rosszul voltak felszerelve, és nem voltak felkészülve a háborúra.[75] Sefer Halilović, a boszniai területvédelem vezérkari főnöke 1992 júniusában azt állította, hogy erői 70%-a muszlim, 18%-a horvát és 12%-a szerb.[76] A boszniai hadseregben a szerb és horvát katonák aránya Szarajevóban, Mostarban és Tuzlában különösen magas volt.[77] A boszniai hadsereg legmagasabb rangú szerb nemzetiségű tagja Jovan Divjak tábornok volt, a boszniai hadsereg főhadiszállásának parancsnok-helyettese. A parancsnok második helyettese a horvát származású Stjepan Šiber tábornok volt. Izetbegović abból a célból, hogy egy soknemzetiségű boszniabarát védelmi frontot hozzon létre hét nappal meggyilkolása előtt Blaž Kraljević ezredest, a horvát védelmi erők parancsnokát is kinevezte a Bosnyák Hadsereg vezérkarának tagjává.[78] Ez a sokszínűség a háború folyamán folyamatosan csökkent.[76][79]

 
A Bosznia-hercegovinai Köztársaság Hadserege 28. hadosztály 281. dandár 1. harckocsizászlóaljának katonái 1996-ban Viscánál

A boszniai kormány lobbizott a fegyverembargó feloldásáért, de az Egyesült Királyság, Franciaország és Oroszország ellenezte ezt. Az Egyesült Államok e politika folytatására tett javaslatait „lift and strike” néven ismerték. Az amerikai kongresszus két határozatot is elfogadott, amelyek az embargó feloldását szorgalmazták, de Bill Clinton elnök mindkettőt megvétózta, mert attól tartott, hogy szakadás keletkezik az Egyesült Államok és a fent említett országok között. Mindazonáltal az Egyesült Államok „fekete” C-130-as szállítóeszközöket és megkerülő utakat is használt, beleértve az iszlamista csoportokat is, hogy fegyvereket csempésszen a boszniai-muszlim erőknek, valamint lehetővé tette, hogy az irániak által szállított fegyvereket Horvátországon keresztül Boszniába szállítsák.[80][81][82] Tekintettel azonban arra, hogy a NATO széles körben ellenzi az amerikai (és esetleg török) erőfeszítéseket a „tuzlai fekete repülések” koordinálására, az Egyesült Királyság és Norvégia rosszallását fejezte ki ezekkel az intézkedésekkel, valamint a NATO fegyverembargójának NATO általi végrehajtására gyakorolt kontraproduktív hatásaival kapcsolatban.[83] 1992 és 1995 között a pakisztáni hírszerzés is aktív szerepet játszott, és titokban fegyverekkel, lőszerekkel és irányított tankelhárító rakétákkal látta el a muszlim harcosokat, hogy esélyt adjon nekik a szerbek elleni harcra. Pakisztán így dacolt az ENSZ tilalmával, hogy fegyvereket szállítson a boszniai muszlimoknak, és Javed Nasir tábornok később azt állította, hogy az ISI páncéltörő irányított rakétákat szállított Boszniába, ami végül a boszniai muszlimok javára fordította a helyzetet, és arra kényszerítette a szerbeket, hogy adják fel az ostromot.[84][85][86]

A 2009-ben kiadott „The Clinton Tapes: Wrestling History with the President” című könyvében Taylor Branch történész és író, Bill Clinton amerikai elnök barátja több mint 70, 1993 és 2001 közötti az elnökkel az elnöksége alatt rögzített ülés hanganyagát hozta nyilvánosságra.[87][88] Az 1993. október 14-én rögzített szalagon az áll, hogy:

„Clinton szerint az Egyesült Államok európai szövetségesei blokkolták az embargó kiigazítására vagy megszüntetésére irányuló javaslatokat. Ellenkezésüket elfogadható humanitárius okokkal indokolták, és azzal érveltek, hogy több fegyver csak fokozná a vérontást, de az elnök szerint a legfontosabb szövetségesek magánbeszélgetésekben kifogásolták, hogy a független Bosznia „természetellenes” lenne Európa egyetlen muszlim nemzeteként. Elmondása szerint éppen azért támogatták az embargót, mert az Boszniát hátrányába hozta. [..] Amikor döbbenetemet fejeztem ki az ilyen cinizmus miatt, amely az európai zsidók helyzetével kapcsolatban a második világháború alatti „vakdiplomáciára” emlékeztetett, Clinton elnök csak vállat vont. Elmondta, hogy François Mitterrand francia elnök egyenesen azt mondta, hogy Bosznia nem tartozik ide, és brit tisztviselők is a keresztény Európa fájdalmas, de reális helyreállításáról beszéltek. Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben Helmut Kohl német kancellár – többek között – támogatta az ENSZ fegyverembargójának újragondolását, ami részben azért vallott kudarcot, mert Németország nem kapott helyet az ENSZ Biztonsági Tanácsában.”
   – Taylor Branch, The Clinton Tapes: Wrestling History with the President[89]

A horvátok

szerkesztés
 
A HVO 2. gárdadandár katonái egy T-55-ös harckocsira szerelt 12,7 mm-es géppuska tesztelése közben

A horvátok 1991 végén kezdték meg katonai erejük megszervezését. 1992. április 8-án, mint „a horvát védelem legfelsőbb szerve Herceg-Boszniában” megalakult a Horvát Védelmi Tanács (Hrvatsko vijeće obrane, HVO).[90] A HVO-t négy operatív zónában szervezték meg Mostarban, Tomislavgradban, Vitezben és Orašjében.[91] A HVO elsődleges célja az volt, hogy megvédje Bosznia-Hercegovinában levő horvát többségű területeket a szerb agressziótól, és ebben a horvát hadsereg anyagi és fegyveres támogatására is támaszkodott. 1993 februárjában a HVO vezérkara 34 080 tisztre és férfira becsülte a HVO erejét.[92] Az Európai Közösség Megfigyelő Missziója (ECMM) 1993 elején 45 000–55 000 főre,[92] a CIA 1993 júliusában 40 000-50 000 főre becsülte a HVO erőit.[93] Fegyverzete körülbelül 50 harckocsit, főleg T-34-est és T-55-öst, valamint 500 különféle tüzérségi fegyvert tartalmazott.[94] A HVO-t 1995 decemberében a daytoni megállapodás aláírása után kötött megállapodással integrálták a Bosznia-Hercegovinai Föderáció (VFBiH) hadseregébe. Miután a VFBiH-t és a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregét egyetlen fegyveres erővé egyesítették 2005 decemberében a HVO-t a Bosznia-Hercegovinai Fegyveres Erők 1. gyalogezredévé szervezték át. A horvát-bosnyák konfliktus során a horvát kormány fegyvereket biztosított a HVO-nak, és megszervezte a bosznia-hercegovinai származású önkéntesek küldését a HVO-hoz.[95]

 
A HVO egységeinek szemléje Mostar mellett 2001. május 11-én

A háború elején a horvát kormány segített felfegyverezni a horvát és a bosnyák erőket.[96] Az ARBiH katonák toborzására logisztikai központokat hoztak létre Zágrábban és Fiuméban.[97] A később hivatalosan Horvát Hadseregre (Hrvatska vojska, HV) átkeresztelt Horvát Nemzeti Gárda (Zbor Narodne Garde, ZNG) Boszniai Posavinában, Hercegovinában és Nyugat-Boszniában harcolt a szerb erők ellen.[98] A horvát parlament 1991. április 18-án módosította a belügyi törvényt, és öt nappal később hivatalosan is megalakult a ZNG. Feladata Horvátország alkotmányos rendjének védelme, a közrend fenntartása, a terrorellenes műveletek, Horvátország határainak, területének, partjainak és területi vizeinek, értékes építmények, illetve magas rangú személyek védelme volt. Bár a ZNG formálisan a belügyminisztériumnak volt alárendelve, alapító jogszabálya előírta, hogy a Horvát Védelmi Minisztérium parancsnoksága alá tartozott.[99] A ZNG csapatok számát és összetételét május 5-én határozták meg, majd Martin Špegelj és Josip Boljkovac a rendőrség állományának a ZNG-hez való május 10-iki átvezénylésére vonatkozóan hadműveleti iránymutatást adtak ki. Május 15-ig négy dandárt alkotva, több különleges rendőri egység (SPU) is átkerült a ZNG-hez.[100] Júliusra a ZNG-nek mintegy 8000 katonája állt rendelkezésre, mely más horvát erőkkel ellentétben kézifegyverekkel teljesen fel volt szerelve.[101] Az áprilisban a mintegy 39 000 főt számláló tartalékos rendőri erőt szintén ZNG-dandárokhoz és független zászlóaljakhoz osztották be.[100] Május 18-án a ZNG speciális egységeként megalakult a Zrinski (Zrínyi) zászlóalj, melynek törzse a Kumrovec SPU-ból átvezényelt 27 önkéntesből állt és kezdetben a Francia Idegenlégió volt katonáira is támaszkodott.[102] Júliusra a 40 000 ZNG-katonából álló tartalék haderőt 19 dandárhoz és 14 független zászlóaljhoz osztották be; azonban a teljes állományuk számára nem rendelkeztek elegendő nehéz vagy kézi lőfegyverrel. A horvát rendőrség körülbelül 15 000 kézi lőfegyverrel rendelkezett, és augusztusig külföldről kevesebb, mint 30 000 további fegyvert tudtak beszerezni.[101] Szeptember 20-án a parlament elfogadta a védelmi törvényt, amely meghatározta, hogy a ZNG és a Horvát Hadsereg (Hrvatska vojska – HV) alkotják a Horvát Köztársaság fegyveres erőit.

 
A Horvát Védelmi Erők katonái 1992-ben a Júniusi hajnalok hadműveletben

Ugyanakkor a fegyveres erők formálisan inkább a védelmi minisztériumnak, mint a Belügyminisztériumnak voltak alárendelve. A jogszabály a TO tartalék egységeit is a ZNG tartalékos haderő részeként jelölte meg.[103] Másnap, élén Tus tábornokkal megalakult a fegyveres erők vezérkara.[104] Október 8-án (aznap kiáltotta ki Horvátország a függetlenségét) módosították a védelmi törvényt, a ZNG-t a HV részeként megjelölve. A ZNG tartalékegységei a HV tartaléka lettek, és a Honvédség (Domobranstvo) nevet kapta, így a ZNG teljesen professzionális haderővé vált.[105] A ZNG-t 1991. november 3-án átnevezték HV-re.[106]A HV tovább növekedett, 1991 végére már mintegy 200 000 katonát számlált.[107]

A Horvát Védelmi Erők (HOS), a Horvát Jogok Pártja félkatonai szárnya a HVO-val és az ARBiH-val együtt harcolt a szerb erők ellen. A szervezetnek két fő, egy horvátországi és egy bosznia-hercegovinai ága működött. 1992 elején a Horvát Köztársaság haderejének újraszervezése során, a horvátországi HOS beszerveződött a Horvát Hadseregbe (HV). A bosznia-hercegovinai HOS hivatalosan Bosznia-Hercegovina Köztársaságának Hadseregének (ARBIH) a részét képezte. Ellenben a Horvát Köztársaság vezetőségével és a szintén boszniai Horvát Védelmi Tanáccsal (HVO), melyek Bosznia-Hercegovinát szerb és horvát részre akarták felosztani, a boszniai HOS Bosznia-Hercegovina területének egységességének megőrzéséért és a háborúban való horvát-muzulmán szövetségért kardoskodott. A HOS-t nem sokkal parancsnokuk, Blaž Kraljević halála után feloszlatták, személyi állománya pedig főként a HVO-ba és az ARBiH-ba ment át.[108]

 
Az Ilidža Szerb Gárda a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének elit egysége, amely többnyire Szarajevóban és környékén, azaz a kelet-szarajevói állásokban harcolt.

A Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság hadserege (Vojska Republike Srpske, VRS) 1992. május 12-én jött létre. A Boszniai Szerb Köztársaság nem kívánt elszakadni Jugoszláviától. Radovan Karadžić, a boszniai szerb politikai vezető kijelentette: „A mi optimumunk egy Nagy-Szerbia, és ha nem az, akkor a Szövetségi Jugoszlávia". [109] Szerbia logisztikai támogatást, pénzt és ellátást biztosított a VRS-nek. A boszniai szerbek a JNA tisztikarának jelentős részét tették ki. Milošević úgy gondolta, hogy a boszniai szerbek maguk is megnyerik a háborút. A parancsnoki lánc, a fegyverzet és a magasabb rangú katonai személyzet nagy része, beleértve Ratko Mladić tábornokot is, a JNA-ból származott.[110]

Amikor a boszniai háború kitört, a JNA hivatalosan 80 000 boszniai szerb katonát bocsátott el. Ezek a csapatok, amelyek megtarthatták nehézfegyvereiket, alkották az újonnan megalakult Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének gerincét.[111] Amellett, hogy nagyrészt Bosznia-Hercegovinából származó szerbekből állt, a VRS-ben kb. 4000 külföldi ortodox keresztény önkéntes is harcolt. Ebből 700 Oroszországból, 300-800 pedig Bulgáriából érkezett.[112][113] 100 görög önként jelentkezett a boszniai szerbek oldalán való harcra, megalakítva a görög önkéntes gárdát, amely állítólag részt vett a srebrenicai mészárlásban.[114]

Félkatonai alakulatok

szerkesztés

A boszniai háború alatt a harctereken különféle félkatonai egységek is működtek: a szerb Fehér Sasok (Beli Orlovi) és a Szerb Önkéntes Gárda (Srpska Dobrovoljačka Garda), más néven "Arkan tigrisei"; a bosnyák „Hazafias Liga” (Patriotska Liga) és a „Zöldsapkások” (Zelene Beretke); és a horvát „Horvát Védelmi Erők” (Hrvatske Obrambene Snage), stb. A szerb és horvát félkatonai csapatok szerbiai és horvátországi önkénteseket vontak be, és az említett országok nacionalista politikai pártjai támogatták őket.

A háború külföldi harcosokat[115][116] és zsoldosokat vonzott különböző országokból. Az önkéntesek különféle okokból érkeztek harcolni, beleértve a vallási vagy etnikai hűséget, és bizonyos esetekben a pénzért. Általános szabály, hogy a bosnyákok az iszlám országoktól, a szerbek a keleti ortodox országoktól, a horvátok a katolikus országoktól kaptak támogatást. A külföldi harcosok jelenléte jól dokumentált, azonban ezek a csoportok egyike sem tette ki az adott hadsereg teljes létszámának 5 százalékánál többet.[117]

A boszniai szerbek támogatást kaptak Kelet-Európa különböző országaiból érkezett a keresztény szláv harcosoktól[118][119] köztük más ortodox keresztény országok önkénteseitől. Több száz orosz,[120] körülbelül 100 görög[121] és néhány ukrán és román is volt köztük.[121] Egyes becslések szerint akár 1000 ilyen önkéntes is lehetett.[122] A jelentések szerint a görög önkéntes gárda görög önkéntesei részt vettek a srebrenicai mészárlásban, és a görög zászlót kitűzték Srebrenicában, amikor a város szerbek kezére került.[123] Néhány személy más európai országokból önként jelentkezett, hogy a horvát oldalon harcoljon, köztük olyan neonácik, mint Jackie Arklöv, akit háborús bűnökkel vádoltak, miután visszatért Svédországba. Később bevallotta, hogy a horvát haderő tagjaként a heliodromi és a dretelji fogolytáborban háborús bűnöket követett el boszniai muszlim civilek ellen. [124]

A bosnyákok támogatást kaptak muszlim csoportoktól. Pakisztán támogatta Boszniát, miközben technikai és katonai támogatást nyújtott.[125][126] A pakisztáni szolgálatközi hírszerzés (ISI) állítólag aktív katonai hírszerzési programot működtetett a boszniai háború alatt, amely 1992-ben kezdődött, és 1995-ig tartott. A program végrehajtását és felügyeletét Javed Nasir pakisztáni tábornok végezte, és a program logisztikai és lőszerellátást biztosított a boszniai mudzsahedek különböző csoportjainak. Mark Curtis brit történész szerint az ISI boszniai kontingensét Szaúd-Arábia pénzügyi támogatásával szervezték meg.[127] A The Washington Post szerint Szaúd-Arábia az Egyesült Államok tudtával és hallgatólagos együttműködésével 300 millió dollár fegyvert bocsátott a boszniai kormányerők rendelkezésére, ezt az állítást amerikai tisztviselők tagadják.[128] Külföldi muszlim harcosok is csatlakoztak a boszniai muszlimok soraihoz, köztük a Hezbollah libanoni gerillaszervezettől [129] és az al-Káida globális szervezettől.[130][131][132][133]

A háború lefolyása

szerkesztés

A kezdetek

szerkesztés

A fegyverek már a horvátországi háború alatt is özönlöttek Boszniába. A JNA a boszniai szerbeket, a Horvát Védelmi Erő pedig a hercegovinai horvátokat fegyverezte fel.[134]A boszniai muszlim Zöldsapkások és a Hazafias Liga már 1991 őszén megalakult, és 1992 februárjában védelmi tervet dolgozott ki.[134] Becslések szerint 250–300 000 bosnyák volt felfegyverkezve, és mintegy 10 000 harcolt Horvátországban.[135]1992 márciusára már az ország háromnegyedét a szerb és a horvát nacionalisták birtokolták.[135] Április 1-jén Bijeljina községben megtörtént az első összeütközés: rálőttek a nem szerb lakosságra. Két nappal később a szerb erők ellenőrzése alá került Banja Luka. Ezen a napon Mostar mellett felrobbantottak egy kamiont. Alija Izetbegović az ország stabilizálása érdekében megszervezte a terrorista ellenes csoportot, azonban ez nem sikerült. Livnóban és Tuzlában elkezdték megszervezni a partizán-hagyományokra épülő „területi ellenállás”-t. Másnap Arkan kapitány szerb gárdája elfoglalta Bijeljinát. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a SDS e nap elaknásította Bosanski Brodot és a környéket. 1992. április 4-én Izetbegović elnök elrendelte az összes szarajevói tartalékos és rendőri erő mozgósítását, az SDS pedig a város szerbeinek evakuálására szólított fel, jelezve ezzel a „határozott szakítást a boszniai kormány és a szerbek között”.[136] Bosznia és Hercegovina 1992. április 6-án megkapta a nemzetközi diplomáciai elismerést.[64]A legelterjedtebb nézet szerint a háború aznap kezdődött.[137]

A háború eszkalálódása

szerkesztés

A boszniai háború áprilisban tovább eszkalálódott.[138] Április 3-án a JNA és a HV-HVO egyesített hadereje között megkezdődött a kupresi csata, amely a JNA győzelmével végződött.[139] Április 6-án a szerb erők megkezdték Szarajevó ágyúzását, majd a következő két napban Szerbiából átkeltek a Drinán, és megostromolták a muszlim többségű Zvornikot, Višegradot és Fočát.[136] A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék szerint 1992-ben, Zvornik elfoglalása után a boszniai szerb csapatok több száz muszlimot öltek meg, és tízezreket kényszerítettek a terület elhagyására.[140] Április közepére egész Bosznia lángba borult.[136] Április 23-án a JNA helikopterrel evakuálta személyzetét a čapljinai laktanyából,[141] amely már március 4-e óta blokád alatt állt.[142] Erőfeszítések történtek az erőszak megállítására.[143] Április 27-én a boszniai kormány elrendelte a JNA polgári ellenőrzés alá helyezését vagy kiutasítását, amit május elején a két fél közti konfliktusok sorozata követett.[144] Prijedort április 30-án foglalták el a szerbek.[145] Május 2-án a zöldsapkások és a helyi bandatagok visszavágtak egy szervezetlen szerb támadásnak, amelynek célja Szarajevó kettévágása volt.[144] Május 3-án Izetbegovićot a szarajevói repülőtéren a JNA tisztjei elrabolták, és fogságát arra használták fel, hogy a JNA csapatai biztonságosan átjussanak Szarajevó belvárosából.[144] A bosnyák erők azonban megtámadták a távozó JNA konvojt, ami mindkét oldalon veszteségekhez vezetett.[144] Május 18-án aláírták a tűzszünetet és a JNA kiürítéséről szóló megállapodást, május 20-án pedig a boszniai elnökség megszálló erővé nyilvánította a JNA-t.[144]

 
Szarajevó lakói vízért állnak sorba az ostrom idején

A háború új szakaszában megalakult a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege, mely Ratko Mladić tábornok parancsnoksága alá került.[144] Szarajevó május 24-én, 26-án, 28-án és 29-én történt ágyúzását Butrosz Butrosz-Gáli, az ENSZ főtitkára Mladićnak tulajdonította.[146] A város május 27-iki ágyúzása során polgári áldozatok estek, mely a nyugat május 30-án szankciók formájában történt beavatkozásához vezetett, amelyeket az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 757. számú határozata alapján vezettek be.[146] Ugyanezen a napon a boszniai erők megtámadták a városban található JNA laktanyát, amit heves ágyúzások követtek.[146] Június 5-én és 6-án heves utcai harcok és ágyúzások során az utolsó JNA-katona elhagyta a várost.[146] A június 20-iki tűzszünet, amelyet a szarajevói repülőtér humanitárius célú ENSZ átvétele érdekében kötöttek megszakadt, mivel mindkét fél a város és a város repülőtere közötti terület ellenőrzéséért küzdött.[147] A repülőtéri válság Butrosz-Gáli június 26-iki ultimátumához vezetett, miszerint a szerbek állítsák le a város elleni támadásokat, engedjék meg, hogy az ENSZ átvegye az irányítást a repülőtér felett, és nehézfegyvereiket az ENSZ felügyelete alá helyezzék.[146] Eközben a média arról számolt be, hogy Bush elnök fontolóra vette az erőszak alkalmazását Boszniában.[146] A szarajevói orvlövészetről és ágyúzásról szóló médiajelentések nyomán a világ közvéleménye „határozottan és végérvényesen” a szerbek ellen fordult.[148] Szarajevón kívül a harcosok sikerei 1992-ben igen eltérőek voltak.[148] A szerbek elfoglalták a Drina és a Száva mentén fekvő muzulmán többségű városokat, és hónapokon belül elűzték muzulmán lakosságukat.[148] A májusi bosnyák–HVO közös offenzíva, kihasználva a JNA kivonulását követő zűrzavart, megfordította a szerbek Posavina és Közép-Bosznia felé történő előrenyomulását.[148] Az offenzíva Dobojt ostromolva dél felé folytatódott, ezzel elvágva a Bosanska Krajinában harcoló szerb erőket Semberijától és Szerbiától.[148] Május közepén Srebrenicát Naser Orić vezetésével visszafoglalták a bosnyák erők.[148] A szerb erők májusban drámai vereséget szenvedtek Kelet-Boszniában, amikor szerb beszámolók szerint Avdo Palić csapatára Srebrenica mellett lecsapták, és 400 embert öltek meg.[148] Májustól augusztusig tartott Goražde VRS általi ostroma, melyet az ARBiH szeptember 1-jén megszakított.[149] 1992 áprilisában a Horvát Védelmi Tanács (HVO) erői behatoltak Orašje városába, és horvát források szerint beleértve a kínzást, nemi erőszakot és gyilkosságot is, tömeges zaklatási akcióba kezdtek a helyi szerb civilek ellen.[150][151]

1992. május 15-én Tuzlában megtámadták a JNA távozó hadoszlopát. A 92. gépesített JNA-dandár (mely a tuzlai "Husinska buna" laktanyában állomásozott) parancsot kapott, hogy hagyja el Tuzla városát és Bosznia-Hercegovinát, és vonuljon Szerbiába. Megállapodás született a boszniai kormánnyal arról, hogy a JNA egységei május 19-ig békésen elhagyhatják Boszniát. A megállapodás ellenére a konvojt Tuzla Brčanska Malta kerületében puskákkal és rakétavetőkkel támadták meg, valamint útvonala mentén aknákat is helyeztek el. A támadásban 52 JNA-katona meghalt és több mint 40 megsebesült, többségük szerb nemzetiségű volt.[152][153] A Bosznia-hercegovinai Köztársaság 1992. május 22-én csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. [154]

1992 májusától decemberig a bosnyák belügyminisztérium (BiH MUP), a Horvát Védelmi Tanács, majd később a Bosznia és Hercegovinai Köztársaság Területvédelmi Erői (TO RBiH) működtették a čelebići fogolytábort. A tábort 700 boszniai szerb hadifogoly fogva tartására használták, akiket 1992 májusában olyan katonai műveletek során tartóztattak le, amelyek célja a szarajevói és mostari útvonalak blokádjának feloldása volt, amelyeket korábban a szerb erők lezártak. A 700 fogoly közül 13 halt meg a fogságban.[155] A tábor fogvatartottait kínzásnak, szexuális zaklatásnak, verésnek és más kegyetlen és embertelen bánásmódnak vetették alá. Egyes foglyokat agyonlőttek, megöltek vagy agyonvertek.[156][157]

1992 júniusára a menekültek és a belső menekültek száma elérte a 2,6 milliót.[158] 1992 szeptemberéig Horvátország 335 985 menekültet fogadott be Bosznia-Hercegovinából, többségükben bosnyák civileket.[159] A menekültek nagy száma jelentősen megterhelte a horvát gazdaságot és infrastruktúrát.[160] Akkor Peter Galbraith horvátországi amerikai nagykövet – egy 1993. november 8-iki interjúban – megpróbálta megfelelő perspektívába helyezni a horvátországi muzulmán menekültek számát. Azt mondta, hogy a helyzet azzal egyenértékű, mintha az Egyesült Államoknak 30 millió menekültet kellene befogadni.[161] A Horvátországban tartózkodó boszniai menekültek számát akkoriban csak a Bosznia-Hercegovinán belüli belső menekültek száma haladta meg, mely 588 000 főre rúgott.[159] Szerbia 252 130 menekültet, míg a többi volt jugoszláv köztársaság összesen 148 657 embert fogadott be Boszniából.[159]

 
Korridor hadművelet (1992 június-július) térképe

1992 júniusában Észak-Boszniában a boszniai szerbek megkezdték a Korridor hadműveletet a HV–HVO erők ellen, hogy biztosítsák a szabad utat Belgrád, Banja Luka és Knin között.[162] Az intézkedés azonnali okaként tizenkét újszülött halálát jelölték meg a Banja Luka kórházban, mely a palackos oxigén hiánya miatt következett be az inkubátorban elhelyezett újszülöttek között,[163] de azóta megkérdőjelezték e halálesetek valódiságát. Borislav Jović, a Jugoszláv Elnökség szerb tagja azt állította, hogy a jelentés csak háborús propaganda volt. Azt állította, hogy Banja Lukának két palackos oxigéngyártó üzeme is volt a kórház közvetlen közelében, és ebből a szempontból gyakorlatilag önellátó volt.[164] A hadművelet 1992. június 14-én kezdődött, amikor a krajinai 16. gépesített dandár a doboji VRS egy harckocsiszázadának segítségével Derventa közelében megkezdte az offenzívát. A VRS június 28-án Modriča, július 4–5-én Derventa, július 12-én pedig Odžak településeket foglalta el. A HV–HVO erőket Bosanski Brod és Orašje körüli elszigetelt állásaikba szorították vissza, amelyek ezután még augusztusban és szeptemberben is kitartottak. A VRS-nek október elején sikerült áttörnie vonalaikat és elfoglalni Bosanski Brodot. A megmaradt horvát erők nagy része északra, Horvátországba vonult vissza. A HV–HVO továbbra is megtartotta orašjei enklávéját, és novemberben visszaverte a VRS-támadást.[165]

1992. június 21-én a bosnyák erők behatoltak a boszniai Srebrenica melletti szerb Ratkovići faluba, és meggyilkoltak 24 szerb civilt.[166]

1992 júniusában az eredetileg Horvátországban telepített UNPROFOR mandátumát kiterjesztették Bosznia-Hercegovinára is, kezdetben a szarajevói nemzetközi repülőtér védelmére.[167][168] Szeptemberben az UNPROFOR szerepe kibővült a humanitárius segélyek védelmével és a segélyszállítmányok támogatásával egész Bosznia-Hercegovinában, valamint a Vöröskereszt kérése esetén a polgári menekültek védelmére.[169]

1992. augusztus 4-én az ARBiH IV. gépesített dandárja megpróbálta áttörni a Szarajevót körülvevő szerb gyűrűt, és a Hrasnica külvárosban található, súlyosan megrongálódott FAMOS gyárban és környékén heves csata alakult ki az ARBiH és a VRS között. A VRS visszaverte a támadást, de egy döntő ellentámadásban mégsem sikerült bevennie Hrasnicát.[170]

1992. augusztus 12-én a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság neve Boszniai Szerb Köztársaságra (RS) változott.[62][171] 1992 novemberére Kelet-Bosznia 1000 négyzetkilométernyi területe volt muszlim ellenőrzés alatt.[148]

Bosnyák–horvát konfliktusok

szerkesztés
Bosnyák–horvát konfliktus
Délszláv háború
 
Jobbra fent: Az Öreg-híd Mostarban, ideiglenes kábelhíddal helyettesítve

Jobbra középen: Francia IFOR Tüzér Különítmény, járőrözés közben Mostar közelében 1995-ben Jobbra lent: Horvát háborús emlékmű Vitezben Balra lent: Bosnyák háborús emlékmű Stari Vitezben (Mahala)

Balra fent: Kilátás egy utcára Novi Travnikban a háború alatt
Dátum19921994
HelyszínHercegovina, Lašva-völgy
EredményWashingtoni egyezmény
Harcoló felek
  Horvátország
  Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság
  Bosznia-Hercegovina
  Bosnyák ill. „önkéntes” arab mudzsahedek (El-Mudžahid
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Boszniai háború témájú médiaállományokat.

Az 1992 végi horvát-bosnyák viszony

szerkesztés

A háború elején létrejött horvát–bosnyák szövetség gyakran nem volt harmonikus.[172] A két párhuzamos parancsnokság megléte problémákat okozott a két hadsereg koordinációjában a VRS elleni hadműveletek során.[173] Április közepén egy közös HVO és TO katonai parancsnokság létrehozására tett kísérlet meghiúsult.[174] 1992. július 21-én Tuđman és Izetbegović aláírta a barátságról és együttműködésről szóló megállapodást, amely létrehozta a katonai együttműködést a két hadsereg között.[175] Az augusztus 6-iki ülésen a boszniai elnökség elfogadta a HVO-t a boszniai fegyveres erők szerves részének.[176] E próbálkozások ellenére a feszültségek 1992 második felében folyamatosan növekedtek.[174] Május elején fegyveres konfliktus történt Busováčán, június 13-án pedig ez megismétlődött. Június 19-én Novi Travnikban konfliktus tört ki az egyik oldalon a TO, a másik oldalon a HVO és a HOS egységei között. Júliusban Konjicban, augusztusban pedig Kiseljakban és a szarajevói Stup horvát településen is feljegyeztek incidenseket.[177] Szeptember 14-én Bosznia-Hercegovina alkotmánybírósága alkotmányellenesnek nyilvánította a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság kikiáltását.[178]

Október 18-án a Novi Travnik melletti benzinkút körüli vita, amelyen mindkét hadsereg osztozott, a város központjára kiterjedő fegyveres konfliktussá fajult. A helyzet tovább romlott, miután Ivica Stojak HVO parancsnokot Travnik közelében október 20-án megölték.[179] Ugyanezen a napon a harcok kiéleződtek a Lašva-völgyön átvezető főútnak az ARBiH általi útlezárásán. A spontán összecsapások az egész régióban elterjedtek, és amíg az UNPROFOR segítségével október 21-én a felek tűzszünetet nem kötöttek, csaknem 50 áldozattal jártak.[180] Október 23-án az ARBiH és a HVO között nagy csata zajlott. az észak-hercegovinai Prozor városában, mely a HVO győzelmét eredményezte.[181] Október 29-én a Vrbas '92-es hadművelet során VRS elfoglalta Jajcát. A várost a HVO és az ARBiH is védte, de az együttműködés hiánya, valamint a VRS létszámban és tűzerőben megmutatkozó fölénye a város elestéhez vezetett.[182][183] A jajcai horvát menekültek Hercegovinába és Horvátországba menekültek, míg Travnikban, Novi Travnikban, Vitezben, Busovačában és a Zenica melletti falvakban körülbelül 20 000 bosnyák menekült telepedett le.[183] Az októberi összecsapások ellenére, ahol mindkét fél a másikat hibáztatta Jajca elestéért, nem voltak nagyszabású összecsapások, és továbbra is az általános katonai szövetség volt érvényben.[184] Tuđman és Izetbegović 1992. november 1-jén találkozott Zágrábban, és megállapodott a HVO és az ARBiH közös parancsnokságának létrehozásában.[185]

1993 eleje

szerkesztés
 
A háborúban elfoglalt területek 1993 januárjában
  szerbek
  horvátok
  bosnyákok

1993. január 7-én, az ortodox karácsony napján az ARBiH Naser Orić parancsnoksága alatt álló Srebrenica 8. hadműveleti egysége megtámadta a Bratunac közelében fekvő Kravica falut. A támadásban 46 szerb halt meg: 35 katona és 11 civil.[186][187][188] Bratunacban 119 szerb civil és 424 szerb katona halt meg a háború alatt.[188] A Boszniai Szerb Köztársaság azt állította, hogy az ARBiH erői szerb otthonokat gyújtottak fel, és civileket mészároltak le. Ezt azonban az ICTY-perek során nem tudták független tanúkkal ellenőrizni, és arra a következtetésre jutottak, hogy sok házat már korábban leromboltak, és mivel Srebrenica ostroma éhséget okozott, és arra kényszerítette a bosnyákokat, hogy megtámadják a közeli szerb falvakat, hogy a túléléshez élelmet és fegyvereket szerezzenek. 2006-ban a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) bűnösnek találta Orićot abban, hogy nem akadályozta meg a szerbek meggyilkolását, de később fellebbezés során minden vádpont alól felmentették.[189] 1993. január 8-án a szerb erők miután megállították az őt a repülőtérről szállító ENSZ-konvojt megölték a Bosznia-hercegovinai Köztársaság miniszterelnök-helyettesét, Hakija Turajlićot.[190] 1993. január 16-án az ARBiH katonái megtámadták a Srebrenica közelében fekvő boszniai szerb Skelani falut.[191][192] 69 ember meghalt, 185-en megsebesültek.[191][192] Az áldozatok között 6 gyermek is volt.[191][192]

Az ENSZ, az Egyesült Államok és az Európai Közösség számos béketervet terjesztettek elő, de ezek csekély hatással voltak a háborúra. Ezek közé tartozott a Vance-Owen béketerv, amelyet 1993 januárjában hoztak nyilvánosságra.[193] A tervet az ENSZ különmegbízottja Cyrus Vance és az EK képviselője David Owen mutatták be, és Bosznia-Hercegovinát tíz autonóm tartománnyal rendelkező decentralizált államként képzelte el.[194] 1993. február 22-én az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa elfogadta 808. sz. határozatát, amely úgy határozott, hogy „a nemzetközi humanitárius szabályok súlyos megsértéséért felelős személyekkel szembeni vádemelésre nemzetközi törvényszéket kell létrehozni”.[195] A május 15–16-án megtartott népszavazáson azonban a Vance-Owen béketervet elutasították.[196][197] A béketervet egyesek a közép-boszniai horvát–bosnyák konfliktus eszkalálódásához vezető egyik tényezőnek tekintették.[198] 1993. május 25-én az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 827. számú határozata hivatalosan megalapította a Nemzetközi Törvényszéket.[199] Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1993. március 31-én elfogadott 816. határozata felhívta a tagállamokat, hogy vezessenek be repülési tilalmat Bosznia-Hercegovina felett.{101}{101} [200] 1993. április 12-én a NATO, hogy betartsa ezt a repülési tilalmat megkezdte a Deny Flight hadműveletet.[201] Július végén Boszniában egymással harcoló felek képviselői új tárgyalási fordulót kezdtek. Augusztus 20-án az ENSZ közvetítői Thorvald Stoltenberg és David Owen megmutattak egy térképet, amely előkészítette volna Bosznia három etnikai alapú államra való felosztását. A boszniai szerbek Bosznia területének 52 százalékát, a muszlimok 30 százalékát, a boszniai-horvátok pedig 18 százalékot kapták volna meg. Alija Izetbegović augusztus 29-én elutasította a tervet.

 
Az Owen–Stoltenberg-terv.

A horvát–bosnyák háború kitörése

szerkesztés

1993 nagy részét a horvát–bosnyák háború uralta.[185] 1993 januárjában a horvát erők bombázták a Lašva-völgyi Gornji Vakufot. Január 11-én kezdődtek a harcok, amikor a horvátok követelték a város átengedését, hogy összeköthessék nyugat-boszniai és közép-boszniai területeiket. Ellenkező esetben a város lerombolásával fenyegetőztek. A bosnyákok nem hajlottak a megállapodásra. Több napos harc után UNPROFOR közvetítésével ideiglenes tűzszünetet kötöttek.[202] A háború Gornji Vakufból január második felében Busovača területére terjedt át.[203] Busovača volt a Lašva-völgy kommunikációs vonalainak fő metszéspontja. Január 26-ig az ARBiH ellenőrzése alá vont több környékbeli falut, köztük Kaćunit és Bilalovacot a Busovača–Kiseljak úton, így elszigetelve Kiseljakot Busovačától. Kiseljak térségében az ARBiH védte a Kiseljak városától északkeletre fekvő falvakat, de a település nagy része és maga a város is az HVO ellenőrzése alatt maradt.[204] Január 26-án a Busovačától északra fekvő Dusina faluban az ARBiH hat hadifoglyot és egy szerb civilt ölt meg.[205] A busovačai harcok során számos bosnyák civilt is meggyilkoltak.[206] Január 30-án az ARBiH és a HVO vezetői Vitezben találkoztak az UNPROFOR képviselőivel és más külföldi megfigyelőkkel, és aláírták a közép-boszniai tűzszünetet, amely másnap lépett életbe.[207] A helyzet azonban továbbra is feszült volt, így Enver Hadžihasanović, az ARBiH 3. hadtestének parancsnoka és Tihomir Blaškić, a HVO közép-boszniai hadműveleti zónájának parancsnoka február 13-án találkozót tartott, ahol egy ARBiH-HVO közös bizottságot hoztak létre az incidensek megoldására.[208] Számos kisebb incidens ellenére Közép-Boszniában a következő két hónapban és április első heteiben betartották a januári tűzszünetet.[209] A konfliktus eszkalációját a horvátok a bosnyákok fokozott iszlám politikájának tulajdonították, míg a bosnyákok szeparatizmussal vádolták a horvát oldalt.[4] A két hónapos vérengzések alatt a nehéztüzérség folyamatosan lőtte a várost. A támadásokban több száz bosnyák civil halt meg, az etnikai tisztogatás alatt 2000 bosnyák halt meg vagy tűnt el.

Közép-Bosznia

szerkesztés
 
Az 1993-as Lasva-völgyi offenzíva térképe

Bosznia középső részén az április elejét kisebb incidensek sorozata, köztük támadások, gyilkosságok és fegyveres összecsapások jellemezték a bosnyák és a horvát civilek és katonák között.[210] A legsúlyosabb incidensek a HVO négy tagjának Novi Travnikon kívüli és Živko Totićnak, a HVO parancsnokának Zenica közelében a mudzsahedek által történt elrablása volt. Az ARBiH képviselői tagadták, hogy közük lenne ezekhez az incidensekhez, és kivizsgálásukra közös ARBiH-HVO bizottságot hoztak létre. A HVO tagjait ezt követően májusban kicserélték azokra a hadifogolyokra, akiket a HVO letartóztatott.[211] Az áprilisi incidensek április 15-én Vitez, Busovača, Kiseljak és Zenica környékén fegyveres konfliktussá fajultak. A Zenica település túlerőben lévő HVO-erői gyorsan vereséget szenvedtek, majd a horvát civilek nagyszámú elvándorlása következett.[212] Busovača településen az ARBiH némileg teret nyert, és súlyos veszteségeket okozott a HVO-nak, de a HVO megtartotta Busovača városát és a Busovača és Vitez közötti kaoniki kereszteződést.[213] Az ARBiHnak nem sikerült a HVO által birtokolt Kiseljak enklávét több kisebb részre vágnia, és Fojnica városát elszigetelni Kiseljaktól.[214] Sok bosnyák civilt őrizetbe vettek vagy arra kényszerítettek, hogy elhagyja Kiseljakot.[215] Vitez körzetében Blaškić korlátozott számú erőit arra használta, hogy romboló támadásokat hajtson végre az ARBiH ellen, ezzel megakadályozva, hogy az ARBiH elvágja a Travnik–Busovača utat, és elfoglalja a vitezi SPS robbanóanyag-gyárat.[216] Április 16-án a HVO pusztító támadást intézett a Viteztől keletre fekvő Ahmići falu ellen. Miután a támadó egységek áttörték az ARBiH vonalait és behatoltak a faluba, a HVO-egységek rendezetlen csoportjai házról házra jártak, felégetve őket és civileket gyilkoltak meg. Amikor a horvát csapatok megérkeztek Ahmićibe, békén hagytak minden horvátot[217], majd lemészárolták a falu azon muzulmánjait, akik nem tudtak időben elmenekülni.[217] Ahmićiben több mint 100 bosnyák civilt öltek meg.[217][218][219] A mészárlást az ENSZ békefenntartó erői Bob Stewart ezredes parancsnoksága alatt álló Cheshire-ezrede 1. zászlóaljának csapatai fedezték fel.[220][221][222][223] A boszniai kormány mind a 116 áldozatnak emlékművet állított.[217] A környék más részein, így Vitez, Stari Vitez negyedében a HVO feltartotta az ARBiH erőket, és megakadályozta az ARBiH a várostól délre történő előrenyomulását.[224][225] Áprilisban a mudzsahedek megtámadták a Travniktól északkeletre fekvő Miletići falut, és megöltek négy horvát civilt.[225] A többi elfogott civilt a poljanicei táborba vitték.[226][225] A konfliktus azonban nem terjedt át Travnikra és Novi Travnikra, bár a HVO és az ARBiH is erősítést hozott erről a területről.[227] Április 25-én Izetbegović és Boban tűzszüneti megállapodást írt alá.[228] Az ARBiH vezérkari főnöke, Sefer Halilović és a HVO vezérkari főnöke, Milivoj Petković heti rendszerességgel találkozott, hogy megoldja a folyamatban lévő kérdéseket és végrehajtsa a tűzszünetet.[229] A fegyverszünetet azonban a helyszínen nem tartották tiszteletben, és a HVO és az ARBiH erők Busovača térségében még április 30-ig harcoltak.[213]

Hercegovina

szerkesztés

Az ARBiH támadásával egy Konjic melletti, HVO által birtokolt falu ellen, a horvát–bosnyák háború április 14-én átterjedt Bosznia középső részéből Észak-Hercegovinába. A HVO válaszul elfoglalt három, Jablanicától északkeletre fekvő falut.[230] Április 16-án a Jablanicától északra fekvő Trusina faluban az ARBiH 15 horvát civilt és 7 hadifogolyt ölt meg. [231] A konjici és a jablanicai csaták májusig tartottak, amikor az ARBiH teljesen átvette az irányítást a városok és a kisebb közeli falvak felett.[230]

Április közepére Mostar megosztott várossá vált, ahol a többségében horvát nyugati részt a HVO, a többségében bosnyák keleti részt pedig az ARBiH ellenőrizte. Május 9-én elkezdődött a mostari csata, amikor a város keleti és nyugati része is tüzérségi tűz alá került, mely során május 9-én a horvát tüzérség lerombolta a mostari öreghidat is.[232] Heves utcai csaták következtek, amelyek a Milivoj Petković és Sefer Halilović által május 13-án aláírt tűzszünet ellenére május 21-ig folytatódtak.[233] A Čapljina melletti Dretelj és Heliodromban a HVO,[234] Potociban és egy kelet-mostári iskolában pedig az ARBiH hozott létre fogolytáborokat.[235] A harcok június 30-án kiújultak. Az ARBiH ellenőrizte Mostar északi bejáratát és a város keleti részét, de déli előrenyomulásukat a HVO visszaverte.[236]

Az 1993 júniusi és júliusi hadműveletek

szerkesztés

Június első hetében az ARBiH megtámadta a HVO Travnik városában található főhadiszállását és a VRS elleni frontvonalon elhelyezett HVO egységeket. Háromnapos utcai harcok után a túlerőben lévő HVO erők vereséget szenvedtek, horvát civilek és katonák ezrei menekültek a közeli szerbek által birtokolt területre, mivel elzárták őket a HVO állásaitól. Az ARBiH offenzívája Travniktól keletre folytatódott, hogy biztosítsa a Zenica felé vezető utat, amit június 14-re sikerült elérni.[237][238] Június 8-án Bikoši falu közelében 24 horvát civilt és hadifoglyot öltek meg a mudzsahedek.[239] Hasonló forgatókönyv ment végbe Novi Travnikban is. Június 9-én az ARBiH megtámadta a várostól keletre, a VRS-szel szemben Donji Vakufban elhelyezett HVO egységeket, másnap pedig heves harcok következtek Novi Travnikban is.[240] Június 15-ig az ARBiH ellenőrzése alá vonta a várostól északnyugatra fekvő területet, míg a HVO megtartotta a település északkeleti részét és Novi Travnik városát. A csata júliusban kisebb arcvonali változtatásokkal folytatódott.[241]

A Kakanj városában lévő HVO-t június közepén rohanták le, és körülbelül 13–15 000 horvát civil menekült Kiseljakba és Varešba.[242] A kiseljaki enklávéban a HVO támadta Kreševot, de július 3-án elveszítette Fojnicát.[243] Június 24-én kezdődött a žepčei csata, amely június 30-án az ARBiH vereségével végződött.[244] Július végén az ARBiH 15 000 horvátot elűzve[242] elfoglalta Bugojnót.[234] A város futballstadionjában fogolytábort létesítettek, ahová mintegy 800 horvátot zártak.[245] Szeptember elején az ARBiH „Neretva '93” néven egy 200 km hosszú fronton hadműveletet indított a HVO ellen Hercegovinában és Közép-Boszniában. Ez volt 1993-ban az egyik legnagyobb offenzívájuk. Az ARBiH kiterjesztette területét Jablanicától nyugatra, és ellenőrzése alá vonta a Kelet Mostar felé vezető utat, míg a HVO megtartotta Prozor és Nyugat-Mostar területét.[246] A szeptember 8-ról 9-re virradó éjszaka az ARBiH a grabovicai mészárlásban legalább 13 horvát civilt ölt meg. A szeptember 14-iki uzdolli vérengzésben 29 horvát civil és egy hadifogoly vesztette életét.[247][248][248] Október 23-án a HVO a Stupni Do-i mészárlásban 37 bosnyákot ölt meg.[249] A mészárlást a HVO az ARBiH-nek a vareši enklávé ellen november elején végrehajtott támadásának megtorlásaként tüntette fel. A horvát civilek és katonák november 3-án elhagyták Varešt, és Kiseljakra menekültek. Az ARBiH másnap behatolt Varešba, amelyet elfoglalása után kifosztottak.[250]

Az ENSZ által védett területek kiterjesztése

szerkesztés
 
A harcok elől menekülők Travnikban 1993-ban

Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának 824. számú, 1993. május 6-iki határozatával, a civilek védelme érdekében Szarajevó, Goražde, Srebrenica, Tuzla, Žepa és Bihács körül kialakított védett övezetekkel tovább bővítették az UNPROFOR szerepét.[251] 1993. június 4-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa 836. számú határozata engedélyezte az UNPROFOR erő alkalmazását a biztonságos zónák védelmében. [252] 1993. június 15-én a Sharp Guard hadművelettel megkezdődött a NATO és a Nyugat-európai Unió Adriai-tengeri blokádja, mely egészen addig tartott, amíg 1996. június 18-án az ENSZ fegyverembargójának megszűnésekor fel nem oldották.[252]

A HVO és az ARBiH egymás mellett folytatta a harcot a VRS ellen Bosznia-Hercegovina egyes területein, ideértve a Bihácsi zsebet, Boszniai Posavinát és Tešanj térségét. Némi ellenségeskedés ellenére egy körülbelül 1500 katonából álló HVO-dandár is harcolt az ARBiH-hal Szarajevóban.[253][254] Más területeken, ahol a szövetség összeomlott, a VRS időnként együttműködött a HVO-val és az ARBiH-val is, helyi egyensúlyi politikát folytatva, és szövetkezve a gyengébb oldallal.[255]

A bosnyákok kényszerdeportálása a szerbek által birtokolt területekről és az ebből fakadó menekültválság tovább eszkalálódott. Havonta több ezer, vallási okból fenyegetett embert szállítottak ki busszal Boszniából. Ennek eredményeként Horvátországot 500 000 menekült árasztotta el, és 1994 közepén a horvát hatóságok már megtiltották a beutazást egy 462 főből álló menekültcsoportnak, akik Észak-Boszniából menekültek, és arra kényszerítették az UNPROFOR-t, hogy menedéket rögtönözzön nekik.[256] 1994. március 30. és április 23. között a szerbek újabb nagy offenzívát indítottak a város ellen azzal a céllal, hogy elfoglalják Goraždét. 1994. április 9-én az ENSZ főtitkára a 836. számú biztonsági határozatra hivatkozva légicsapással fenyegette meg a goraždei enklávét támadó szerb erőket. A következő két napon a NATO gépei légicsapásokat hajtottak végre szerb tankok és előretolt egységek ellen.[257] Ezek a támadások azonban nem tudták megállítani a túlerőben levő boszniai szerb hadsereget.[257] A boszniai szerb hadsereg Goraždében 150 UNPROFOR katonát ejtett túszul.[257] Tudva, hogy Goražde el fog esni, ha nem lesz külföldi beavatkozás, a NATO ultimátumot intézett a szerbekhez, mire a szerbek kénytelenek voltak engedni. Az ultimátum feltételei szerint a szerbeknek 1994. április 23-ig az összes milíciát ki kellett vonniuk a várostól 3 km-re, tüzérségüket és páncélozott járműveiket pedig 1994. április 26-ig a várostól 20 km-re.[258]

A markalei mészárlás

szerkesztés
Bosnyák–szerb konfliktus
Délszláv háború
 
Dátum1992. április 1.1995. december 14.
HelyszínBoszniai Krajina, Hercegovina, Kelet-Bosznia, Szarajevó környéke
EredményDaytoni békeszerződés
Harcoló felek
  Boszniai Szerb Köztársaság
 Nyugat-Boszniai Köztársaság
  Jugoszlávia
  Szerb Krajinai Köztársaság
  Montenegró
  Bosznia-Hercegovina
  NATO
  Bosnyák és arab mudzsahedek (El-Mudžahid)
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Boszniai háború témájú médiaállományokat.

Az 1994. február 5-én végrehajtott első markalei mészárlással Szarajevó az egész ostrom leghalálosabb támadását szenvedte el, amikor a zsúfolt piactér közepén egy 120 milliméteres aknavető lövedék landolt, megölve 68 és megsebesítve további 144 embert. Február 6-án Boutros Boutros-Ghali ENSZ-főtitkár hivatalosan felkérte a NATO-t annak megerősítésére, hogy a jövőbeni légicsapásokra vonatkozó kéréseket azonnal teljesítik.[259] 1994. február 9-én a NATO felhatalmazta a Szövetségi Erők Dél-Európai (CINCSOUTH) parancsnokát, Jeremy Boorda amerikai admirálist, hogy a polgári célpontok elleni támadások miatt, az ENSZ kérésére légicsapásokat indítson az UNPROFOR által felelősnek ítélt, Szarajevóban vagy környékén telepített szerb tüzérségi és aknavetős állások ellen.[252][260] A légicsapások alkalmazását csak Görögország nem támogatta, de nem vétózta meg a javaslatot.[259] A NATO emellett ultimátumot intézett a boszniai szerbekhez, és azt követelte, hogy február 20-21-én éjfélig távolítsák el a nehézfegyvereket Szarajevó környékéről, különben légicsapásokkal kell szembenézniük. 1992 áprilisa óta 1994 február 12-én volt Szarajevó első támadásmentes napja.[259] A boszniai szerb nehézfegyverek nagyarányú eltávolítása 1994. február 17-én megkezdődött.[259]

A washingtoni egyezmény

szerkesztés

A horvát-bosnyák háború a HVO vezérkari főnöke, Ante Roso tábornok és az ARBiH vezérkari főnöke, Rasim Delić tábornok közötti tűzszüneti megállapodás 1994. február 23-án Zágrábban történt aláírásával ért véget. A megállapodás február 25-én lépett hatályba.[261][262] Az Egyesült Államok közvetítésével washingtoni megállapodás néven ismert békemegállapodást március 2-án kötötték meg a Bosznia-hercegovinai Köztársaság, Horvátország és Herceg-Bosznia képviselői. A megállapodást 1994. március 18-án írták alá Washingtonban. E megállapodás értelmében a HVO és az ARBiH birtokában lévő összes területet a Bosznia-Hercegovinai Föderáción belül autonóm kantonokra osztották fel. Tuđman és Izetbegović egy előzetes megállapodást is aláírt a Horvátország és a Bosznia-Hercegovina Föderáció közötti konföderációról.[263][264] A horvát-bosnyák szövetség megújult, bár az őket megosztó kérdések nem oldódtak meg.[262]

Az első katonai erőfeszítés, amelyet a washingtoni megállapodást követően a HVO és az ARBiH koordinált, a Kupres felé történő előrenyomulás volt, amelyet 1994. november 3-án foglaltak vissza a VRS-től.[265] November 29-én a HV és a HVO Délnyugat-Boszniában elindította a Tél ’94 hadműveletet. Egy hónapnyi harc után a horvát erők mintegy 200 négyzetkilométernyi, a VRS által birtokolt területet foglaltak el, és közvetlenül veszélyeztették a Boszniai Szerb Köztársaság és Knin, a Krajina Szerb Köztársaság fővárosa közötti fő utánpótlási útvonalat. A Bihácsi-zsebre nehezedő nyomás enyhítésének elsődleges célját, bár az ARBiH visszaverte az enklávé elleni VRS-támadásokat, nem sikerült elérni.[266]

Az UNPROFOR és a NATO beavatkozásai

szerkesztés
 
Az UNPROFOR járőre Szarajevóban a „Mesterlövészek útján”

Az ENSZ és a NATO közötti szorosabb együttműködés keretében 1994-től megszaporodtak a NATO-nak a háború eseményeibe való beavatkozásai. 1994. február 28-án Bosznia középső részén a NATO repülőgépei lelőttek négy szerb repülőgépet, mert megsértették az ENSZ repülési tilalmát.[267] Az Egyesült Nemzetek Védelmi Erői (UNPROFOR) 1994. március 12-én nyújtották be első kérésüket a NATO légi támogatására, de a jóváhagyási folyamathoz kapcsolódó számos késedelem miatt a közeli légi támogatás végül nem került bevetésre.[268] Március 20-án egy segélykonvoj orvosi felszerelésekkel és orvosokkal elérte Maglajt, a százezer lakosú várost, amely 1993 májusa óta ostrom alatt állt, és csak az amerikai repülőgépek által eldobott élelmiszerkészletek miatt maradt fenn, de egy második konvojt március 23-án már eltérítettek és kifosztottak.[263]

1994. április 10–11-én az UNPROFOR légicsapásokat intézett Goražde biztonságos körzetének védelme érdekében, aminek eredményeként két amerikai F-16-os repülőgép bombázta a szerb katonai parancsnoki álláspontot Goražde közelében.[252][257][263][268] Ez volt az első alkalom a NATO történetében, hogy légicsapásokat hajtott végre.[257][263] A szerbek megtorlásul április 14-én túszul ejtettek 150 ENSZ-katonát.[252][257][268] Április 15-én megszakadtak a boszniai kormányvonalak Goražde körül,[263] és április 16-án a szerb erők Goražde felett lelőttek egy brit Sea Harriert.

1994. április 29-e körül az UNPROFOR Tuzlában állomásozó Északi zászlóaljához tartozó, Boszniában békefenntartó szolgálatot teljesítő dán kontingenst (Nordbat 2) lesből ért támadás, amikor Kalesija falunál megpróbáltak felmenteni egy svéd megfigyelőállomást (Tango 2), amely a boszniai szerb Šekovići dandár erős tüzérségi tüze alatt állt.[269] A támadást az ENSZ-erők heves tűzzel viszonozták és a Bøllebank hadművelet keretében felszámolták a szerb lesállást. Az incidens volt az első alkalom, hogy a dán fegyveres erők harci műveleteket hajtottak végre a közel ötven évvel korábbi második világháború óta.

Május 12-én az Amerikai Egyesült Államok Szenátusa elfogadta a Bob Dole szenátor által beterjeszett S. 2042 számú indítványt, hogy az USA egyoldalúan oldja FEL a bosnyákokkal szembeni fegyverembargót, de Clinton elnök ezt elutasította.[270][271] 1994. október 5-én az elnök aláírta a 103–337. számú dokumentumot, mely kimondta, hogy amennyiben a boszniai szerbek október 15-ig nem fogadják el a kapcsolattartó csoport javaslatát, az elnöknek be kell nyújtania javaslatát a fegyverembargó megszüntetésére az ENSZ Biztonsági Tanácsának, és ha azt november 15-ig nem fogadják el a 713. számú ENSZ-határozat értelmében csak az összes ENSZ-tag által biztosított pénzeszközök használhatók fel az embargó végrehajtására, ami gyakorlatilag megszüntetné az embargót.[272] November 12–13-án az Egyesült Államok egyoldalúan feloldotta a boszniai kormány elleni fegyverembargót.[272][273]

Augusztus 5-én, miután boszniai szerbek fegyvereket foglaltak le egy Szarajevó melletti fegyverbegyűjtő helyről az UNPROFOR kérésére a NATO repülőgépei megtámadtak egy célpontot a szarajevói tilalmi övezetben. 1994. szeptember 22-én a NATO repülőgépei az UNPROFOR kérésére légicsapást mértek egy boszniai szerb tankra.[252] Az Amanda hadművelet egy UNPROFOR-misszió volt, amelyet dán békefenntartó csapatok vezettek azzal a céllal, hogy 1994. október 25-én visszaszerezzenek egy megfigyelőállomást a bosznia-hercegovinai Gradačac közelében.[274]

1994. november 19-én az Észak-atlanti Tanács az ENSZ-erők védelme érdekében jóváhagyta a közeli légi támogatás kiterjesztését egész Horvátországra.[252] A NATO-repülőgépek, válaszul a repülőtérről Bosznia-Hercegovina Bihács térségében lévő célpontok ellen indított támadásokra, november 21-én megtámadták a szerbek ellenőrzése alá tartozó horvátországi Udbina repülőterét. November 23-án, miután Otokától délre (Északnyugat-Bosznia-Hercegovina) egy föld-levegő rakétatelepről támadást indítottak két NATO-repülőgép ellen, légicsapásokat mértek az ezen a területen található a légvédelmi radarok ellen.[252]

Horvát–szerb konfliktus
Délszláv háború
 
Dátum1992. április 1.1995. december 14.
HelyszínHorvátország, Boszniai Krajina, Szávamellék, Hercegovina
EredményDaytoni békeszerződés
Harcoló felek
  Boszniai Szerb Köztársaság
  Jugoszlávia
  Szerb Krajinai Köztársaság
  Montenegró
  Horvátország
  Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Boszniai háború témájú médiaállományokat.
 
Bosznia-Hervegovina a békeszerződés előtt

1995. május 25-én a NATO bombázta a VRS palei állásait, mivel nem sikerült visszaszolgáltatni a nehézfegyvereket. A VRS ezután az összes védett területet, köztük Tuzlát is ágyúzta. Körülbelül 70 civil meghalt és 150-en megsebesültek.[275][276][277][278] Áprilisban és júniusban a horvát erők Ugrás–1 és Ugrás–2 néven két hadműveletet hajtottak végre. Ezekkel az offenzívákkal foglalták el a Livnói-mező fennmaradó részét, és már fenyegették a VRS által birtokolt Bosansko Grahovo városát.[279]

1995. július 11-én a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) Ratko Mladić tábornok vezetésével elfoglalta a kelet-boszniai Srebrenica ENSZ által védett területét, ahol a srebrenicai mészárlásban több mint 8000 bosnyák férfit öltek meg (a legtöbb nőt a bosnyákok által ellenőrzött területre űzték ki).[280][281] Az Egyesült Nemzetek Védelmi Erői (UNPROFOR), amelyet a helyszínen egy 400 fős holland békefenntartó kontingens, a Dutchbat képviselt, nem tudta megakadályozni a város VRS általi elfoglalását és az azt követő mészárlást. [282][283][284][285] A volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) ezt az eseményt a Krstić-perben népirtásnak minősítette. 1995. július 25-én a szerbek elindították a „Stupčanica 95” hadműveletet, hogy elfoglalják az ENSZ második védett övezetét, Žepát. Az UNPROFOR csak 79 ukrán békefenntartót küldött Žepába.[286]

A Tuđman és Izetbegović között július 22-én aláírt felosztási megállapodás értelmében Nyugat-Boszniában a HV és a HVO Nyár ’95 fedőnevű közös katonai hadműveletére került sor. A HV-HVO csapatai Glamoč és Bosansko Grahovo elfoglalásával elvágták Knint a Boszniai Szerb Köztársaságtól.[287] Augusztus 4-én a HV elindította a Vihar hadművelet-et, amely gyakorlatilag megsemmisítette a Krajinai Szerb Köztársaságot.[288] Ezzel a bosnyák-horvát szövetség vette át kezdeményezést a háborúban, amely a szeptemberben és októberben több alkalommal végrehajtott hadműveletek során Nyugat-Bosznia nagy részét elfoglalta a VRS-től. 1995. szeptember 18-án a horvát erők indították el az „Una” hadműveletet, amikor a HV átkelt az Unán és behatolt Boszniába. 2006-ban a horvát hatóságok elkezdték kivizsgálni a hadművelet során elkövetett háborús bűnökkel kapcsolatos vádakat, különösen azt, hogy a 2. gárdadandár 1. zászlóaljának csapatai Bosanska Dubica térségében40 civilt gyilkoltak meg.[289]

A Mistral 2 hadművelet során a HV-HVO több mint 2500 négyzetkilométer területet foglalt el, beleértve Jajca, Šipovo és Drvar városokat. Ezzel egy időben az ARBiH északabbra, a Sana hadműveletben támadta a VRS-t, és elfoglalt több várost, köztük Bosanska Krupát, Bosanski Petrovacot, Ključot és Sanski Mostot.[290] Szeptember 23-24-én VRS-ellentámadás indult az ARBiH ellen Nyugat-Boszniában. Két héten belül a VRS már Ključ városának közelében volt. Az ARBiH horvát segítséget kért, és október 8-án a HV-HVO Ante Gotovina HV vezérőrnagy vezetésével megindította a Déli mozdulat hadműveletet. A VRS elvesztette Mrkonjić Grad városát, míg a HVO egységei Banja Lukától délre 25 kilométerre közelítették meg a várost.[291]

Augusztus 28-án a szarajevói Markale piactéren egy VRS aknavetős támadás 43 embert ölt meg.[292][293] Erre, az immár második markalei vérengzésre válaszul augusztus 30-án a NATO főtitkára bejelentette a Megfontolt erő hadművelet megkezdését, amely széles körű légi csapásokat mért a boszniai szerb állásokra, amelyet az UNPROFOR gyorsreagálású erők tüzérségi támadásai támogattak.[294][295] 1995. szeptember 14-én felfüggesztették a NATO légicsapásait, hogy lehetővé tegyék a boszniai szerbekkel kötött megállapodás végrehajtását a nehézfegyverek kivonásáról Szarajevó környékéről.[296][297]

 
A daytoni békeszerződés aláírása

Tizenkét nappal később, szeptember 26-án New Yorkban megállapodás született a békemegállapodás további alapelveiről Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Jugoszlávia külügyminiszterei között.[298] A 60 napos tűzszünet október 12-én lépett életbe, november 1-jén pedig megkezdődtek a béketárgyalások az ohiói Daytonban.[298] A háború az 1995. november 21-én aláírt daytoni békeszerződéssel ért véget; a békemegállapodás végleges változatát 1995. december 14-én írták alá Párizsban.[299]

A daytoni békeszerződést követően a NATO vezette végrehajtó erőket (IFOR) telepítették Bosznia-Hercegovinába. Ezt a 80 000 fős egységet a béke kikényszerítésére vetették be, valamint más feladatokat is elláttak, mint például a humanitárius és politikai segítségnyújtás támogatása, az újjáépítés, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült civilek otthonaikba való visszatérésének támogatása, fegyverek, aknák és fel nem robbant az érintett területek lövedékmentesítése.[300]

Az áldozatok

szerkesztés
 
Az 1993 áprilisában Vitez környékén meggyilkolt áldozatok temetése

A konfliktus következtében elhunytak számának kiszámítása, olykor „az áldozati narratívákkal egybeolvasztva” jelentős, erősen átpolitizált vita tárgyát képezte a különböző politikai csoportok elitjei között.[301] Eszerint a becsült áldozatok száma tág keretek között, 25 000 és 329 000 között mozog. Az eltérések részben abból adódnak, hogy nem határozták meg egyértelműen, kik tekinthetők a háború áldozatainak, mivel egyes kutatások csak a katonai tevékenység közvetlen áldozatait számolták ki, míg más kutatások az éhség, hideg, betegség vagy egyéb háborús körülmények miatt meghaltakat is ide számították. A korai túlzott számok annak is köszönhetőek, hogy mivel háborús körülmények között e listák szisztematikus koordinációjára kevés alkalommal került sor, sok áldozatot mind a polgári, mind a katonai listákra felvettek. A halálos áldozatok számát 1994-ben Cherif Bassiouni, az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló szakértői bizottságának vezetője eredetileg 200 000 körülire becsülte.[302]

Steven L. Burg és Paul S. Shoup, 1999-ben a boszniai háborúról írt művükben gyűjtötték össze a korai magas értékeket. A boszniai háborúról szóló médiában, még 1994-ben is gyakran a 200 000 (vagy több) halott, sebesült és eltűnt szerepelt. A Boszniai Közegészségügyi Intézet köztársasági Egészségügyi és Szociális Jóléti Bizottságának 1995. októberi közleményében levő számok szerint 146 340 fő halt meg és 174 914 volt a sebesült a boszniai hadsereg ellenőrzése alatt álló területen. Musztafa Imamovic szerint 144 248-an haltak meg (beleértve azokat is, akik éhség vagy a kiszolgáltatottság következtében haltak meg), főként muszlimok. A Nemzetközi Vöröskereszt és az UNHCR legjobb tudomásunk szerint nem szolgáltatott adatokat a háború során elhunyt és megsebesült személyek számáról. Egy 1995. novemberi, nem titkosított CIA-memorandum 156 500 civil halálos áldozatot becsült az országban (10 000 kivételével mindegyik muszlim vagy horvát fennhatóság alatt álló területeken), nem számítva azt a 8-10 000-et, akik akkor még eltűntnek számítottak Srebrenica és Žepa enklávéban. Ez a polgári áldozatokra vonatkozó szám jóval meghaladta az ugyanabban a jelentésben szereplő 81 500 katona megölt becslését (45 000 boszniai kormány, 6500 boszniai horvát és 30 000 boszniai szerb megoszlásban).[303]

A szarajevói Kutatási és Dokumentációs Központ adatai

szerkesztés
 
ENSZ békefenntartók holttesteket szállítanak az achimi mészárlás után 1993 áprilisában

2007 júniusában a szarajevói székhelyű Kutató és Dokumentációs Központ (RDC) kiterjedt kutatást tett közzé a boszniai háborús halálesetekkel kapcsolatban, amelyet „The Bosnian Book of the Dead” néven is neveztek, egy adatbázist, amely kezdetben legalább 97 207 bosznia-hercegovinai állampolgár nevét tárta fel, akikről megerősítették, hogy az 1992–1995-ös háború alatt meghaltak vagy eltűntek.[304][305] Az ENSZ háborús bűnökkel foglalkozó törvényszék demográfiai osztályának vezetője, Ewa Tabeau „a legnagyobb létező boszniai háborús áldozatokról szóló adatbázisnak”[306] nevezte, és ez a leghitelesebb beszámoló a boszniai háborúban bekövetkezett emberi veszteségekről.[307] A nemzetközi szakértői csoport több mint 240 000 adatot gyűjtött össze, ellenőrizött, hasonlított össze és értékelt annak érdekében, hogy összeállítsák a 97 207 áldozat nevét tartalmazó 2007-es listát.[305]

Az RDC 2007-es adatai szerint ezek megerősített adatok, és több ezer esetet még vizsgálnak. Valamennyi RDC-adat enyhe alulszámlálásnak tekinthető, mivel módszerük attól függ, hogy egy családtag túlélte-e az eltűnt hozzátartozót, bár az alulszámlálás nem tekinthető statisztikailag szignifikánsnak.[308] A 2007-ben megerősített bosnyák polgári áldozatok legalább 30 százaléka nő és gyermek volt.[304] Az RDC 2012 júniusáig rendszeresen frissítette adatait, amikor közzétette zárójelentését.[309] A 2012-es adatok összesen 101 040 halottról vagy eltűntről szóltak, akiknek 61,4 százaléka bosnyák, 24,7 százaléka szerb, 8,3 százaléka horvát, kevesebb mint 1 százalékuk egyéb etnikumhoz tartozó, további 5 százalékuk pedig nem közölt etnikai hovatartozást.[308]

A polgári halálozások száma 38 239 volt, ami az összes halálozás 37,9 százalékát tette ki. A polgári halálesetek 81,3 százalékáért a bosnyákok, 10,9 százalékáért a szerbek és a 6,5 százalékáért a horvátok voltak a felelősek.[308] A polgári áldozatok aránya ráadásul abszolút alábecsült, mert 5100 áldozat státuszát nem állapították meg,[308] valamint azért, mert a hozzátartozók a veteránok anyagi ellátása érdekében vagy „becsületbeli” okokból katonai áldozatként regisztrálták elhunyt szeretteiket.[308][310][311] Mind az RDC, mind az ICTY demográfiai csapata statisztikai technikákat alkalmazott annak megállapítására, hogy egy adott áldozat esetleg több elsődleges listán is szerepelt, és a párhuzamosság megállapítása érdekében az eredeti dokumentumokat kézzel ellenőrizték.[311][312] Az adatbázison belül minden egyes nyilvántartáshoz körülbelül 30 információkategória létezett, beleértve az alapvető személyes adatokat, a halálozás helyét és dátumát, valamint a katonák esetében azt a katonai egységet, amelyhez az egyén tartozott.[311] Ez lehetővé tette az adatbázis számára, hogy az etnikai hovatartozás és a „háborús státusz” (polgári vagy katona) mellett a haláleseteket is bemutassa nem, katonai egység, év és halálozási régió szerint.[313] A leghiányosabb az a kategória volt, amely azt kívánta leírni, hogy melyik katonai alakulat okozta az egyes áldozatok halálát, és összességében használhatatlannak ítélték.[311]

Az ICTY adatai

szerkesztés
 
A srebrenicai mészárlás áldozatainak exhumálása. 2004. április 19-én a fellebbviteli tanács a népirtás miatt hozott elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A fellebbviteli tanács megállapította, hogy Radislav Krstić, a Boszniai Szerb Hadsereg Drina Hadtestének korábbi parancsnoka a népirtás felbujtója és elősegítője volt Srebrenicában.

Az Ewa Tabeau által vezetett Hágai Törvényszék Ügyészi Hivatala számára 2010-ben végzett kutatás rámutatott a korábbi adatok hibáira, és az áldozatok minimális számát 89 186-ra tették, a valószínűsíthető szám pedig 104 732 körüli lehetett.[314][315] Tabeau megjegyezte, hogy a számokat nem szabad összetéveszteni azzal, hogy „ki ölt meg kit”, mert például sok szerbet ölt meg a szerb hadsereg Szarajevó, Tuzla és más soknemzetiségű városok ágyúzása során.[316] A jelentés szerzői azt mondták, hogy a tényleges halálos áldozatok száma valamivel magasabb lehet.[314][317] Ezek a számok nem kizárólag a harcok közben elesetteken alapultak, hanem a harci körülmények között bekövetkezett véletlen haláleseteket és a tömeges erőszakos cselekményeket is tartalmazták. Kifejezetten kizárták az „erőszakmentes halandóság növekedését” és a „bűnözői és szervezetlen erőszak növekedését”. Hasonlóképpen, a „katonai halálesetek” magukban foglalták a harci és nem harci haláleseteket is.[314]

Egyéb források

szerkesztés

Kifejezetten a horvát-bosnyák konfliktus áldozataival etnikai hovatartozás szerinti statisztika nincs. Az RDC régiókban bekövetkezett emberveszteségre vonatkozó adatai szerint azonban Közép-Boszniában a 10 448 dokumentált haláleset 62 százaléka bosnyák volt, míg a horvátok 24 százalékot a szerbek pedig 13 százalékot tettek ki. Gornji Vakuf és Bugojno települések földrajzilag Közép-Boszniában találhatók (mely Gornje Povrbasje régióként is ismert), de a régió 1337 dokumentált halálesete a Vrbas régió statisztikájában szerepel. A Gornje Povrbasje áldozatainak megközelítőleg 70-80 százaléka bosnyák volt. A Neretva-folyó régiójában a 6717 áldozat 54 százaléka bosnyák, 24 százaléka szerb és 21 százaléka horvát volt. Az ezekben a régiókban az áldozatok főként, de nem kizárólagosan a horvát-bosnyák konfliktus következményei voltak.

Az ENSZ szerint az UNPROFOR személyi állományából 167-en haltak meg a haderő mandátuma alatt, 1992 februárja és 1995 márciusa között. Az elhunytak közül hárman katonai megfigyelők, 159 egyéb katonai személyzet, egy a misszió civil tagja volt, egy civil rendőr, kettő nemzetközi polgári, kettő pedig helyi alkalmazott volt.[318]

Haris Silajdžić 2008 szeptemberében az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „Az ICRC adatai szerint 200 000 embert öltek meg, közülük 12 000 gyermeket, 50 000nőt erőszakoltak meg, és 2,2 millióan kényszerültek elhagyni otthonukat. Ez valóságos népirtás és szociocid volt.”[319] Silajdžićot és másokat azonban kritizálták amiatt, hogy a halálos áldozatok számának növelésével több nemzetközi támogatást akartak elérni.[320]Az ICRC egyik 2010-ben megjelent könyve az 1990-es években a balkáni háborúk során elhunytak teljes számát „körülbelül 140 000 emberben” adja meg.[321]

A boszniai háború alatt eltűntnek nyilvánított 34 700 ember közül sokan továbbra is ismeretlenek. 2012-ben az Amnesty arról számolt be, hogy becslések szerint 10 500 ember sorsa, akik többsége boszniai muszlim volt, továbbra is ismeretlen.[322][323] Az áldozatok holttesteit még két évtizeddel később is egyre tárják fel. 2014 júliusában a Prijedor város melletti Tomašica tömegsírból előkerült 284 áldozat maradványait tömeges szertartás keretében helyezték örök nyugalomra az északnyugati Kozarac városában, amelyen rokonok is részt vettek.[324] Az UNCHR kijelentette, hogy a bosznia-hercegovinai konfliktus miatt több mint 2,2 millió ember kényszerült elhagyni otthonát, így ez a legnagyobb kitelepítés Európában a második világháború vége óta.[16]

Nemzetközi bíráskodás

szerkesztés

Több szervezet is megpróbált beavatkozni a békés rendezés érdekében. Az ENSZ 1993. május 25-én a 827. számú határozatával létrehozta a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűntetteket vizsgáló Nemzetközi Törvényszéket (ICTY).

A büntetendő cselekedetek körét négy nagy csoportba sorolja az alapító okmány a genfi a hágai jogra, a genocídiumegyezményre, valamint a nürnbergi gyakorlatra tekintettel:

  • szándékos emberölés, kínzás vagy embertelen bánásmód; szenvedés, illetve súlyos testi-lelki sérelem szándékos okozása és további dolog elleni- és kényszerítéses cselekmények;
  • a háború jogának és szokásainak megsértése;
  • népirtás, illetőleg az arra irányuló szövetkezés, az arra való felbujtás, annak kísérlete, vagy az abban való bűnrészesség;
  • emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése.

Az ENSZ által összeállított, M. Cherif Bassiouni elnökletével készült jelentés szerint miközben a konfliktus során valamennyi fél követett el háborús bűnöket, ezek kilencven százalékáért a szerb, hat százalékért a horvát, négy százalékért pedig a bosnyák erők a felelősek.[325] A jelentés megismételte a Központi Hírszerző Ügynökség 1995-ös becslése által közzétett következtetéseket.[326][327] 2019 októberében a boszniai államügyészség által az év során feltárt háborús bűnök egyharmada alacsonyabb szintű bíróságokhoz került, ami az ügyészek bírálatát váltotta ki.[328]

Etnikai tisztogatások

szerkesztés
 
Bosznia-Hercegovina 1991-es és 1998-as etnikai térképe

Az etnikai tisztogatás gyakori jelenség volt a háborúban. A boszniai muszlimok (bosnyákok) és boszniai horvátok nagy számban kényszerültek otthonuk elhagyására, vagy a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege és a szerb félkatonai csoportok űzték el őket.[329][330][331][332] Ez a nemkívánatos etnikai csoport megfélemlítésével, erőszakos kiutasításával vagy meggyilkolásával, valamint istentiszteleti helyeinek, temetőinek, valamint az etnikai csoport kulturális és történelmi épületeinek lerombolásával járt. Emiatt tízezreket öltek meg,[333] 1[334] és 1,3 millió[335] közötti embert deportáltak vagy telepítettek ki erőszakkal, valamint 12 000[336] és 20 000[337] közötti számban erőszakoltak meg nőket. Matjaž Klemenčič és Mitja Žagar akadémikusok a következőkkel érvelnek: „A nacionalista etnikai politikusok azon elképzelései, hogy Bosznia-Hercegovinát homogén nemzeti területekké szervezzék át, elkerülhetetlenül megkívánta az etnikailag vegyes területek felosztását szerb, horvát és muszlim részekre”.[23] Az ICTY számos ítélete és vádirata szerint a szerb[338][339][340] és a horvát[75][341][342] erők etnikai tisztogatást hajtottak végre területeiken, hogy etnikailag tiszta államokat hozzanak létre (Boszniai Szerb Köztársaság és Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság). A szerb erők a háború vége felé hajtották végre a srebrenicai népirtást.[343] A Központi Hírszerző Ügynökség egy 1995-ös jelentésében azt állította, hogy a boszniai szerb erők felelősek a konfliktus során elkövetett etnikai tisztogatások 90 százalékáért.[327]

A Kordić és Čerkez ügyben számos HVO-támadás bizonyítékai alapján az ICTY Törvényszéke arra a következtetésre jutott, hogy 1993 áprilisára a horvát vezetés közös tervet dolgozott ki és hajtott végre a közép-boszniai Lašva-völgy bosnyákoktól való etnikai megtisztítására. Dario Kordićot, mint helyi politikai vezetőt e terv tervezőjének és kezdeményezőjének találták.[341]

Bár viszonylag ritkán, de előfordultak olyan esetek is, amikor a bosnyák erők más etnikai csoportokat kényszerítettek menekülésre a háború alatt. Valamint a bosnyákok és horvátok egyedi esetei, amikor atrocitásokat követtek el a szerbek etnikai csoportja ellen.[7]

Népirtás

szerkesztés
 
A Srebrenica-Potočari temető sírkövei

Miután Bosznia-Hercegovina 1993-ban pert indított Szerbia és Montenegró ellen népirtás vádjával, tárgyalásra került sor a Nemzetközi Bíróság előtt. Az ICJ 2007. február 26-iki ítélete, bár felmentette Szerbiát a közvetlen felelősség alól a Boszniai Szerb Köztársaság erői által elkövetett népirtásért, a háború természetét közvetve nemzetköziként határozta meg. Az ICJ arra a következtetésre jutott, hogy Szerbia nem tudta megakadályozni a szerb erők által elkövetett népirtást, és nem büntette meg a felelősöket, illetve nem vonja felelősségre őket.[344] Egy 1994. február 8-án a Fehér Házba küldött távirat, amelyet Peter W. Galbraith horvátországi amerikai nagykövet írt, úgy fogalmazott, hogy népirtás történik. A távirat a népirtás bizonyítékaként a Karadzic szerb hadserege által Szarajevó „állandó és válogatás nélküli ágyúzását és lövését”; az észak-boszniai kisebbségi népcsoportok zaklatását és távozásra kényszerítését; valamint a fogvatartottaknak „a frontvonalon veszélyes munka végzésére” való felhasználását hozta fel.[345] 2005-ben az Egyesült Államok Kongresszusa határozatot fogadott el, amelyben kijelentette, hogy „a szerbiai agresszió és etnikai tisztogatás politikája kimeríti a népirtást meghatározó feltételeket”.[346]

A különböző szerb erők által egyidejűleg Bosznia-Hercegovina különböző részein, különösen Bijeljinában, Szarajevóban, Prijedorban, Zvornikban, Banja Lukában, Višegradban és Fočában elkövetett háborús bűncselekmények bizonyítékai ellenére a bírák úgy ítélték meg, hogy a népirtás kritériumai, a boszniai muszlimok elpusztítására irányuló konkrét szándék (dolus specialis) csak Srebrenicában vagy Kelet-Boszniában teljesült 1995-ben.[347] A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az 1992–1995-ös háború alatt elkövetett bűncselekmények a nemzetközi jog szerint emberiesség elleni bűncselekménynek minősülhetnek, de ezek a cselekmények önmagukban nem minősülnek népirtásnak.[348] A Bíróság ezenkívül úgy határozott, hogy Montenegró 2006. májusi függetlenségének kikiáltását követően Szerbia volt az egyetlen alperes fél az ügyben, de „a múltbeli eseményekért az adott időpontban Szerbia és Montenegró föderatív állama volt felelős”.[349]

Nemi erőszak

szerkesztés
 
Szarajevó Grbavica negyedének lerombolt házai a város ostroma idején

Becslések szerint a háború folyamán 12 000–50 000 nőt erőszakoltak meg, többségük boszniai muszlim, és az esetek többségét szerb erők követték el.[19][20] Ezt „tömeges nemi erőszaknak” nevezték,[350][351][352] különös tekintettel a nemi erőszaknak a VRS és a boszniai szerb rendőrség tagjai által összehangolt, háborús fegyverként történő felhasználására.[350][351][352][353] Az igazságszolgáltatás történetében először a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) nyilvánította ki, hogy a háború idején alkalmazott „szisztematikus nemi erőszak” és a „szexuális rabszolgaság” emberiesség elleni bűncselekmény, a második helyen áll a népirtás háborús bűne után.[350] A nemi erőszak Kelet-Boszniában (például a fočai és a visegrádi hadjáratok során), valamint Grbavicában Szarajevó ostroma idején volt a legszisztematikusabb. A nőket és a lányokat különböző fogvatartási központokban tartották, ahol elviselhetetlen higiénikus körülmények között kellett élniük, és sokféleképpen bántalmazták őket, beleértve az ismételt megerőszakolást is. Hírhedt példa a fočai „Karaman-ház”.[354][355] A túlélő nők és lányok gyakori szövődményei közé tartoznak a pszichés, nőgyógyászati és egyéb testi rendellenességek, valamint a nem kívánt terhesség és a szexuális úton terjedő betegségek.

A felelősségre vonások

szerkesztés

A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszéket (ICTY) 1993-ban hozták létre az ENSZ testületeként a volt Jugoszláviában zajló háborúk során elkövetett háborús bűnökkel kapcsolatos vádemelésére, és az elkövetők bíróság elé állítására. A törvényszék egy ad hoc bíróság, amelynek székhelye Hágában, Hollandiában található.[356]

Jogi szakértők szerint 2008 elejéig, az 1990-es évek balkáni háborúival összefüggésben, az ICTY háborús bűnök miatt 45 szerbet, 12 horvátot és 4 bosnyákot ítélt el.[11] Mind a szerbeket, mind a horvátokat szisztematikus háborús bűnökkel vádolták meg és ítélték el (bűnszövetség), míg a bosnyákokat egyéni bűnökkel vádolták és ítélték el. A háborús boszniai szerb vezetés nagy részét – Biljana Plavšićot,[357] Momčilo Krajišnikot,[358] Radoslav Brđanint[339] és Duško Tadićot[359] – háborús bűnökben és etnikai tisztogatásban találták bűnösnek és ítélték el.

 
Radovan Karadžić

A Boszniai Szerb Köztársaság korábbi elnökét Radovan Karadžićot is bíróság elé állították,[360] és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték bűncselekményekért, beleértve az emberiesség elleni bűncselekményeket és a népirtást is.[361] Ratko Mladićot is perbe fogta az ICTY, Szarajevó ostromával és a srebrenicai mészárlással kapcsolatos bűncselekmények vádjával.[362] A törvényszék Mladićot 2017 novemberében Hága bűnösnek találta, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.[363]

 
Ratko Mladić

Vojislav Šešelj félkatonai vezetőt 2007 és 2018 között állították bíróság elé,[364] azzal vádolták, hogy részt vett egy közös bűnszervezetben, amelynek célja Bosznia-Hercegovina nagy területeinek etnikai megtisztítása volt a nem szerbektől.[365] Slobodan Milošević szerb elnököt is háborús bűnökkel vádolták a boszniai háborúval kapcsolatban, beleértve a genfi egyezmények súlyos megsértését, az emberiség elleni bűncselekményeket és a népirtást,[366] de 2006-ban meghalt, mielőtt a per befejeződhetett volna.[367]

Alija Izetbegović halála után Hága felfedte, hogy Izetbegović ellen az ICTY vizsgálata volt folyamatban, amely a halálával befejeződött.[368][369] A háborús bűnök miatt elítélt vagy vádlott bosnyákok közé tartozik Rasim Delić, a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg vezérkari főnöke, akit 2008. szeptember 15-én három év börtönbüntetésre ítéltek, mert nem akadályozta meg a boszniai mudzsahedek boszniai tagjait az elfogott civilek és ellenséges harcosok elleni bűncselekmények elkövetésében.[370] Enver Hadžihasanovićot, a Bosznia-hercegovinai Köztársaság hadseregének tábornokát 3,5 évre ítélték a Közép-Boszniában elkövetett gyilkosságokra és felesleges pusztításokra adott utasítások miatt.[371] Hazim Delić a szerb civileket fogvatartó čelebići fogolytábor bosnyák parancsnokhelyettese volt. Az ICTY fellebbviteli tanácsa 2003. április 8-án 18 évre ítélte a foglyok meggyilkolásáért és kínzásáért, valamint két szerb nő megerőszakolásáért.[372][373] Sefer Halilović bosnyák parancsnokot a Neretva '93-as hadművelet során történt eseményekért való magasabb büntetőjogi felelősség miatt egy rendbeli háborús törvények és szokások megsértésével vádolták meg, de nem találták bűnösnek.[374] A szerbek a szarajevói hatóságokat azzal vádolták, hogy szelektív igazságszolgáltatást gyakorolnak, miközben aktívan vádat emelnek a szerbek ellen, figyelmen kívül hagyják vagy kissebbítik a bosnyák háborús bűnöket.[375]

Dario Kordićot, a közép-boszniai horvátok politikai vezetőjét a közép-boszniai emberiesség elleni bűncselekményekért, azaz etnikai tisztogatásért, és 25 év börtönre ítélték.[341] 2013. május 29-én az ICTY elsőfokú ítéletében 25 év börtönbüntetésre ítélte Prlićet. A törvényszék a per öt másik háborús vezetőjét is elítélte: Bruno Stojić herceg-boszniai védelmi minisztert (20 év), Slobodan Praljakot (20 év) és Milivoj Petković katonatiszteket (20 év), Valentin Ćorić katonai rendőrparancsnokot (20 év), valamint a fogolycserék és a fogvatartási intézmények vezetőjét, Berislav Pušićot (10 év). A kamara többséggel, Jean-Claude Antonetti elnöklő bíró ellenvéleményével úgy döntött, hogy a vádlottak részt vettek egy bűnszövetkezetben Bosznia-Hercegovina nem horvát lakossága ellen, melyben Franjo Tuđman horvát elnök, Gojko Šušak horvát védelmi miniszter és Janko Bobetko tábornok is részt vett.[376] 2016. július 19-én azonban a fellebbviteli tanács bejelentette, hogy „a tárgyalási tanács nem tett kifejezett megállapításokat a [vádlottak, Tudjman, Šušak és Bobetko] bűnszövetkezetben való részvételével kapcsolatban, és nem találta [őket] bűnösnek semmilyen bűncselekményben.”[377][378]

A legsúlyosabb háborús bűn a srebrenicai népirtás volt, amelyért szerbeket ítéltek el. A bosnyákok és horvátok legsúlyosabb háborús bűne pedig az emberiség elleni bűn volt, amiért elítélték őket.[379]

Békülési gesztusok

szerkesztés
  • 2004. december 6-án Boris Tadić szerb elnök bocsánatot kért Bosznia-Hercegovinában mindazoktól, akik a szerb nép nevében elkövetett bűncselekményeket szenvedtek el.[380]
    2010. március 31-én a szerb parlament nyilatkozatot fogadott el, amelyben „a leghatározottabban elítéli a srebrenicai bosnyák lakosság ellen 1995 júliusában elkövetett bűncselekményt”, és a régióban elsőként, bocsánatot kért az áldozatok családjaitól is. Az állásfoglalás kezdeményezése Boris Tadić elnöktől származik, aki annak ellenére szorgalmazta azt, hogy a kérdés politikailag ellentmondásos volt. A múltban csak emberi jogi csoportok és nem nacionalista pártok támogattak ilyen intézkedést.[381]
  • Ivo Josipović horvát elnök 2010 áprilisában bocsánatot kért országának a boszniai háborúban játszott szerepéért. Bosznia-Hercegovina akkori elnöke, Haris Silajdžić pedig méltatta a Horvátországgal fenntartott kapcsolatokat, ami éles ellentétben állt a Szerbiát előző napon megfogalmazott kemény kritikájával. „Mélyen sajnálom, hogy a Horvát Köztársaság hozzájárult az emberek szenvedéséhez és megosztottságához, amelyek még ma is nehezítenek bennünket” – mondta Josipović Bosznia-Hercegovina parlamentje előtt.[382]

Utólagos elemzések

szerkesztés

Polgárháború vagy agresszió

szerkesztés

Horvátország és Szerbia érintettsége miatt régóta vita folyik arról, hogy a konfliktus polgárháború volt-e vagy a szomszédos államok Boszniával szembeni agressziója. Steven Burg és Paul Shoup akadémikusok azzal érvelnek, hogy:

„A bosznia-hercegovinai háború természete kezdettől fogva ellentmondásos értelmezések tárgya volt. Ezek nemcsak a helyszíni objektív tényekben gyökereztek, hanem az ezeket megfogalmazók politikai érdekeiből is.[303]

Egyrészt a háború a polgárháború egyértelmű eseteként fogható fel – vagyis a hatalom megosztásáról megegyezésre képtelen csoportok közötti belső konfliktusnak.

David Campbell bírálja a „polgárháborúról” szóló narratívákat, amelyek állítása szerint gyakran magukban foglalják az általa „erkölcsi kiegyenlítésnek” nevezett beállításokat, amelyekben „azt mondják, hogy a felek egyformán vétkesek az atrocitásokban”, és „a szerbek félelmeit hangsúlyozzák a háborús tetteik indoklásaként”.[383]

„A polgárháborús magyarázattal ellentétben a bosnyákok, sok horvát, nyugati politikus és emberi jogi szervezet azt állította, hogy a háború Milošević és Tuđman karađorđevoi találkozóján és a grazi megállapodáson alapuló szerb és horvát agresszió volt, míg a szerbek gyakran polgárháborúnak tartották.[303]

A boszniai szerbek és boszniai horvátok jelentős politikai és katonai támogatást élveztek Szerbia és Horvátország részéről, és a Bosznia-Hercegovina diplomáciai elismeréséről szóló döntés a konfliktus nemzetközi értelmezésére is kihatással volt. Ahogy Burg és Shoup állítja:

„A nemzetközi diplomácia és jog szempontjából...a Bosznia-Hercegovina függetlenségének elismeréséről és az ENSZ-tagságról szóló nemzetközi döntés alapot adott ahhoz, hogy a háborút Szerbia és Horvátország külső agressziójaként határozzák meg. Ezt erősítette Szerbiával kapcsolatban az a további tény, hogy a boszniai szerb hadsereg „de facto” a jugoszláv hadsereg parancsnoksága alatt állt, és ezért a külső agresszió eszköze volt. Horvátországgal kapcsolatban a reguláris horvát hadsereg erői megsértették Bosznia-Hercegovina területi integritását, további bizonyítékokat támogatva azt a nézetet, hogy agresszióról van szó.[303]

Sumantra Bose ezzel szemben amellett érvel, hogy a boszniai háborút polgárháborúként is lehet jellemezni anélkül, hogy feltétlenül egyetértenénk a szerb és horvát nacionalisták narratívájával. Kijelenti, hogy bár „a súlyos erőszak minden epizódját külső események és erők váltották ki, a helyi társadalom is mélyen érintett ebben az erőszakban”, ezért azt állítja, hogy „viszonylag célra vezetőbb az 1992–1995-ös konfliktusra, mint boszniai „polgárháborúra” gondolni – bár nyilvánvalóan olyan létfontosságú dimenzióval, amely területileg kívül esik Bosznián."[384]

A Duško Tadić és Zdravko Mucić ügyében az ICTY arra a következtetésre jutott, hogy a Bosznia-Hercegovina és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság közötti konfliktus nemzetközi jellegű:

„A jelen ügy korabeli anyaga (1992) szempontjából a Boszniai Szerb Köztársaság fegyveres erőit úgy kell tekinteni, mint amelyek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság átfogó ellenőrzése alatt és nevében jártak el. Ezért még 1992. május 19. után is nemzetközi fegyveres konfliktusnak kell minősíteni a boszniai szerbek és Bosznia-Hercegovina központi hatóságai között a bosznia-hercegovinai fegyveres konfliktust.[385]

Hasonlóképpen, az Ivica Rajić, Tihomir Blaškić és Dario Kordić ügyében is arra a következtetésre jutott az ICTY, hogy a Bosznia-Hercegovina és Horvátország közötti konfliktus nemzetközi jellegű:

„A genfi egyezmény súlyos megsértése a horvát fegyveres erők jelentős és folyamatos katonai fellépése a boszniai horvátok támogatására a boszniai kormány ellenében az utóbbi területén elegendő volt ahhoz, hogy a boszniai horvátok és a boszniai kormány közötti belső konfliktust nemzetközivé alakítsa.[385]

Állítólagos háborús bűnök miatt 2010-ben Ejup Ganić bosnyák parancsnokot egy szerb kiadatási kérelem miatt vették őrizetbe Londonban. A bíró Timothy Workman azonban, miután kimondta, hogy Szerbia kérése „politikai indíttatású” úgy döntött, hogy Ganićot szabadon kell engedni. Döntésében a boszniai háborút nemzetközi fegyveres konfliktusnak minősítette, mivel Bosznia 1992. március 3-án kikiáltotta függetlenségét.[386]

Mary Kaldor akadémikus amellett érvel, hogy a boszniai háború az általa új háborúknak nevezett háborúk példája, amelyek sem nem polgári, sem nem államközi jellegűek, hanem mindkettő elemeit egyesítik.[387]

Etnikai háború

szerkesztés

„Az etnikai háború mítosza: Szerbia és Horvátország az 1990-es években” (In The Myth of Ethnic War: Serbia and Croatia in the 1990s) című filmben az Ithaca College professzora, V.P. Gagnon megkérdőjelezi azt a Nyugaton széles körben elfogadott hiedelmet, hogy a boszniai háború (és a többi jugoszláv háború) a harcoló csoportok közötti etnikai gyűlölet szüleménye volt. Gagnon azzal érvel, hogy a háborúkat a hatalomra éhes politikai elitek okozták, akik ellenálltak a politikai és gazdasági liberalizációnak és demokratizálódásnak, nem pedig a hétköznapi emberek.[388] Vitatva a nyugati akadémikusok, politikusok és újságírók által az etnikai háborúnak és a Balkánnak a nyugati értékekkel ellentétes térségként való általános megítélését, Gagnon a vegyes házasságok magas arányára, a behívásnak ellenállók magas százalékára, a nacionalista mozgalmakkal szembeni ellenállásra és az 1980-as évek végén Jugoszláviában végzett közvélemény-kutatásban az etnikumok közötti kapcsolatokra, többek között a nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatos általánosan kedvező nézetekre hivatkozik.[389]

Kulturális hatások

szerkesztés

A boszniai háborút számos filmben ábrázolták, köztük olyan hollywoodi filmekben, mint például a „The Hunting Party” (Rókavadászat), ahol a főszereplő, Simon Hunt (Richard Gere) újságíróként megpróbálja elfogni a feltételezett háborús bűnöst és volt boszniai szerb elnököt Radovan Karadžićot;

A „Behind Enemy Lines” (Ellenséges terület) alapja Mrkonjić Grad-i incidens, egy lezuhant amerikai haditengerészeti pilótáról szól, aki egy mészárlást fedez fel, miközben menekül az őt halálra kereső szerb csapatok elől;

A George Clooney és Nicole Kidman főszereplésével készült „The Peacemaker” (Peacemaker) egy történet az amerikai hadsereg ezredeséről és a Fehér Ház atomszakértőjéről, akik egy bosszúálló jugoszláv diplomata, Dušan Gavrić által ellopott orosz nukleáris fegyverek után nyomoznak.

Az „In the Land of Blood and Honey” (A vér és méz földje) egy 2011-es amerikai film, melynek írója, producere és rendezője Angelina Jolie; a film Jolie rendezői debütálása volt, és egy szerelmi történetet mutat be, amely a boszniai háborúban egy fogolytáborban, a muszlim nők ellen elkövetett tömeges erőszak idején játszódik.

A 2013-as spanyol/olasz film, a Twice Born (Világra jőve), Penélope Cruz főszereplésével, Margaret Mazzantini könyve alapján. Egy anya történetét meséli el, aki tizenéves fiát Szarajevóba hozza, ahol apja évekkel ezelőtt meghalt a boszniai konfliktusban.

A brit filmek közé tartozik a „Welcome to Sarajevo” (Köszöntjük Szarajevóban!), amely a szarajevóiak életét mutatja be az ostrom alatt.

A Jasmin Dizdar rendezte „Beautiful people” (Szép emberek) című bosnyák-brit film az angol családok és az érkező bosnyák menekültek találkozását mutatja be a boszniai háború tetőpontján. A filmet az 1999-es Cannes-i Fesztiválon Un Certain Regard díjjal jutalmazták.

A „Territorio Comanche” című spanyol film egy spanyol tévéstáb történetét mutatja be Szarajevó ostroma alatt.

A „Demony wojny według Goi” (A háború démonai) című 1998-as lengyel film szintén a boszniai konfliktus idején játszódik, egy lengyel IFOR-katonák csoportját mutatja be, akik azért jönnek, hogy segítsenek egy pár újságírónak, akiket egy helyi hadúr követett, akinek a bűneit rögzítették.

A bosnyák rendező, Danis Tanović „Ničija zemlja” (Senkiföldje) című filmje elnyerte a legjobb idegen nyelvű film díját a 2001-es Oscar-díjátadón és a 2002-es Golden Globe-on.

A „Grbavica” (Szerelmem, Szarajevó) című bosnyák film egy egyedülálló anya életét mutatja be a mai Szarajevóban, miután a háború alatt a szerb csapatok szisztematikusan megerőszakolták a bosnyák nőket. A film elnyerte az Arany Medvét a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon.[390][391]

A 2003-as „Remake” című film, amelyet Dino Mustafić bosnyák rendező rendezett, és Zlatko Topčić írt, egy Ahmed nevű apát és fiát, Tarik Karagát követi nyomon a második világháború és Szarajevó ostroma idején. A premier a 32. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon volt.[392][393][394]

Az Adis Bakrač által rendezett és Zlatko Topčić által írt 2010-es „The Abandoned” című film egy elhagyott gyerekek otthonából származó fiú történetét meséli el, aki megpróbálja kideríteni az igazságot származásával kapcsolatban, ami arra utal, hogy egy nemi erőszak gyermeke. A film premierje a 45. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon volt.[395][396][397]

Az 1997-es „Savršeni krug” (Tökéletes kör) című film, amelyet Ademir Kenović bosnyák filmrendező rendezett, két fiú történetét meséli el Szarajevó ostroma idején, és az 1997-es Cannes-i Fesztiválon François Chalais-díjjal jutalmazták.

Az 1998-as „Savior” (A Megmentő) című film Dennis Quaid főszereplésével egy megkeményedett szívű zsoldos történetét meséli el az Idegenlégióban, aki elkezdi megtalálni saját emberségét, amikor atrocitásokkal szembesül a boszniai harcok során.

A Srđan Dragojević szerb filmrendező által rendezett „Pretty Village, Pretty Flame” (Szép falu, szép láng) egy sivár, mégis sötét humorú beszámolót mutat be a boszniai háborúról.

A „Life is a miracle” (Az Élet egy csoda) című szerb film, amelynek producere Emir Kusturica, egy szerb állomásgondnok és egy túszként rábízott muszlim bosnyák fiatal nő románcát mutatja be a bosnyák-szerb határon zajló összecsapások keretében; a 2004-es Cannes-i Fesztiválon jelölték.[398]

A rövidfilmek közül említésre méltó az „In the Name of the Son” (A fiú nevében), amely egy apáról szól, aki meggyilkolja fiát a boszniai háború alatt, és a „10 Minutes” (10 perc), amely egy japán turista római 10 percét állítja szembe egy bosnyák családéval a háború alatt. A filmet az Európai Filmakadémia 2002 legjobb rövidfilmjének választotta.[399]

A boszniai konfliktust számos nyugati film tette történetének hátterévé – ezek között szerepel a Frederick Forsyth regényén alapuló „Avenger” (Bosszúálló), amelyben egy zsoldos egy háborús bűnös szerb hadvezér nyomára bukkan.

A „The Peacemaker”, amelyben egy jugoszláv férfi, akit érzelmileg rönktetettek a háborús veszteségek, úgy akar bosszút állni az Egyesült Nemzetek Szervezetén, hogy felrobbant egy nukleáris bombát New Yorkban.

A „The Whistleblower” Kathryn Bolkovacnak, az ENSZ békefenntartójának igaz történetét meséli el, aki feltárt egy embercsempész botrányt, amelyben az ENSZ is érintett a háború utáni Boszniában.

A „Shot Through the Heart” egy 1998-ban bemutatott tévéfilm, David Attwood rendezésében, a BBC és az HBO 1998-ban vetítette, amely Szarajevó boszniai háború alatti ostromát dolgozza fel két olimpikon jugoszláv lövész szemszögéből, és egyikük mesterlövész lesz.[400]

A „Quo Vadis, Aida?” egy 2020-as bosnyák film, amelyet Jasmila Žbanić írt és rendezett, és Aidáról, az ENSZ tolmácsáról szól, aki megpróbálja megmenteni a családját közvetlenül a srebrenicai mészárlás előtt.[401]

Drámasorozatok

szerkesztés

1999-ben került adásba a BBC One-on a díjnyertes brit televíziós sorozat, a „Warriors”. Egy brit békefenntartó csapat történetét meséli el a Lašva-völgyi etnikai tisztogatás idején.

A háború számos eseményét ábrázolja a pakisztáni Alpha Bravo Charlie drámasorozat, amelyet Shoaib Mansoor írt és rendezett 1998-ban. Az Inter-Services Public Relations (ISPR) által készített sorozat számos harctéri eseményt és a pakisztáni katonák részvételét mutatta be az ENSZ békefenntartó misszióiban. Alpha Bravo Charlie-t a Pakistan Television Corporation (PTV) mutatta be.

Dokumentumfilmek

szerkesztés

A BBC dokumentumfilm-sorozata, a „The Death of Yugoslavia” (Jugoszlávia halála) Jugoszlávia összeomlását dolgozza fel annak az 1980-as években zajlott kezdeteitől a későbbi háborúkig és békemegállapodásokig. Ugyanezzel a címmel egy BBC által kiadott könyv is megjelent. További dokumentumfilmek: Bernard-Henri Lévy „Bosna!” című filmje a boszniai ellenállásról szól a jól felszerelt szerb csapatokkal szemben a háború elején; a „Tunel upanja” (A remény alagútja) szlovén dokumentumfilm a szarajevói alagútról, amelyet az ostromlott szarajevói polgárok építettek, hogy Szarajevót a boszniai kormány területével kapcsolják össze; valamint a srebrenicai mészárlásról szóló „A Cry from the Grave” (Kiáltás a sírból) című brit dokumentumfilm. A „Miracle in Bosnia” (Boszniai csoda) egy 1995-ben készült dokumentumfilm, amelyet a Bosznia-hercegovinai Köztársaság hadseregének harmadik évfordulója alkalmából forgattak; premierje az 1995-ös Cannes-i Filmfesztiválon volt, ahol különdíjat nyert.[402][403][404] A boszniai háború a központi témája a „The Diplomat” (A diplomata) című dokumentumfilmnek, amely Richard Holbrooke karrierjét mutatja be.[405] A „Yugoslavia: The Avoidable War” (Jugoszlávia: Az elkerülhető háború) a jugoszláv polgárháborúk tágabb összefüggéseit vizsgálja. A „Scream for Me Sarajevo” (Sikíts értem Szarajevó) egy 2017-es dokumentumfilm (rendező: Tarik Hodzic) Bruce Dickinson (egy angol rockegyüttes Iron Maiden énekese) és zenekara, a Skunkworks koncertjéről szól, Szarajevóban, 1994 végén, az ostrom alatt.

Semezdin Mehmedinović „Sarajevo Blues” és Miljenko Jergović Sarajevo „Marlboro” című műve a boszniai háború alatt írt legismertebb könyvek közé tartoznak. A „Zlata’s Diary” (Zlata naplója) egy fiatal lány, Zlata Filipović által vezetett napló, amely 1991 és 1993 között szarajevói életét mutatja be. A napló miatt néha „A szarajevói Anne Frank” néven is emlegetik őt. Kenan Trebincevic és Susan Shapiro „The Bosnia list” (Bosznia listája” a háborút egy 18 New York-i év után először hazatérő bosnyák menekült szemével mutatja be a háborút.

További művek a háborúról:

  • „Bosnia Warriors: Living on the Front Line” (Boszniai harcosok: Élet a frontvonalban), Vaughan Kent-Payne őrnagy egy beszámolója az ENSZ boszniai műveleteiről, amelyet a brit hadsereg egyik gyalogsági tisztje írt, aki 1993-ban hét hónapig a közép-boszniai Vitezben tartózkodott.[406]
  • Eve Ensler: „Necessary targets” (Szükséges célok)
  • „Winter Warriors – Across Bosnia with the PBI” (Téli harcosok – Bosznia át a PBI-jal), Les Howard tényszerű beszámolója egy brit tartalékos katonától, aki önként jelentkezett ENSZ-békefenntartóként, és a háború utolsó szakaszában, valaminta NATO beavatkozás első szakaszában a Daytoni békemegállapodásig szolgált.[407]
  • A Scott Simon által írt „Pretty Birds” (Szép madarak) egy szarajevói tinédzser lányról szól, aki egykor középiskolai csapatának kosarasa volt, és mesterlövész lett.
  • A „The Cellist of Sarajevo” (A szarajevói csellista) Steven Galloway regénye négy, a háború alatt Szarajevóban élő ember történeteit követi nyomon.
  • A „Life's Too Short to Forgive” (Az élet túl rövid a megbocsátáshoz), Len Biser 2005-ben írt műve, mely három ember erőfeszítéseit követi nyomon, akik Karadžić meggyilkolására szövetkeznek, hogy megállítsák a szerb atrocitásokat.
  • A Bill Carter által írt „Fools Rush In” (A bolondok belerohannak) egy férfi történetét meséli el, aki segített elhozni a U2-t egy mérföldkőnek számító szarajevói koncertre.
  • Az „Evil Doesn't Live Here” (A Gonosz nem él itt) című munkában Daoud Sarhandi és Alina Boboc 180 olyan posztert mutat be, amelyeket bosnyák művész készített, és amelyek a háború alatt a falakat díszítették.
  • Frederick Forsyth: „The Avenger” (A bosszúálló)
  • Jack Kersh: „Hotel Sarajevo”
  • A „Top je bio vreo” (Az ágyú forró volt) – Vladimir Kecmanović, egy boszniai szerb fiú története Szarajevó azon részén, amelyet a boszniai muszlim erők tartottak Szarajevó ostroma alatt.
  • A Momir Krsmanović által írt „I Bog je zaplakao nad Bosnom” (És Isten is sírt Bosznia felett) egy olyan háborús ábrázolás, amely elsősorban a muszlim emberek által elkövetett bűnökre összpontosít.
  • A „Safe Area Goražde” (Goraždei biztonsági övezet) Joe Sacco képregénye a kelet-boszniai háborúról.
  • A „Dampyr” egy olasz képregény, amelyet Mauro Boselli és Maurizio Colombo készített, és Olaszországban adott ki Sergio Bonelli Editore Harlan Drakáról, félig emberről, félig vámpírról, aki háborút visel a gonosz sokrétű erői ellen. Az első két epizód Bosznia-Hercegovinában (#1 Il figlio del Diavolo), azaz Szarajevóban (#2 La stirpe della note) játszódik a boszniai háború idején.
  • A „Goodbye Sarajevo” – Az Atka Reid és Hana Schofield által írt igaz történet a bátorságról, szerelemről és túlélésről, mely 2011-ben jelent meg, és két szarajevói nővér történetét és háborús élményeit meséli el.
  • Peter Maas 1997-ben megjelent „Love Thy Neighbor: A Story of War” (Szeresd felebarátodat: A háború története) műve a boszniai háború tetőpontjáról riporterként számol be.
  • Anthony Loyd: My War Gone By, I Miss It So (Elmúlt háborúm, úgy hiányzik) egy visszaemlékezés Loyd fotóriporterként és íróként a konfliktusban töltött idejéről.[408]
  • A „Pepperdogs” Bing West 2004-es regénye, az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Erőinek felderítő csapatát mutatja be, amelyet a NATO békefenntartó erőfeszítései során két oldal közé telepítettek.[409]

A U2 boszniai háborúról szóló „Miss Sarajevo” című lemezén Bono és Luciano Pavarotti is szerepel.[410] További dalok közé tartozik a „Bosnia” a Cranberriestől, a „Sarajevo” az UHF-től, a „Pure Massacre” a Silverchairtől, a „Sva bol svijeta” Fazlától, a „Nad trupem Jugosławii” a lengyel punk rock bandától, a KSU-tól és mások. A Savatage Dead „Winter Dead” című koncertalbuma a boszniai háború idején játszódó történetet mesél el. Az amerikai rockzenekar, a Jackopierce Weather című albumukról az ostrom alapján írta az „Anderson's Luck” című dalt, amely egy szarajevói túlélésre törekvő házaspár életét írja le, szemben az énekes családjával, akik biztonságban figyelték a televízióban az eseményeket.[411]

Videójáték

szerkesztés

A 2014-es „This War of Mine” videojátékot azok a rossz életkörülmények és háborús szörnyűségek ihlették, amelyeket boszniai civilek éltek át Szarajevó ostroma alatt, ahol a játékos egy megrongálódott házban levő civil túlélők egy csoportját irányítja.[412][413]


  1. ICTY: Conflict between Bosnia and Herzegovina and the Federal Republic of Yugoslavia. [2019. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 25.)
  2. ICJ: The genocide case: Bosnia v. Serbia – See Part VI – Entities involved in the events 235–241. [2011. március 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 25.)
  3. From Lisbon to Dayton: International Mediation and the Bosnia Crisis. [2023. január 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. november 16.)
  4. a b Christia 2012, 172. o.
  5. Wood 2013, 140, 343. o.
  6. Forsythe 2009, p. 145
  7. a b Bosnia Handout. fas.org . [2017. október 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 14.)
  8. Cohen, Roger. „Conflict in the Balkans: The overview; NATO presses Bosnia bombing, vowing to make Sarajevo safe”, The New York Times, 1995. augusztus 31.. [2018. szeptember 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. május 5.) 
  9. Holbrooke, Richard. To End a War. New York: Modern Library, 102. o. (1999). ISBN 978-0-375-75360-2. OCLC 40545454 
  10. Dayton Peace Accords on Bosnia. US Department of State, 1996. március 30. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. március 19.)
  11. a b Bilefsky, Dan. „Karadzic Sent to Hague for Trial Despite Violent Protest by Loyalists”, The New York Times, 2008. július 30.. [2017. június 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. szeptember 25.) (amerikai angol nyelvű) 
  12. Bosnia war dead figure announced”, BBC, 2007. június 21.. [2022. április 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. február 16.) 
  13. Bosnia's dark days – a cameraman reflects on war of 1990s”, CBC, 2012. április 6.. [2012. június 15-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. február 16.) 
  14. Logos 2019, 265, 412. o.
  15. Boszniai halottak Archiválva 2007. december 19-i dátummal a Wayback Machine-ben (2007. június 27.)
  16. a b Jolie highlights the continuing suffering of the displaced in Bosnia. UNHCR, 2010. április 6. [2018. január 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 19.)
  17. Hartmann, Florence: Bosnia. Crimes of War. [2015. május 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 30.)
  18. Harsch, Michael F.. The Power of Dependence: NATO-UN Cooperation in Crisis Management. Oxford: Oxford University Press, 37. o. (2015). ISBN 978-0-19-872231-1 
  19. a b Burg & Shoup 2015, 222. o.
  20. a b War Crimes, Genocide, and Justice: A Global History. Palgrave Macmillan, 343. o. (2013. július 23.). ISBN 978-0-230-62224-1 
  21. Pavkovic, Aleksandar. The fragmentation of Yugoslavia: nationalism and war in the Balkans. MacMillan Press, 85. o. (1997). ISBN 978-0-312-23084-5 
  22. Crnobrnja, Mihailo. The Yugoslav drama. I.B. Tauris & Co, 107. o. (1994). ISBN 978-1-86064-126-8 
  23. a b The former Yugoslavia's Diverse Peoples: A Reference Sourcebook. Santa Barbara, California: ABC-CLIO, 311. o. (2004). ISBN 978-1-57607-294-3 
  24. Betlehem & Weller 1997, p. 20
  25. The Death Of Yugoslavia Part 1 Enter Nationalism 5, <https://www.youtube.com/watch?v=_hqDqwLqFJg>. Hozzáférés ideje: 2022-10-16
  26. National deconstruction: Violence, identity, and justice in Bosnia. U of Minnesota Press, 220. o. (1998). ISBN 978-0-8166-2937-4 
  27. Ethnic Conflict and International Politics: Explaining Diffusion and Escalation. Palgrave Macmillan US, 79–. o. (2004. július 23.). ISBN 978-1-4039-8141-7 
  28. Sadkovich 2007, 239. o.
  29. Ramet 2006, 386. o.
  30. Lučić 2008, 72. o.
  31. Lučić 2008, 74–75. o.
  32. Tanner 2001, 248. o.
  33. CIA 2002, 58, 91. o.
  34. Lukic & Lynch 1996, 206. o.
  35. Ramet 2006, 426. o.
  36. Schindler 2007, 71. o.
  37. Caspersen 2010, 82. o.
  38. a b c d Trbovich 2008, 228. o.
  39. Burg & Shoup 1999, 85. o.
  40. Shrader 2003, 59–61. o.
  41. Ramet 2006, 416. o.
  42. Shrader 2003, 25. o.
  43. Tape record of the BiH Parliament, 88/3. – 89/2. AG, 89/3. – 90/4.
  44. Judah, Tim. The Serbs: History, Myth and the Destruction of Yugoslavia. Yale University Press, 273. o. (2008). ISBN 9780300147841 
  45. Lukic & Lynch 1996, 204. o.
  46. Card, Claudia. Confronting Evils: Terrorism, Torture, Genocide. Cambridge University Press, 269. o. (2010). ISBN 9781139491709 
  47. Tatum, Dale C.. Genocide at the Dawn of the Twenty-First Century: Rwanda, Bosnia, Kosovo, and Darfur. Springer Science+Business Media, 76. o. (2010). ISBN 9780230109674 
  48. Dobbs, Michael. Down with Big Brother: The Fall of the Soviet Empire. A&C Black, 426–27. o. (1997). ISBN 9780747533948 
  49. Europe from the Balkans to the Urals: The Disintegration of Yugoslavia and the Soviet Union. SIPRI, Oxford University Press, 204. o. (1996). ISBN 9780198292005 
  50. a b Trbovich 2008, 221. o.
  51. Cook, Bernard A.. Europe Since 1945. Taylor and Francis, 140. o. (2001). ISBN 978-0-8153-4057-7 
  52. Trbovich 2008, 220–224. o.
  53. a b Burg & Shoup 1999, 103. o.
  54. Burg & Shoup 1999, 48. o.
  55. Tomas & Nazor 2013, 281. o.
  56. Krišto 2011, 44. o.
  57. Marijan 2004, 259. o.
  58. a b c d Burg & Shoup 1999, 101. o.
  59. Roland Rich (1993). „Recognition of States: The Collapse of Yugoslavia and the Soviet Union”. European Journal of International Law 4 (1), 48–51. o. [2012. április 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. február 2.)  
  60. a b c Burg & Shoup 1999, 105. o.
  61. a b Burg & Shoup 1999, 108. o.
  62. a b ICTY/ ZUPLJANIN, Stojan/ Indictment (Amended). [2011. május 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 12.)
  63. The Referendum on Independence in Bosnia-Herzegovina: 29 February–1 March 1992. Commission on Security and Cooperation in Europe, 1992. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. december 28.)
  64. a b Bose 2009, 124. o.
  65. Judah, Tim. The Serbs: History, Myth and the Destruction of Yugoslavia. Yale University Press, 320. o. (2008). ISBN 9780300147841 
  66. Kumar, Radha. Divide and Fall? Bosnia in the Annals of Partition. Verso, 38. o. (1999). ISBN 978-1-85984-183-9 
  67. Donia, Robert J.. Radovan Karadzic: Architect of the Bosnian Genocide. Cambridge University Press, 162. o. (2014). ISBN 9781107073357 
  68. Godišnjica ubistva srpskog svata na Baščaršiji. Glas Srpske, 2009. március 1. [2009. május 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. augusztus 20.)
  69. Morrison, Kenneth. Sarajevo's Holiday Inn on the Frontline of Politics and War. Springer, 88. o. (2016). ISBN 9781137577184 
  70. Cannon, P., The Third Balkan War and Political Disunity: Creating A Cantonal Constitutional System for Bosnia-Herzegovina, Jrnl. Trans. L. & Pol., Vol. 5-2
  71. de Krnjevic-Miskovic, Damjan: Alija Izetbegović, 1925–2003. In the National Interest. [2004. június 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 28.)
  72. Sudetic, Chuck. „Bosnia asking for U.N. peace forces”, The New York Times, 1992. március 28.. [2018. augusztus 10-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. július 18.) 
  73. Knezevic, Irena. „Croatian president honors Serb victims in Bosnia”, 2010. május 30.. [2015. szeptember 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. július 18.) 
  74. Prosecutor v. Momčilo Krajišnik: Judgement pp. 113–118. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2006. szeptember 27. [2013. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. július 18.)
  75. a b ICTY: Naletilić and Matinović verdict. [2020. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 14.)
  76. a b Kozar, Duro. „Croats and Serbs are (un)suitable”, Oslobodenje-Svijet, 1996. augusztus 2.. [2010. augusztus 28-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. november 21.) 
  77. Pejanović, Mirko. Through Bosnian Eyes: The Political Memoir of a Bosnian Serb. West Lafayette: Purdue University Press, 86. o. (2004). ISBN 978-1-55753-359-3 
  78. Vjesnik: 13.5.2003. www.hsp1861.hr . [2012. június 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 21.)
  79. Nettelfield, Lara J.. Courting Democracy in Bosnia and Herzegovina: The Hague Tribunal's Impact in a Postwar State. Cambridge: Cambridge University Press, 73. o. (2010). ISBN 978-0-521-76380-6 
  80. Aldrich, Richard J.: Richard J Aldrich: America used Islamists to arm Bosnian Muslims. The Guardian , 2002. április 22. [2020. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. szeptember 20.)
  81. U.S. OKd Iranian Arms for Bosnia, Officials Say. Los Angeles Times , 1996. április 5. [2019. január 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. szeptember 20.)
  82. House Report 105-804 - INVESTIGATION INTO IRANIAN ARMS SHIPMENTS TO BOSNIA. www.govinfo.gov . [2022. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 14.)
  83. BBC Correspondent: Allies and Lies transcript. [2020. július 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. szeptember 11.)
  84. Wiebes, Cees. Intelligence and the War in Bosnia, 1992–1995: Volume 1 of Studies in intelligence history. LIT Verlag, 195. o. (2003). ISBN 9783825863470 „Pakistan definitely defied the United Nations ban on supply of arms to the Bosnian Muslims and sophisticated anti-tank guided missiles were airlifted by the Pakistani intelligence agency, ISI, to help Bosnians fight the Serbs.” 
  85. Abbas, Hassan. Pakistan's Drift into Extremism: Allah, the Army, and America's War on Terror. Routledge, 148. o. (2015). ISBN 9781317463283 „Javed Nasir confesses that despite the U.N. ban on supplying arms to the besieged Bosnians, he successfully airlifted sophisticated antitank guided missiles which turned the tide in favour of Bosnian Muslims and forced the Serbs to lift the siege.” 
  86. Schindler, John R.. Unholy Terror. Zenith Imprint, 154. o.. ISBN 9781616739645 „Pakistan's notorious Inter-Services Intelligence Directorate [...] violated the UN embargo and provided Bosnian Muslims with sophisticated antitank guided missiles.” 
  87. Presidential Confidential: Bill Clinton After Hours”, The New York Times, 2009. szeptember 24.. [2020. február 17-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. április 25.) 
  88. 'The Clinton Tapes,' a New Book. The New York Times, 2009. szeptember 21. [2020. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. december 10.)
  89. Taylor Branch. The Clinton Tapes: Wrestling History with the President. Simon and Schuster, 31. o. (2009). ISBN 9781416594345 
  90. Marijan 2004, 262. o.
  91. Shrader 2003, 27. o.
  92. a b Shrader 2003, 22. o.
  93. CIA 1993, 28. o.
  94. Shrader 2003, 62–63. o.
  95. Marijan 2004, 280–281. o.
  96. Marijan 2004, 266. o.
  97. Marijan 2004, 267. o.
  98. Blic, N1, Srna: Hrvatski pukovnik Vinko Štefanek: "Ja sam komandovao HVO na području Orašja", 5. studenoga 2016. (pristupljeno 26. studenoga 2016.)
  99. Nazor 2007, 72. o.
  100. a b Nazor 2007, 73. o.
  101. a b CIA 2002, 86. o.
  102. CIA 2002b, 50. o.
  103. Narodne novine 1991. szeptember 20..
  104. Žunec 1998, ch. III.2.
  105. Narodne novine 1991. október 8..
  106. MORH 2013. július 8..
  107. Marijan 2008, 50. o.
  108. Shrader 2003, 46–48. o.
  109. Karadžić Trial Chamber Judgement 2016, p. 1023
  110. Burg & Shoup 1999, 102. o.
  111. John Kifner: Yugoslav Army Reported Fighting In Bosnia to Help Serbian Forces. The New York Times, 1994. január 27. (Hozzáférés: 2013. március 4.)
  112. Innes 2006, p. 157
  113. Thomas 2006, p. 13
  114. Helena Smith: Greece faces shame of role in Serb massacre. The Guardian, 2003. január 5. (Hozzáférés: 2013. március 4.)
  115. Cerwyn Moore & Paul Tumelty (2008) Foreign Fighters and the Case of Chechnya: A Critical Assessment, Studies in Conflict & Terrorism, 31:5, 412-433, DOI: 10.1080/10576100801993347
  116. Bosnian Muslim Ex-Commander Jailed 10 Years Over War Crimes by Islamist Fighters (angol nyelven). usnews . [2021. november 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. november 16.)
  117. Deyam, Abu: Foreign fighters in the Bosnian War. Academia . [2023. január 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.)
  118. The Yugoslav Wars: Bosnia, Kosovo and Macedonia 1992–2001. Osprey Publishing, 13. o. (2006). ISBN 978-0-19-517429-8 
  119. Srebrenica – a 'safe' area. Dutch Institute for War Documentation, 2002. április 10. [2013. augusztus 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 17.)
  120. Lukic & Lynch 1996, 333. o.
  121. a b Koknar 2003.
  122. Uloga pravoslavnih dobrovoljaca u ratu u BiH. [2020. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. július 12.)
  123. Helena Smith, "Greece faces shame of role in Serb massacre" Archiválva 2020. augusztus 2-i dátummal a Wayback Machine-ben., The Observer, 5 January 2003; retrieved 25 November 2006.
  124. Karli, Sina: Šveđanin priznao krivnju za ratne zločine u BiH (horvát nyelven). Nacional (hetilap), 2006. november 11. [2012. április 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 17.)
  125. Pakistan sends more troops to Bosnia”, UPI. [2021. június 15-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. május 6.) (angol nyelvű) 
  126. Pakistan says it will stay in Bosnia”, UPI. [2022. március 16-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. május 6.) (angol nyelvű) 
  127. Curtis, Mark. Secret Affairs Britain's Collusion with Radical Islam, New updated, London: Profile, 212. o. (2010). ISBN 978-1847653017 
  128. Molotsky, Irvin. U.S. Linked To Saudi Aid For Bosnians Archiválva 2020. április 13-i dátummal a Wayback Machine-ben.. The New York Times, 2 February 1996
  129. Fisk, Robert. „After the atrocities committed against Muslims in Bosnia, it is no wonder today's jihadis have set out on the path to war in Syria”, The Independent, 2014. szeptember 7.. [2018. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2016. március 25.) 
  130. Atwan, Abdel Bari. The Secret History of al Qaeda. Saqi, 155. o. (2012). ISBN 9780863568435 
  131. Clements, Frank. Conflict in Afghanistan: A Historical Encyclopedia. ABC-CLIO, 153. o. (2003). ISBN 9781851094028 
  132. Woehrel, Steven. Islamic Terrorism and the Balkans, Focus on Islamic Issues. Nova Publishers, 75. o. (2007). ISBN 9781600212048 
  133. Freeman, Michael. Financing Terrorism: Case Studies. Routledge, 186. o. (2016). ISBN 9781317135074 
  134. a b Burg & Shoup 1999, 74. o.
  135. a b Burg & Shoup 1999, 75. o.
  136. a b c Burg & Shoup 1999, 129. o.
  137. Mulaj 2008, p. 53, Hammond 2007, p. 51
  138. CIA 2002, 136. o.
  139. CIA 2002b, 355–356. o.
  140. Kako su Ukrajinci u Bosni spasili hiljade ljudi od masakra. BBC News na srpskom , 2020. augusztus 18. [2021. január 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. augusztus 18.)
  141. Niške Vesti "Izvedena za samo 75 minuta", 24-Apr-15, accessed on 13-Nov-17 http://niskevesti.info/izvedena-za-samo-75-minuta-godisnjica-operacije-spasavanja-vojnika-iz-opkoljene-kasarne-u-capljini/ Archiválva 2020. április 6-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  142. CIA 2002b, 262. o.
  143. Burg & Shoup 1999, 129–131. o.
  144. a b c d e f Burg & Shoup 1999, 131. o.
  145. Bridging the Gap in Prijedor, Bosnia and Herzegovina | International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. www.icty.org . [2022. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. augusztus 24.)
  146. a b c d e f Burg & Shoup 1999, 132. o.
  147. Bu rg & Shoup 1999, 132. o.
  148. a b c d e f g h Burg & Shoup 1999, 133. o.
  149. Washington Post - SERB FORCES VACATE GORAZDE AFTER 4-MONTH SIEGE”, The Washington Post  
  150. Portal Novosti: "Kako su "harali" nasi dečki", accessed on 21-Nov017 (in Croatian) https://www.portalnovosti.com/kako-su-harali-nasi-decki Archiválva 2020. április 26-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  151. Večernji.hr: "Potvrđena optužnica protiv deset pripadnika HVO s područja Orašja", accessed on 21=Nov-17 (in Croatian) https://www.vecernji.hr/vijesti/potvrdena-optuznica-protiv-deset-pripadnika-hvo-s-podrucja-orasja-1146287 Archiválva 2020. augusztus 4-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  152. Nezavisne novine "Tuzlanska kolona teška mrlja na obrazu Tuzle" letöltve: 2016. augusztus 21. http://www.nezavisne.com/novosti/bih/ Tuzlanska-kolona-teska-mrlja-na-obrazu-Tuzle/192218 -kolona-teska-mrlja-na-obrazu-Tuzle/192218 Archiválva 2020. április 6-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  153. RTS "Dve decenije od napada na Tuzlansku kolonu", retrieved on 21 August 2016 http://www.rts.rs/page/stories/sr/story/11/region/1102510/dve-decenije-od-napada-na-tuzlansku-kolonu.html Archiválva 2020. augusztus 4-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  154. D. Grant, Thomas. Admission to the United Nations: Charter Article 4 and the Rise of Universal Organization. Martinus Nijhoff Publishers, 226. o. (2009). ISBN 978-9004173637 
  155. Nettelfield (2010), p. 174
  156. Delalic et al. – Judgement. [2008. október 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 13.)
  157. Appeals Chamber to render its Judgement in the Celebici Case on 20 February 2001. [2009. március 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 7.)
  158. Young, Kirsten (2001. szeptember 1.). „UNHCR and ICRC in the former Yugoslavia: Bosnia-Herzegovina”. International Review of the Red Cross 83, 782. o. (Hozzáférés: 2015. április 25.)  
  159. a b c Meznaric & Zlatkovic Winter 1993, 3–4. o.
  160. Yigan Chazan. „Croatian coast straining under 200,000 refugees: Yigan Chazan in Split finds room running out for the many escaping from war in Bosnia”, The Guardian , 1992. június 9.. [2020. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2014. december 31.) 
  161. Blaskovich, Jerry. Anatomy of Deceit: An American Physician's First-Hand Encounter with the Realities of the War in Croatia. New York City: Dunhill Publishing, 103. o. (1997). ISBN 978-0-935016-24-6 
  162. Tanner 2001, 287. o.
  163. Večernje novosti 2011. június 16..
  164. Vreme 1999. január 23..
  165. CIA 2002b, 315–318. o.
  166. Nezavisne novine: "Služen parastos za 24 ubijenih Srba iz Ratkovića", accessed on 06-Apr-17 http://www.nezavisne.com/novosti/drustvo/Sluzen-parastos-za-24-ubijenih-Srba-iz-Ratkovica/311230 Archiválva 2020. augusztus 4-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  167. Sarajevo International Airport. Destanation Sarajevo , 2017. január 8. [2022. szeptember 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.)
  168. Burns, John. „CONFLICT IN THE BALKANS; U.N. Takes Control of Airport At Sarajevo as Serbs Pull Back”, The New York Times, 1992. június 30., A10. oldal. [2022. szeptember 22-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.) 
  169. United Nations Protection Force (UNPROFOR). Government of Canada , 2018. december 11. [2022. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 25.)
  170. Veteran.ba: "Obiljezena 22. godisnjica bitke za FAMOS", accessed on 06-Apr-17, http://www.veteran.ba/clanak/614/obiljezena_22_godisnjica_bitke_za_famos.html Archiválva 2017. október 19-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  171. Documents and cases (1999. június 1.). ISBN 978-90-411-1134-0 
  172. Christia 2012, 154. o.
  173. Marijan 2004, 272. o.
  174. a b Shrader 2003, 66. o.
  175. Krišto 2011, 50. o.
  176. Marijan 2004, 270. o.
  177. Marijan 2004, 276–277. o.
  178. Prlic et al. 2013, 150. o.
  179. Shrader 2003, 68. o.
  180. Shrader 2003, 69. o.
  181. Marijan 2004, 277. o.
  182. CIA 2002, 148. o.
  183. a b Shrader 2003, 3. o.
  184. Malcolm 1995, 327. o.
  185. a b Marijan 2004, 271. o.
  186. Bratunac: Parastos ubijenim Srbima. B92, 2013. január 6. [2020. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 23.)
  187. Ivanisevic, Bogdan. "Orić's Two Years" Archiválva 2008. november 11-i dátummal a Wayback Machine-ben., Human Rights Watch. Retrieved 31 July 2008.
  188. a b The Myth of Bratunac: A Blatant Numbers Game. Research and Documentation Center. [2009. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 22.)
  189. Former commander of Bosnian Muslim forces acquitted by UN tribunal”, UN News Centre, 2008. július 3.. [2017. október 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. augusztus 25.) 
  190. LeBor, Adam. Complicity With Evil. Yale University Press (2006). ISBN 978-0-300-11171-2 
  191. a b c http://www.novosti.rs Archiválva 2011. február 25-i dátummal a Wayback Machine-ben.: Skelani Zlocin jos bez kazne Archiválva 2022. április 15-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  192. a b c http://www.srebrenica-project.com Archiválva 2011. május 27-i dátummal a Wayback Machine-ben.: Историјски пројекат Сребреница Archiválva 2011. május 27-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  193. Shrader 2003, 13. o.
  194. Tanner 2001, 288. o.
  195. Betlehem & Weller 1997, 42. o.
  196. Burg & Shoup 2015, 249. o.
  197. Serbian Voters Express Contempt for Peace Plan : Bosnia: In two-day referendum, they are expected to defy outside pressure and continue the deadly struggle Archiválva 2015. december 4-i dátummal a Wayback Machine-ben. Los Angeles Times, 16 May 1993
  198. Shrader 2003, 4. o.
  199. Bethlehem & Weller 1997, 42. o.
  200. Bethlehem & Weller 1997, 33. o.
  201. CIA 2002b, 402. o.
  202. Shrader 2003, 74–75. o.
  203. Marijan 2004, 279. o.
  204. Shrader 2003, 75–77. o.
  205. Kordić & Čerkez Appeals Chamber Judgement 2006, 5. o.
  206. Kordić és Čerkez fellebbviteli tanács ítélete 2004, 7. o.
  207. Shrader 2003, 78. o.
  208. Shrader 2003, 80. o.
  209. Shrader 2003, 82. o.
  210. Shrader 2003, 86. o.
  211. Shrader 2003, 87–89. o.
  212. Shrader 2003, 115–117. o.
  213. a b Shrader 2003, 110. o.
  214. Shrader 2003, 115. o.
  215. CIA 2002, 193. o.
  216. Shrader 2003, 91–92. o.
  217. a b c d Ahmici Can There Ever Be Reconciliation? | Global 3000, <https://www.youtube.com/watch?v=IzeM-UL3fD0>. Hozzáférés ideje: 2022-09-25
  218. Shrader 2003, 93–94. o.
  219. Blaškić Appeals Chamber Judgement 2004, 8–9. o.
  220. Britain, NATO, and the lessons of the Balkan conflicts, 1991–1999. Routledge, 35. o. (2004). ISBN 0714651907 
  221. Colin McInnes, Nicholas J. Wheeler. Dimensions of Western military intervention (2002). ISBN 9780714682488 
  222. Welsh, Paul. „Return to the land he never really left”, The Independent, 1999. augusztus 14.. [2012. november 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. április 23.) 
  223. Charles R. Shrader. The Muslim-Croat civil war in Central Bosnia: a military history, 1992–1994 (2003. június 12.). ISBN 9781585442614 
  224. Shrader 2003, 100. o.
  225. a b c Religion in Croatia. electroteknica , 2020. január 26. [2022. szeptember 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.)
  226. Hadžihasanović & Kubura Trial Chamber Judgement 2006, 5. o.
  227. Shrader 2003, 119–120. o.
  228. Bethlehem & Weller 1997, 618. o.
  229. Shrader 2003, 125. o.
  230. a b CIA 2002b, 433–434. o.
  231. Memic et al: Information About Crime”, Balkan Investigative Reporting Network , 2011. december 5.. [2012. április 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. december 21.) 
  232. Christia 2012, 157–158. o.
  233. CIA 2002, 194. o.
  234. a b Tanner 2001, 290. o.
  235. Ćurić Enes et al. 2015.
  236. CIA 2002, 200. o.
  237. CIA 2002, 195–196. o.
  238. Shrader 2003, 131–132. o.
  239. Delić-i tárgyalási tanács ítélete 2008, 3. o.
  240. Shrader 2003, 133. o.
  241. Shrader 2003, 134. o.
  242. a b Shrader 2003, 137. o.
  243. CIA 2002b, 425. o.
  244. CIA 2002, 196–197. o.
  245. Schindler 2007, 100. o.
  246. CIA 2002, 202–204. o.
  247. Halilović Trial Chamber Judgement 2005, 3–4. o.
  248. a b CIA 2002, 203. o.
  249. Rajić ítélet összefoglalója 2006, 2. o.
  250. Shrader 2003, 157. o.
  251. UN Security Council Resolution 824 Archiválva 2019. július 4-i dátummal a Wayback Machine-ben. (adopted 6 May 1993).
  252. a b c d e f g h NATO Handbook: Evolution of the Conflict. NATO. [2010. február 6-i dátummal az eredetiből archiválva].
  253. Christia 2012, 161-162. o.
  254. CIA 2002, 201-202. o.
  255. Christia 2012, 160. o.
  256. Power, Samantha. „Croatia slams the door on brutalized refugees”, The Baltimore Sun , 1994. június 21.. [2016. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2014. december 31.) 
  257. a b c d e f Serbian Gorazde Offensive (1994), <https://www.youtube.com/watch?v=GxDcNTanFTc>. Hozzáférés ideje: 2022-09-25
  258. Richard J. Regan. Just War: Principles and Cases. CUA Press, 203. o. (1996). ISBN 978-0-8132-0856-5 
  259. a b c d Bethlehem & Weller 1997, liii. o.
  260. Carnes, Mark Christopher. American national biography. Oxford University Press, 29. o. (2005). ISBN 978-0-19-522202-9 
  261. Bethlehem & Weller 1997, 680. o.
  262. a b Shrader 2003, 159. o.
  263. a b c d e Bethlehem & Weller 1997, liv. o.
  264. Krišto 2011, 57. o.
  265. CIA 2002, 242–243. o.
  266. CIA 2002, 250–251. o.
  267. Economides, Spyros & Taylor, Paul (2007). "Former Yugoslavia" Mats Berdal & Spyro Economides (eds), United Nations Interventionism, 1991–2004, p. 89. New York: Cambridge University Press.
  268. a b c UN Document A/54/549, Report of the Secretary-General pursuant to General Assembly resolution 53/35: The fall of Srebrenica, un.org, Archiválva 2009. szeptember 12-i dátummal a Wayback Machine-ben., accessed 25 April 2015.
  269. Hansen, Ole Kjeld: Operation "Hooligan-bashing" – Danish Tanks at War, 1997. [2014. február 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. január 29.)
  270. Bethlehem & Weller 1997, lvi. o.
  271. Simone, Ernest. Foreign Policy of the United States, 186. o. (2000). ISBN 978-1-56072-850-4 
  272. a b Simone 2000, p. 187
  273. U.S. Will Honor Bosnia Arms Embargo”, Los Angeles Times , 1994. november 13.. [2017. október 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. február 20.) „President Clinton ordered U.S. warships in the Adriatic to stop intercepting vessels suspected of smuggling arms for the Muslims beginning midnight Saturday.” 
  274. "Danish Tanks at War" Archiválva 2013. május 23-i dátummal a Wayback Machine-ben., milhist.dk; accessed 25 April 2015.
  275. Karadžić Trial Chamber Judgement 2016, 2454–2455. o.
  276. Bosnian Serb jailed for massacre”, BBC , 2009. június 12.. [2022. május 15-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.) 
  277. Djukic: Regaining Faith in Bosnia Justice”, Balkan Investigative Reporting Network , 2009. május 19.. [2020. január 8-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.) 
  278. Bosnian War Crimes Charges Upheld”, Balkan Investigative Reporting Network , 2008. január 4.. [2008. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. szeptember 26.) 
  279. CIA 2002, 299–300. o.
  280. Krstić Appeals Chamber Judgement 2004, 1–2. o.
  281. CIA 2002, 347–348. o.
  282. ICTY, Prosecutor vs Krstic, Judgement Archiválva 2008. május 17-i dátummal a Wayback Machine-ben., Case No. IT-98-33, United Nations, 2 August 2001Prosecutor v. Radislav Krstic - Judgement. [2006. június 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. június 8.) (685 KB), "Findings of Fact", paragraphs 18 and 26 Prosecutor v. Radislav Krstic - Judgement. [2006. augusztus 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. augusztus 24.)
  283. UN Srebrenica immunity questioned”, BBC, 2008. június 18.. [2020. január 31-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2008. november 1.) 
  284. Comprehensive report of the proceedings, www.vandiepen.com Archiválva 2008. december 3-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  285. "Under The UN Flag; The International Community and the Srebrenica Genocide" by Hasan Nuhanović, pub. DES Sarajevo, 2007; ISBN 978-9958-728-87-7 [1] Archiválva 2015. szeptember 23-i dátummal a Wayback Machine-ben. [2] Archiválva 2019. október 24-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  286. Bosnian Serbs, Muslims threaten Ukrainian U.N. forces at Zepa”, The Washington Post , 1995. július 19. 
  287. Tanner 2001, 295–296. o.
  288. Tanner 2001, 297–298. o.
  289. Šoštarić, Eduard (14 August 2006). "Otvorena istraga zbog akcije "Una"" [Investigation of Operation Una Opens]. Nacional (in Croatian)
  290. CIA 2002, 380–381. o.
  291. CIA 2002, 390–391. o.
  292. Mladić Trial Chamber Judgement 2017, 2315. o.
  293. Svedok: Markale nisu inscenirane. RTS, 2013. január 23. [2013. január 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 24.)
  294. Gazzini, Tarcisio. The changing rules on the use of force in international law. Manchester University Press, 69. o. (2005). ISBN 978-0-7190-7325-0 
  295. The Srebrenica massacre: A defining moment, <https://www.youtube.com/watch?v=U_nigjJ4SVI>. Hozzáférés ideje: 2022-09-25
  296. September 1995. NATO , 2001. november 14. [2022. november 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 6.)
  297. The Death Of Yugoslavia 6 of 6 Pax Americana BBC Documentary, <https://www.youtube.com/watch?v=GdVrQRYrv78>. Hozzáférés ideje: 2022-09-25
  298. a b The Europa World Year Book 2003, 803. o. (2003). ISBN 978-1-85743-227-5 
  299. Says, P. Morra: A flawed recipe for how to end a war and build a state: 20 years since the Dayton Agreement. EUROPP , 2015. december 14. [2022. augusztus 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. augusztus 24.)
  300. Bosnia Implementation Force (IFOR) and Stabilization Force (SFOR): Activities of the 104th Congress. [2022. október 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. augusztus 24.)
  301. Nettelfield, Lara J.. Research and repercussions of death tolls: The case of the Bosnian Book of the Dead, Sex, Drugs, and Body Counts: The Politics of Numbers in Global Crime and Conflict. Ithaca: Cornell University Press, 159–187. o. (2010). ISBN 978-0-8014-7618-1 
  302. "102.000 drept i Bosnia", NRK News, 14 November 2004. Archiválva 2009. február 18-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  303. a b c d Burg & Shoup 1999, 169–191. o.
  304. a b Ljudski gubici u Bosni i Hercegovini 91-95. Istraživačko dokumentacioni centar. [2007. augusztus 1-i dátummal az eredetiből archiválva].
  305. a b Bosnia's "Book of the Dead" Archiválva 2021. október 8-i dátummal a Wayback Machine-ben., Institute for War and Peace Reporting, 26 June 2007
  306. Bosnia war dead figure announced”, BBC News, 2007. június 21.. [2022. április 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. február 16.) 
  307. Roger D. Petersen. Western Intervention in the Balkans: The Strategic Use of Emotion in Conflict. Cambridge University Press (2011). ISBN 9781139503303 , p. 121
  308. a b c d e Calic, Marie–Janine. Ethnic Cleansing and War Crimes, 1991–1995, Confronting the Yugoslav Controversies: A Scholars' Initiative. West Lafayette, IN: Purdue University Press, 139–140. o. (2012). ISBN 978-1-55753-617-4  Footnotes in source identify numbers as June 2012.
  309. Sito-Sucic, Daria. „After years of toil, book names Bosnian war dead”, Reuters, 2013. február 15.. [2013. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. május 19.) 
  310. Jay D. Aronson. Counting Civilian Casualties: An Introduction to Recording and Estimating Nonmilitary Deaths in Conflict. Oxford University Press, 121. o. (2013). ISBN 9780199977314 
  311. a b c d The Bosnian Book of Dead: Assessment of the Database. Households in Conflict Network, 2007. június 17. [2021. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 16.)
  312. (2005) „War-related Deaths in the 1992–1995 Armed Conflicts in Bosnia and Herzegovina: A Critique of Previous Estimates and Recent Results”. European Journal of Population 21 (2–3), 187–215. o. DOI:10.1007/s10680-005-6852-5. ISSN 1572-9885.  
  313. Spolna i nacionalna struktura žrtava i ljudski gubitci vojnih formacija (1991–1996)”, www.prometej.ba , Prometej. [2018. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. május 9.) 
  314. a b c The 1992–95 War in Bosnia and Herzegovina: Census-based multiple system estimation of casualties undercount. Households in Conflict Network and the German Institute for Economic Research, 2010. február 1. [2018. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 17.)
  315. New War Demographics Feature Archiválva 2021. március 5-i dátummal a Wayback Machine-ben., ICTY.org; accessed 25 May 2015.
  316. OTP – Casualties of Bosnian War Archiválva 2018. december 25-i dátummal a Wayback Machine-ben., icty.org; accessed 25 May 2015.
  317. Hague Tribunal Archiválva 2011. november 18-i dátummal a Wayback Machine-ben., icty.org; accessed 3 August 2015.
  318. Former Yugoslavia – UNPROFOR: Profile. Department of Public Information, United Nations, 1996. augusztus 31. [2021. november 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 1.)
  319. Statement by Dr. Haris Silajdžić Chairman of the Presidency Bosnia and Herzegovina. United Nations, 2008. szeptember 23. [2014. november 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 17.)
  320. George Kenney. „The Bosnian calculation”, The New York Times, 1995. április 23.. [2021. október 29-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. október 7.) 
  321. Missing Lives – Book and Photo Exhibition Archiválva 2012. május 15-i dátummal a Wayback Machine-ben., 7 June 2010
  322. Balkans: Thousands still missing two decades after conflicts. Amnesty International, 2012. augusztus 30. [2014. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 17.)
  323. ICRC Annual Report 2010 Archiválva 2012. május 15-i dátummal a Wayback Machine-ben., icrc.org; accessed 25 May 2015, p. 345
  324. Bosnia Buries 284 Bodies from Wartime Mass Grave. Balkan Insight, 2014. július 21. [2021. március 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 17.)
  325. Becoming Evil: How Ordinary People Commit Genocide and Mass Killing. Oxford University Press, 276–277. o. (2002. július 23.). ISBN 978-0-19-514868-8 
  326. Cultural Formations of Postcommunism: Emancipation, Transition, Nation and War. University of Minnesota Press, 252. o. (2002. július 23.). ISBN 978-0-8166-3857-4 
  327. a b "C.I.A. Report on Bosnia Blames Serbs for 90% of the War Crimes" Archiválva 2021. november 1-ji dátummal a Wayback Machine-ben. by Roger Cohen, The New York Times, 9 March 1995.
  328. Bosnian Prosecution Criticised over War Crimes Indictments (amerikai angol nyelven). Balkan Insight , 2019. október 10. [2021. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. október 10.)
  329. A. D. Horne. „Long Ordeal for Displaced Bosnian Muslims”, The Washington Post , 1992. augusztus 22.. [2020. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. május 7.) 
  330. War Crimes in Bosnia-Hercegovina: U.N. Cease-Fire Won't Help Banja Luka. Human Rights Watch, 1994. június 1. [2002. január 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. július 25.)
  331. War and humanitarian action: Iraq and the Balkans. UNHCR, 2000 [2014. október 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. július 25.)
  332. Bell-Fialkoff 1993.
  333. Seybolt 2007, 177. o.
  334. Totten 2017, 21. o.
  335. Phillips 2005, 5. o.
  336. Crowe 2013, 343. o.
  337. Haddad 2011, 109. o.
  338. Prosecutor v. Vujadin Popovic, Ljubisa Beara, Drago Nikolic, Ljubomir Borovcanin, Radivoje Miletic, Milan Gvero, and Vinko Pandurevic. [2021. december 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.) „In the Motion, the Prosecution submits that both the existence and implementation of the plan to create an ethnically pure Bosnian Serb state by Bosnian Serb political and military leaders are facts of common knowledge and have been held to be historical and accurate in a wide range of sources.”
  339. a b ICTY: Radoslav Brđanin judgement. [2009. április 14-i dátummal az eredetiből archiválva].
  340. Tadic Case: The Verdict. [2021. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.) „Importantly, the objectives remained the same: to create an ethnically pure Serb State by uniting Serbs in Bosnia and Herzegovina and extending that State from the FRY […] to the Croatian Krajina along the important logistics and supply line that went through opstina Prijedor, thereby necessitating the expulsion of the non-Serb population of the opstina.”
  341. a b c ICTY: Kordić and Čerkez verdict. [2012. június 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. március 2.)
  342. Prosecutor v. Jadranko Prlic, Bruno Stojic, Slobodan Praljak, Milivoj Petkovic, Valentin Coric and Berislav Pusic. [2021. szeptember 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.) „Significantly, the Trial Chamber held that a reasonable Trial Chamber, could make a finding beyond any reasonable doubt that all of these acts were committed to carry out a plan aimed at changing the ethnic balance of the areas that formed Herceg-Bosna and mainly to deport the Muslim population and other non-Croat population out of Herceg-Bosna to create an ethnically pure Croatian territory within Herceg-Bosna.”
  343. Address at Potočari Memorial Cemetery Archiválva 2009. április 3-i dátummal a Wayback Machine-ben., un.org, 23 June 2004.
  344. Serbia cleared of genocide”, Reuters, 2007. február 27.. [2022. augusztus 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. augusztus 24.) (angol nyelvű) 
  345. Peter W. Galbraith: Galbraith telegram. United States Department of State. [2021. február 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 13.)
  346. A resolution expressing the sense of the Senate regarding the massacre at Srebrenica in July 1995 Archiválva 2016. január 7-i dátummal a Wayback Machine-ben., thomas.loc.gov; accessed 25 April 2015.
  347. Ventura, Manuel (2009. január 1.). „Prosecutor v. Karadzic (ICTY, Case No IT-95-5/18): the indictment, English language and Holbrooke Agreement decisions” (angol nyelven). Australian International Law Journal 16, 241–258. o. (Hozzáférés: 2022. december 15.)  
  348. Sense Tribunal: SERBIA FOUND GUILTY OF FAILURE TO PREVENT AND PUNISH GENOCIDE. [2009. július 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 25.)
  349. Statement of the President of the Court Archiválva 2007. augusztus 3-i dátummal a Wayback Machine-ben icj-cij.org; accessed 25 April 2015.
  350. a b c Osborn, Andrew. „Mass rape ruled a war crime”, The Guardian , 2001. február 23.. [2021. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2009. június 26.) 
  351. a b Hague court upholds rape charges”, BBC, 2002. június 12.. [2021. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2009. június 30.) 
  352. a b Opening Statement of Senator Dick Durbin Chairman, Subcommittee on Human Rights and the Law Hearing on "Rape as a Weapon of War: Accountability for Sexual Violence in Conflict". United States Senate Committee on the Judiciary, 2008. április 1. [2009. június 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. június 30.)
  353. Stiglmayer, Alexandra. Mass Rape: The War Against Women in Bosnia-Herzegovina. University of Nebraska Press, 85, 86, 198. o. (1994). ISBN 978-0-8032-9229-1 
  354. ICTY: The attack against the civilian population and related requirements. [2009. február 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 25.)
  355. The Society for Threatened Peoples (GfbV): Documentation about war crimes – Tilman Zülch. [2008. március 9-i dátummal az eredetiből archiválva].
  356. 030306IA ICTY Archiválva 2008. december 26-i dátummal a Wayback Machine-ben., un.org; accessed 25 April 2015.
  357. Prosecutor v. Biljana Plavsic judgement. [2021. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. június 25.) „Biljana Plavsic was sentenced to 11 years' imprisonment.”
  358. Prosecutor v. Momcilo Krajisnik judgement. [2022. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. június 25.) „Sentenced to 27 years' imprisonment”
  359. Prosecutor v. Duško Tadić – Judgement. United Nations International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 1997. július 14. [2011. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. november 3.)
  360. Prosecutor v. Radovan Karadžić – Second Amended Indictment. United Nations International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2009. február 26. [2011. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 18.)
  361. Bosnia-Herzegovina: Karadžić life sentence sends powerful message to the world. Amnesty International, 2019. március 20. [2022. április 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. április 10.)
  362. Prosecutor v. Ratko Mladic – Amended Indictment. United Nations International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2002. november 8. [2021. november 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 18.)
  363. Ratko Mladić convicted of genocide and war crimes at UN tribunal”, The Guardian, 2017. november 22.. [2020. július 26-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. november 22.) (brit angol nyelvű) 
  364. Serbia: Conviction of war criminal delivers long overdue justice to victims. Amnesty International, 2018. április 11. [2018. április 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. április 11.)
  365. Prosecutor seeks 28-year jail term for Vojislav Šešelj”, BBC News, 2012. március 7.. [2021. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2018. június 22.) 
  366. Milosevic charged with Bosnia genocide”, BBC News, 2001. november 23.. [2018. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. november 14.) 
  367. Milosevic found dead in his cell”, BBC News, 2006. március 11.. [2021. november 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. november 14.) 
  368. Bosnia leader was war crimes suspect”, BBC , 2003. október 22.. [2017. december 1-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. szeptember 21.) 
  369. Dead Bosnia Hero Focus of War Crimes Inquiry”, The New York Times , 2003. október 23.. [2017. december 1-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. szeptember 21.) 
  370. Case Information Sheet: Rasim Delić Archiválva 2021. július 25-i dátummal a Wayback Machine-ben., icty.org; accessed 19 May 2015.
  371. Hadzihasanovic i Kubura – sažetak -. [2008. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva].
  372. Celebici case: the Judgement of the Trial Chamber – press release. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 1998. november 16. [2021. április 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. május 13.)
  373. "ČELEBIĆI CAMP" (IT-96-21) – case information sheet. United Nations International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2008. [2021. november 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. május 13.)
  374. Halilović Trial Chamber Judgement 2005, 8. o.
  375. "Bosnia Opens Trial of Muslims for War Crimes" Archiválva 2012. április 22-i dátummal a Wayback Machine-ben., Yahoo.com, 19 April 2012; retrieved 19 May 2015.
  376. Six Senior Herceg-Bosna Officials Convicted. icty.org, 2013. május 29. [2021. június 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. december 28.)
  377. Ministry: ICTY confirms Croatia wasn't responsible. EBL News, 2016. július 19. [2021. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 12.)
  378. ICTY denies Croatia's request to be included in Prlic et al appeal. EBL News, 2016. július 19. [2021. november 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 12.)
  379. ICTY cases, indictments and proceedings Archiválva 2009. augusztus 6-i dátummal a Wayback Machine-ben., un.org; accessed 19 May 2015.
  380. Serb leader apologises in Bosnia Archiválva 2021. október 12-i dátummal a Wayback Machine-ben., bbc.co.uk; accessed 19 May 2015.
  381. "Serbian Declaration on Srebrenica Massacre an Imperfect but Important Step" Archiválva 2021. július 7-i dátummal a Wayback Machine-ben., International Center for Transitional Justice; accessed 19 May 2015.
  382. Croatian president apologizes to Bosnia over war”, CBC, 2010. április 14.. [2021. október 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2012. november 10.) 
  383. Campbell, David (1998). „Metabosnia: Narratives of the Bosnian War”. Review of International Studies 24 (2), 261–81. o. DOI:10.1017/S0260210598002617.  
  384. Bose 2002, 21. o.
  385. a b Genocide, War Crimes and Crimes Against Humanity: Topical Digests of the Case Law of the International Criminal Tribunal for Rwanda and the International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia. Human Rights Watch, 2004. február 1. [2021. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 29.)
  386. Workman, Timothy: The Government of the Republic of Serbia vs. Ejup Ganić. City of Westminster Magistrates' Court, 2010. július 27. [2010. augusztus 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 4.)
  387. Kaldor, Mary. Új és régi háborúk: Szervezett erőszak egy globális korszakban (2007). ISBN 978-0-7456-3863-8 
  388. Gagnon 2006, 7, 87, 131, 178. o.
  389. Gagnon 2006, 32, summary. o.
  390. Hak, Andrea. „5 Bosnian Films You Need to See”, Culture Trip, 2016. november 5.. [2021. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. október 24.) 
  391. Women in love”, The Economist , 2006. november 16.. [2017. október 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. október 24.) 
  392. IFFR: "Remake". iffr.com. [2015. augusztus 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 26.)
  393. 32. Internacionalni Film Festival Rotterdam. sarajevo-X.com, 2003. január 22. [2020. április 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 27.)
  394. Dino Mustafić novo je veliko ime evropske kinematografije: Njegov film "Remake" najgledaniji je u Rotterdamu. infobiro.ba, 2003. január 30. [2021. december 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 26.)
  395. KVIFF PROGRAMME. kviff.com, 2010. július 8. [2021. február 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 11.)
  396. The Abandoned. filmneweurope.com, 2010. július 5. [2015. szeptember 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 11.)
  397. Svjetska premijera filma "Ostavljeni" Adisa Bakrača. klix.ba, 2010. július 1. [2021. február 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 11.)
  398. Festival de Cannes: Life Is a Miracle. festival-cannes.com. [2014. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. november 30.)
  399. European Film Awards 2002. European Film Academy. [2015. február 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 9.)
  400. Watch Shot Through The Heart. MSN.com . [2022. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 25.)
  401. 'Quo Vadis, Aida? Film by Bosnia Director Jasmila Zbanic on the Venice Biennale. Sarajevo Times, 2020. július 29. [2021. december 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 31.)
  402. ČUDO U BOSNI. bhfilm.ba. [2021. augusztus 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 5.)
  403. CUDO U BOSNI (1995). bfi.org.uk. [2021. április 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 5.)
  404. Film i rat. bhdani.ba, 2002. április 5. [2018. január 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 19.)
  405. Jukic, Elvira M.. „Sarajevo Festival-Goers Overflow at Holbrooke Film”, Balkan Insight, 2015. augusztus 17.. [2021. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. május 7.) 
  406. Whitaker, Raymond. „Painful lessons in how to say no”, The Independent, 1998. április 12.. [2016. november 20-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2016. november 19.) 
  407. Barnes, Mark: Winter Warriors – Across Bosnia with the PBI review. War History Online, 2013. szeptember 25. [2021. október 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. április 9.)
  408. My War Gone By, I Miss It So (2001). ISBN 0140298541 
  409. The Pepperdogs. Goodreads . [2021. november 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. február 8.)
  410. Just the 2 of U”, The Irish Times , 2009. február 27.. [2021. május 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2009. március 9.) 
  411. MoreThanThis.org - JACKOPIERCE Song Meanings & Explanations. morethanthis.org . [2021. május 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 25.)
  412. This War of Mine Launch Trailer - The Survivor, <https://www.youtube.com/watch?v=gotK5DLdVvI>. Hozzáférés ideje: 2022-03-07
  413. A Review of "This War of Mine" by a Survivor of the Siege of Sarajevo (angol nyelven). Solidarity Policy Center , 2021. szeptember 6. [2022. március 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. március 7.)

Újságcikkek

szerkesztés

Egyéb források

szerkesztés

További információk

szerkesztés
A Wikimédia Commons tartalmaz Boszniai háború témájú médiaállományokat.

Fordítás

szerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Bosnian war című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.