Főmenü megnyitása

Eretnekség

(Eretnek szócikkből átirányítva)
Francisco Ricci: Autodafé a madridi Plaza Mayoron 1680. június 30-án

Az eretnekség (herezis) valamely vallás alapvető hittételeivel való szándékos és lényeges szembehelyezkedés.

EtimológiaSzerkesztés

Gyökere a „válogatni” és „irányzatot létrehozni” jelentésű haireó ige. "A főnévi alak hairészisz (αἵρεσις) = választás, irányzat, magyarosan „herezis” vagy „eretnekség”. A szó a görög filozófiai, majd a zsidó vallási irányzatokat jelölte (pl. farizeusok), közöttük magát a kereszténységet is mint „a názáreti irányzatot”. [1] Pál apostol Az apostolok cselekedeteiben még a "felekezet" értelmében használja, kétszer is.[2][3] Arról beszél, hogy azt a felekezetet követi, amelyet a zsidók eretnekségnek mondanak.

Vallási értelemben a hairészisz olyan hit választását jelenti, amelyet a hívők többsége eltévelyedettnek tart.[4]

A klasszikus görög nyelvben a hairészisz (αἵρεσις) elfoglalást (például egy városét), választást (például valamely hivatásét), hajlamot, döntést, vállalkozást, célratörő szándékot jelentett. A hellenizmus korában jelentései:

  • tanítás, tan;
  • iskola (ahol azt a bizonyos tant terjesztik és aszerint élnek).

A tant és az annak megfelelő életet szorosan összekapcsolták a görög-római bölcselet világában. Az egyes tanhoz, iskolához tartozók természetesen bizonyos fokú életközösséget alkottak és elhatárolták magukat a más nézeteket valló, más tekintélyeket tisztelő, más tanítókra hallgató csoportoktól. Ehhez a jelentéshez kapcsolható a szó Újszövetségi értelmében a latin secta (→ szekta) szó.

A héber megfelelője: nödábá. A hellenista és rabbinista zsidó irodalomban a hairészisz jelentése alkalmazkodik az általános hellenista görög szóhasználathoz s főleg bölcseleti-vallási nézetek szerint elkülönült csoportokra vonatkozik.

Régies „eretnek” szavunk a melléknévi alakból (hairetikosz) származik, és az olasz eretico-ból vagy a francia hérétique-ből vettük át némi torzítással."[5]

KereszténységSzerkesztés

A történelem során mindig voltak egymástól független kisebb csoportok a keresztény világ csaknem minden részén, amelyek a hivatalos egyházi állásponttal szembehelyezkedtek és ezeket az uralkodó egyházak eretnekségnek bélyegezték meg. A keresztény eretnekség egyfelől abban különbözik az orthodoxiától, hogy elveti az egyház által kifejezetten definiált tanokat, másfelől pedig elrontja az általános keresztény hit sajátos tartalmát; egyszóval az uralkodó hithez képest elhajlást mutat.[6]

A római katolikus egyház felfogása szerint eretnekek azoknak a gyülekezete, akik magukat keresztényeknek tartják, de a katolikus hittől eltérő nézeteket vallanak.[7] A katolikus egyházban a teológusok különbséget tesznek a "formális" és "materiális" eretnekség között. Előbbivel az vádolható, aki súlyos bűnt elkövetve makacsul kitart a tévedése mellett, az utóbbi arra vonatkozik, aki egyéni vétek nélkül vall eretnek nézeteket.[8]

A legújabb korban sok keresztény teológus igyekezett felülemelkedni az "igaz hit" és az "eretnekség" kettősségén, és ennek során megértőbb álláspontra helyezkedtek a régi korok "eretnekeivel" szemben.[9]

Manapság kevésbé használják a kifejezést a másként gondolkodókra, de még mindig előfordulnak egyes (főleg a nagy történelmi) egyházakban az eretnekség vádjai.

Történeteː

ŐskeresztényekSzerkesztés

Az őskereszténység meglehetősen összetett volt, sokféleképp és változatosan fejezte ki magát. Az egymással "torzsalkodó" gyülekezetek egyike sem tekinthető azonban eretnekségnek, mert a kezdeti időkben még nem volt olyan egységes hitszabály vagy szervezet, amelyhez viszonyítva eltérőknek minősíthetnénk őket,[7] de a kereszténység első formái valójában közelebb álltak azokhoz, amiket később eretnekségnek kiáltottak ki.[10]

Ókeresztény egyházSzerkesztés

Az első eretneknek nyilvánított mozgalmak az ún. páli fordulat (2. század) következtében jelentek meg, tiltakozásul a kereszténység zsidó gyökereivel való szakítás ellen (→ ebioniták) és a kompromisszumkötésre hajló törekvésével (→ markioniták). Egyes mozgalmak, csoportok a "keresztényi"-nek hívható határán vagy azon kívül álltak (gnosztikusok).

Az ókor keresztény egyháza a saját egységét megbélyegzéssel (eretnekség) és minden olyan tévtanítás elítélésével (zsinatok, szinódusok) biztosította, amelyek tagadták Krisztus két természetének tanát, valamint az ember képességét és szükségét a megváltásra. [11] Az egyházatyák a gnosztikus szekták eretnekségeit bírálva dolgozták ki folyamatosan az orthodox tanítást. A gnosztikusokat tekintették a legfőbb eretnekeknek, mert ők a héber-keresztény gondolkodásnak részben vagy egészében még az alapelveit is elvetették.[12]

A következő mozgalmakat, nézeteket is eretnekségnek nyilvánították: apollinarizmus, adopcianizmus, doketizmus, donatizmus, makedoniánizmus, markellionizmus, montanizmus, monofizitizmus, monotheletizmus, modalizmus, nesztorianizmus, pelagianizmus, priszcilliánizmus, szubordinacionizmus (wd), patripasszionizmus (wd), theopaszkhitizmus (wd).

Az Arius által képviselt, a Szentháromság tanát elutasító nézetekkel együtt, az őskeresztény hit egyes elvei, tanai és gyakorlatai is sokáig fennmaradtak az évszázadok eretneküldözései ellenére (→ arianizmus).

KözépkorSzerkesztés

A középkor egyháztana az eretnekség fogalma alá sorolt minden olyan jelenséget, szemléletmódot és magatartásformát, amelyet ártalmasnak tartott az egyházra vagy a hitre.[11] Így a római katolikus egyház az egyház filozófiai, de nem feltétlenül teológiai nézeteivel szemben álló személyeket is eretnekeknek nevezte. Különleges szerepet játszott a pápával szembeni engedetlenség (jóllehet elméletileg ő is képes lehet az eretnekségre).

Keleten többek között a paulikiánusok, majd később a bogumilok (bogomilok) voltak a nevezetesebb eretneknek nyilvánított csoportok, nyugaton pedig a 12. századtól az arnoldisták, humiliátusok, katárok (katharok), valdensek, majd a lollardok és más kisebb mozgalmak újították fel a tiltott eszméket, amelyek már a későbbi huszitizmus és a reformáció előkészítői voltak.

Az egyház új típusú szerzetesrendek felállításával is harcolt az eretnekmozgalmak ellen. 1209-ben Assisi Szent Ferenc létrehozta a nevéről elnevezett Ferences rendet, Guzmán Szent Domonkos pedig 1215-ben a Domonkos-rendet, mely fő célja az eretnekség elleni harc volt.[13]

A 13. században a párizsi egyetemen Brabanti Siger és követői az arab filozófia hatására az averroizmus tanával léptek fel, amelyet a párizsi püspök eretneknek nyilvánított. 1321-ben Eckhart mestert is eretnekséggel vádolták meg, és élete utolsó éveiben védelmeznie kellett a téziseit. Halála után 1-2 évvel XXII. János pápa elítélte 28 cikkelyétː többségét eretneknek nyilvánította, a többit meg "rosszul hangzónak és eretnekgyanúsnak" minősítette.[14]

Az eretnekséggel szemben az uralkodó egyház és a világi hatalmak kíméletlenül felléptek, büntették és akár ki is végezték őket, esetenként máglyahalállal. Erre csak akkor került sor, ha az illetőt semmilyen módon nem tudták rávenni álláspontja visszavonására.

A 13. században létrejött az inkvizíció, eredetileg az eretnek irányzatok ellen.

Részlet a IV. lateráni zsinat eretnekek elleni törvényéből [15]:

Kiközösítünk és átokkal sújtunk minden eretnekséget, mely e szent, igaz és katolikus hit ellen támad... kárhoztatva valamennyi eretneket, bármilyen névvel nevezzék is őket...
Az eretnekségben elmarasztaltakat pedig a mindenkori világi hatalmak legfőbb képviselőinek vagy azok megbízott ügyvivőinek kell megbüntetés céljából átadni...
A világi hatalmasságokat pedig figyelmeztetni kell és rá is kell venni, sőt: ha szükséges, akár rá is kell kényszeríteni arra…, hogy ha azt kívánják, hogy hívőknek tartsák és tekintsék őket, akkor a hit védelmében tegyenek nyilvánosan esküt arra, hogy a saját joghatóságuk alá tartozó területekről mindazokat az eretnekeket, akiket az egyház megbélyegez, a legjobb tudásukkal és teljes erejükkel el fogják űzni...
Azokat pedig, akiket az eretnekségnek csak gyanújával is meg lehet bélyegezni... az egyházi átok kardjával kell sújtani, s mindaddig, míg kellő elégtételt nem szolgáltatnak, kerülje el mindenki; és ha egy éven át megmaradnak kiközösített állapotukban, akkor eretnekekként kell ítélkezni felettük.
Azok a katolikusok pedig, akik felvéve a kereszt jelét, harcba indulnak az eretnekek üldözésére, nyerjék el ugyanazon búcsúkat, és kapják meg ugyanazt a kiváltságot, amit azok kapnak, akik a Szentföld védelmére kelnek útra...

ÚjkorSzerkesztés

Az újkor elején a szentháromság-tant tagadó unitárius Szervét Mihály orvost – többek között Kálvin János szavazatával is – ítélték eretnekség miatt máglyahalálra. Máglyán végezte például a katolikus szerzetespap, Giordano Bruno is.

A reformáció során a katolikus egyház a protestáns mozgalmakat eretnekségnek nyilvánította. A vallási türelmetlenség elől sok nyugat-európai protestáns menekült az Újvilágba.

Szintén eretnekségnek tekintették a manapság New Age-nek hívható vallási cselekményeket, illetve egyes, akkoriban filozófiainak számító, ma természettudománynak tekintett felfedezéseket, meglátásokat. A pápa barátja, Galileo Galilei elkerülte az elítélést álláspontja visszavonásával.

A katolikus egyház eretnekségnek bélyegezte még a következő mozgalmakat: gallikanizmus, janzenizmus, jozefinizmus, febronianizmus.

Modern eretnekségekSzerkesztés

A katolikus egyház a Jehova tanúi és a mormon mozgalmat, majd a 20. század elején a modernizmust is [megj. 1] eretnekségnek nyilvánította.[7] A II. vatikáni zsinat óta a protestáns nagy egyházakat már nem tekintik eretnekeknek.

A katolikus egyházi tanító hivatal egyes emberek tanításait is eretnekségnek minősítheti, ha azok eltérnek a hivatalos hitrendszertől. A 20. században Teilhard de Chardint nyilvánították "eretnekgyanúsnak".[7]

JudaizmusSzerkesztés

Josephus Flavius zsidó történetíró a Zsidó háború c. könyvében a júdeai pusztában lakó esszénusokat, továbbá a szadduceusokat és a farizeusokat nevezi így. Később már nem a zsidóságon belüli iskolákat, nézeteket, hanem a máshitűeket nevezték így.

A judaizmus ma eretneknek tekinti azokat a zsidókat, akik nem fogadják el Maimonidész 13 alapvető hitelvét. Az ortodox judaizmus a reform, neológ és konzervatív judaizmust is eretneknek tekinti. Eretneknek tekintik továbbá a nem rabbinikus csoportokat, így a karaitákat is. A judaizmuson belül az eretnekeket változatlanul zsidónak tekintik és különböző megnevezéssel illetik őketː min, apikorosz, kofer.[8]

Nézetük alapján a kereszténység is a zsidóságnak egy eretnek, az eredeti hittételeit elferdítő és meghamisító csoportja.

IszlámSzerkesztés

Az iszlámban az eretnekségnek leginkább az ilchád (eltévelyedés) fogalma feleltethető meg.[8] Az iszlám két fő ága, a síita és a szunnita ág, kölcsönösen eretneknek tekinti a másikat. Iszlám irányzatokat, mint például a szúfizmus, szintén eretneknek tekinthetnek.

Az eretnekeket maláchidah-nak nevezik. A helyes gyakorlat (szunna) ugyanolyan fontos, mint az igaz hit, de lényegében az számít eretneknek, aki tagadja Isten valóságát.[8] Ennek megfelelően a sirk és a bid'a a legfőbb vétek az iszlámban. Aki elárulja az iszlámot az aposztata (murtadd), és ha nyilvános támadással fordul az iszlám ellen, halált érdemel.[8]

A bahái vallást Iránban szintén eretnekségnek tekintik. [16]

Keleti vallásokSzerkesztés

A keleti vallásokban első pillantásra mintha nem lenne megfelelője az eretnekségnek. A hinduizmuson és buddhizmuson belül sokkal nagyobb a gondolati sokféleség, mint a kereszténységben.[8]

Az önmagát szanátana dharmának (= örök törvény) tekintő hinduizmus még olyan vallási irányzatokat is integrálni tud, mint a rendszerint önálló vallásnak tartott dzsainizmus vagy buddhizmus – a Védákban található kinyilatkoztatások értelmezéseinek (darsana) számítanak, csak éppen heterodox értelmezésnek (a násztika és nem az ásztika körébe).[8]

A buddhizmusban jóllehet nagyfokú feszültség volt a mahájána és a hínajána között (az ellentétet az utóbbi elnevezése is bizonyítja), a buddhizmus különböző formái általában különböző földrajzi területeken virágoztak. Ezért egy-egy területre korlátozódó érvénye volt annak, mi számít eretnekségnek; az eretnekeket gyakran kizárták a közösségből, különösen a szerzetesi közösségből.[8] Az eretnekség fogalma leginkább talán a "téves nézet" fogalmának feleltethető meg.[8]

Nem vallásos megjelöléskéntSzerkesztés

A köznyelvben ma eretneknek, vagy nem ortodoxnak szokás nevezni az a személyt vagy csoportot, aki, illetve amely a hivatalosan elismert, vagy leginkább népszerű irányzattal ellentétes nézeteket képvisel. Így beszélnek eretnek fizikusokról, politikusokról, közgazdászokról, orvosokról, művészekről stb. Az eretnekként való megbélyegzés korántsem annyira elítélő, mint egyházi berkekben, de a közelmúltban, főleg a diktatórikus berendezkedésű államokban az „eretnekek” komoly hátrányokat szenvedtek el. Például, a Szovjetunióban az 1950-es évek elején az olyan modern tudományágakat, mint a genetika, kibernetika stb. áltudományoknak, burzsoá spekulációknak minősítették, művelőiket „eretnekként” bélyegezték meg, és karrierjüket tönkre tették.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. ApCsel 24:5 stb.
  2. ApCsel 24,14ː Azt azonban megvallom előtted, hogy az Atyának, az én Istenemnek szolgálok, azt a felekezetet követve, amelyet ők eretnekségnek mondanak, s hiszek mindabban, ami meg van írva a törvényben és a prófétákban.
  3. ApCsel 26,5ː Régtől fogva ismernek, s ha akarnák, tanúsítani is tudnák, hogy vallásunk legszigorúbb felekezete szerint éltem mint farizeus.
  4. Világvallások A-Zs; 2009
  5. Apológia.hu - Eretnekség
  6. Mircea Eliadeː Vallási eszmék és hiedelmek tört. II. 315-316. o.
  7. a b c d Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon → eretnekség
  8. a b c d e f g h i Világvallások A-Zs; 2009 → eretnekség
  9. Jonathan Hillː A keresztény gondolkodás története
  10. Mircea Eliadeː Vallási eszmék és hiedelmek tört. II. 315. o.
  11. a b Egyháztörténeti lexikon 1.; Jel Könyvkiadó, 2006
  12. Mircea Eliadeː Vallási eszmék és hiedelmek tört. II. 314. o.
  13. Maxwell-Stuart: Pápák krónikája 105. o.
  14. Mircea Eliadeː Vallási hiedelmek és eszmék története III.
  15. Szántó Konrád: A katolikus egyház tört. 439-440. o.
  16. Sanasarian, Eliz. Religious Minorities in Iran. Cambridge: Cambridge University Press, 52–53. o. (2000). ISBN 0-521-77073-4 
  1. A katolikus egyházon belül, a 20. sz. elején létrejött irányzat, amely az egyházi tanítást a modern kultúrával igyekezett összeegyeztetni és az egyházat pedig megreformálni.