Főmenü megnyitása

Iona Emmanuilovics Jakir

a Vörös Hadsereg tábornoka

Iona Emmanuilovics Jakir (oroszul: Иона Эммануилович Якир, Kisinyov, ma Chișinău, 1896. augusztus 3.Moszkva, 1937. június 12.) szovjet katona, a Vörös Hadsereg tábornoka, az első világháború és a második világháború közötti időszak egyik legjelentősebb katonai reformere. Tuhacsevszkij marsallal együtt ő is a sztálini tisztogatások áldozata lett az úgynevezett Tuhacsevszkij-ügyben. 1957-ben rehabilitálták.

Iona Emmanuilovics Jakir
Yakir Iona.jpg
Született 1896. augusztus 3.
Chișinău, Besszarábia, Orosz Birodalom
Meghalt 1937. június 12. (40 évesen)
Moszkva,  Szovjetunió
Sírhely Új Donszkoj temető
Állampolgársága szovjet
Nemzetisége orosz zsidó
Szolgálati ideje 19151937
Rendfokozata komandarm
Csatái oroszországi polgárháború, lengyel–szovjet háború
Kitüntetései Order of Red Banner ribbon bar.png Vörös Zászló érdemrend
(háromszor)
Gyermekei Pyotr Yakir
Iskolái
  • Kharkiv Practical Technological Institute
  • Bázeli Egyetem

Iona Emmanuilovics Jakir aláírása
Iona Emmanuilovics Jakir aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Iona Emmanuilovics Jakir témájú médiaállományokat.

Tartalomjegyzék

FiatalkoraSzerkesztés

Jakir Kisinyovban (ma Chișinău), Besszarábiában, a cári Orosz Birodalom területén született. Apja tehetős zsidó patikus volt.[1][2] 1914-ben érettségizett az ottani reáliskolában, ám mivel a zsidók továbbtanulását államilag korlátozták, Jakir külföldön (Svájcban), a Bázeli Egyetemen tanult, kémia szakon.[1][2] Az első világháború kitörésekor hazatért, és (tartalékosként) egy fegyvergyárban végzett esztergályosmunkát Ukrajnában, Odesszában.[1][2] 1915–17-ben a Harkovi Műszaki Egyetem hallgatója volt.[1][2] Hatással volt rá a háború, illetve Lenin tanai, így amikor 1917-ben hazatért szülővárosába, áprilisban belépett a bolsevik pártba.[3] A Besszarábiai Kormányzósági Tanácsnak, a Kormányzósági Bizottságnak és a Forradalmi Bizottságnak is tagja lett.[1][2] 1918 januárjától aktívan részt vett a bolsevikok besszarábiai hatalomátvételében. Amikor Románia fellépett Besszarábia visszaszerzése érdekében, Jakir és maroknyi serege fegyveres ellenállást tanúsított, de ezt hamar leverte a román reguláris hadsereg.[1][2]

Az orosz polgárháborúbanSzerkesztés

Jakir visszatért Ukrajnába, és a Vörös Hadsereg kínai hadosztályának[forrás?] parancsnokaként harcolt a megszálló osztrák–magyar seregek ellen.[1][2] 1918 márciusában Jekatyerinoszlavnál súlyosan megsebesült.[1][2] A bolsevikok és a fehérek, illetve más bolsevikellenes erők között kitört polgárháborúban Jakir a bolsevik párt tagjaként vett részt a Voronyezsi területen; katonai karrierjét komisszárként kezdte. Mivel tehetségesnek bizonyult, századparancsnokká nevezték ki. 1918 októberében tagja lett a 8. hadsereg Forradalmi Tanácsának a Déli Fronton, és ezzel párhuzamosan több fontos hadműveletet is vezetett Pjotr Krasznov doni kozákokból álló serege ellen.[1][2] Lenin parancsára ő hajtotta végre a kozák civil lakosság kitelepítését és a kozák civil férfilakosság közel felének kiirtását[1][4] – azaz az osztályharc elméletében hívő Jakir, a Kommunista Párt többi tagjához hasonlóan, a vörösterrorban is aktív szerepet vállalt. Szolgálataiért – az elsőként kitüntetett Vaszilij Blücher után – az országban másodikként[5] kapta meg a Szovjetunió akkor legmagasabbnak számító katonai kitüntetését, a Vörös Zászló érdemrendet (2-es jelöléssel).

1919 nyarán Jakirt Ukrajnába küldték, és kinevezték a 45. lövész hadosztály parancsnokává.[1][2] 1919 augusztusában a 12. hadsereg Déli Csoportjának, így a 45. és az 58. lövész hadosztálynak is a parancsnoka lett.[1][2] Mindkét odesszai hadosztályt körbevette a fehér hadsereg. Jakir ekkor a polgárháború egyik legeredetibb hadműveletét hajtotta végre: kitört a fehérek gyűrűjéből,[6] és seregét mintegy 400 km-en át az ellenséges erők háta mögött vezetve Zsitomirnál egyesült a Vörös Hadsereg főseregével.[1][2] Mivel (sok bolsevik parancsnokhoz hasonlóan) addig sosem részesült katonai képzésben, a hadművelet kidolgozásában a korábbi cári hadsereg tisztjei is segítették, ez azonban nem kisebbíti Jakir elméleti és gyakorlati érdemeit. A hadműveletért ő és mindkét hadosztálya megkapta a Vörös Zászló érdemrendet.[1] Jakir részt vett a Nyikolaj Jugyenyics fehér serege által megtámadott Petrográd védelmében, Nesztor Mahno gerillavezér anarchista csapatainak leverésében, valamint a lengyel–szovjet háborúban.[1] Háromszor kapta meg a Vörös Zászló érdemrendet (kétszer 1919-ben, illetve egyszer 1930-ban); ő lett a Vörös Hadsereg egyik legtöbbször kitüntetett parancsnoka.

A Vörös Hadsereg reformjaSzerkesztés

 
Jakir egy 1966-os szovjet bélyegen

A háború után Jakir hadsereg-alakulatokat vezényelt Ukrajnában. Szorosan együttműködött Mihail Frunzéval, és bekerült a Vörös Hadsereg azon fiatal, újító szellemű tisztjeinek szűk körébe, akik segítettek Frunze átfogó katonai reformjainak megvalósításában. E kör tagja volt Tuhacsevszkij is. A két fiatal tiszt barátságot kötött. 1924 áprilisában Jakirt egyszerre nevezték ki a Vörös Hadsereg alá tartozó Katonai Akadémiák Főigazgatóságának egyik vezetőjévé,[1][2][7] illetve a hadseregreformot támogató és bemutató, havonta megjelenő katonai periodika, a Voennij vesztnyik (Katonai Közlöny)[8] főszerkesztőjévé.[1]

Frunze halála után, 1925 novemberében Jakir lett a Vörös Hadsereg egyik legerősebb szárazföldi alakulatának parancsnoka: ez volt az újonnan átszervezett Ukrán Katonai Körzet.[1][2][9] Jakir, Tuhacsevszkijjel és más katonai reformerekkel együttműködve, különböző stratégiai, taktikai és hadműveleti eljárásokkal, alakulatokkal és felszerelésekkel kísérletezett a körzetben. A kiképzés során Jakir önálló kezdeményezések és döntések megtételére buzdította tisztjeit. 1928–29-ben Jakir a Szovjetunió és Németország közötti átfogó katonai együttműködés keretében a berlini Katonai Akadémián tanult.[1][2] Innovatív hadászati szemlélete elismerésre talált német kollégái körében. Az első világháború híres német tábornagya, Paul von Hindenburg[j 1][10][11] a világháború utáni időszak egyik legtehetségesebb katonai parancsnokának[j 2][1][12] tartotta. A német tisztek kifejezett kérésére Jakir külön előadásokat tartott a polgárháborúról.

Körzetébe 1930-ban visszatérve Jakir tovább folytatta katonai reformjait. A világon az elsők között vezényelt egyszerre nagyméretű harckocsizó és légi alakulatokat. Bár ő maga nem foglalkozott hadelmélettel, támogatta Tuhacsevszkij tevékenységét a mélységi hadműveletek elméletének kidolgozásával kapcsolatban, amit a hadtörténészek a mai napig forradalmi jelentőségű katonai elméletnek tartanak. 1934-ben Jakir kérelmezte, hogy Tuhacsevszkij külön elméleti kurzusokat tarthasson a Vörös Hadsereg vezérkarának tagjai és a katonai körzetek parancsnokai számára, noha tisztában volt a Sztálin és Tuhacsevszkij között feszülő ellentéttel. Bosszúból Sztálin megkérte a honvédelmi népbiztosként működő Klim Vorosilovot, hogy vonja meg Jakirtól a Honvédelmi Népbiztosság Tanácsadó Bizottságában betöltött tagságát. 1935-ben, hogy csökkentsék Jakir befolyását, az Ukrán Katonai Körzetet kettéosztották: az egyik központja Kijev lett – itt Jakir maradt a parancsnok[13] –, a másiké pedig Harkov.

1935 szeptemberében Jakir vezetésével nagyszabású hadgyakorlatra került sor Kijevben, a Kijevi és a Harkovi Katonai Körzet egységeinek részvételével. Az eseményről több ízben is címlapon számolt be a minisztérium hivatalos lapja, a Krasznaja zvezda (Vörös Csillag).[14] A hadgyakorlat célja a mélységi hadműveletek és a legújabb hadi technológiák gyakorlati kipróbálása volt. Az eseményen 65 ezer alakulat, köztük 1888 ejtőernyős, 1200 harckocsizó és 600 légi alakulat vett részt. Az első olyan alkalmak közé tartozott a világon, amikor jelentős harckocsizó, légi és légi szállítású erők összehangolt mozgatására került sor. Az alakulatok közel 250 km hosszú és 200 km mélységű frontvonal mentén haladtak. A hadgyakorlatot a világ legfontosabb hadseregeinek képviselői is megtekintették.[15] Lucien Loizeau francia tábornok a következő kijelentést tette: „A Vörös Hadsereg technikai színvonala láthatóan rendkívül magas. Nem kétséges, hogy a legközelebbi háborúban a szovjet katonák a legjobbak közé fognak tartozni. Az elkövetkező háború nehézségeinek elviselésére feltétlenül jobban fel vannak készülve, mint mások, és megvan bennük a fáradhatatlan kitartás képessége, ami kétségkívül a győzelem egyik legfontosabb tényezője lesz.”[13][16] A német Wehrmacht a második világháborúra készülve a szovjetek hadi újdonságait másolta. A Frunze által megkezdett, majd Jakir, Tuhacsevszkij és más parancsnokok által folytatott reformoknak köszönhetően a Vörös Hadsereg korának egyik legfejlettebb haderejévé vált. Ezen idő alatt Jakir rendszeresen előadott a Vörös Hadsereg Vezérkari Akadémiáján, ahol megismertette a hallgatókkal a legújabb hadi fejlesztéseket; tanítványai kiváló szónoknak és tanárnak tartották.[17] 1935-ben, mindössze 39 évesen első osztályú komandarmmá (komandarm pervovo ranga, командарм 1-го ранга)[18] léptették elő, ami a Szovjetunió marsallja után a második legmagasabb rendfokozat volt abban az időben a szovjet hadseregben.[j 3][19]

Politikai szerepvállalásaSzerkesztés

 
A Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsának tagjai 1927 decemberében. Első (ülő) sor (balról jobbra): Iona Jakir, Alekszandr Jegorov, Szergej Kamenyev, Klim Vorosilov, Szemjon Bugyonnij, Mihail Levandovszkij; második (álló) sor: Konsztantyin Avkszentyevszkij, Borisz Saposnyikov, Ivan Belov, Ijeronyim Uborevics

Sztálin, hatalma megszilárdítására törekedve, 1925-ben jóváhagyta Jakir kinevezését az Ukrán Katonai Körzet élére. Mivel az iránta való bizalma nem volt teljes, arra utasította politikai szövetségesét, Lazar Kaganovicsot, hogy barátkozzon össze Jakirral, és jelentéseket írjon róla.[20][21][22][23] Jakir a kommunizmus őszinte híveként aktívan részt vett a belpolitikában és a párt munkájában. Tagja volt a Moszkvában működő Központi Bizottságnak,[24] illetve az Ukrán Kommunista Párt Politikai Bizottságának (Politbüró).[1][2] Míg katonai vezetőként eredeti és független gondolkodás jellemezte, a szovjet politikában a párt lojális tagjaként, hithű sztálinistaként volt ismert.[j 4][25][26]

Ez azonban nem mentesítette a gyanú alól. Sztálinnak nem állt érdekében egy önálló gondolkodású katonai vezetőség megléte – folyamatosan rettegett a puccstól. Noha látszólag barátságosan viselkedett Jakirral, valójában ki nem állhatta.[j 5][27][j 6][28] Az 1936-ban megkezdődő tisztogatások során az NKVD Jakir több közeli munkatársát és beosztottját is letartóztatta. (Az eljárás a NKVD rutinjává vált a tisztogatások során: így hoztak létre hatalmi, szakmai és magánéleti vákuumot a valódi célszemély – jelen esetben Jakir – körül). Jakir azon kevés katonai csúcsvezetők egyike volt, aki fellebbezett, sőt (Moszkvába utazva) személyesen közbenjárt Vorosilovnál az érdekükben, az ártatlanságukat hangoztatva.[29][30][31] Mivel mindez (és a parancsnok más lépései[j 7][32][j 8][33]) egyértelműen jelezték a tisztogatások iránti ellenszenvét,[34] ezzel csak még inkább maga ellen fordította Sztálint.

Letartóztatása, tárgyalása és halálaSzerkesztés

1937. május 10-11-én a Vörös Hadseregben komoly felbolydulást keltett néhány jelentős személyi változás. Tuhacsevszkij marsallt leváltották honvédelmi népbiztos-helyettesi pozíciójából, és a katonai szempontból jelentéktelen Volgai Katonai Körzet élére nevezték ki. Ugyanekkor Jakirt is áthelyezték: Kijev helyett Leningrád lett az új állomáshelye,[1][2][35][36] ez azonban (a Tuhacsevszkijjel történtekhez képest) korántsem volt egyértelmű lefokozás.[37] Tuhacsevszkijt (immár az új állomáshelyén) május 22-én letartóztatták. Jakir épp egy konferencián vett részt a Kijevi Katonai Körzetben, amikor hírét vette az esetnek; a rendszerint vidám, tréfálkozó férfi feltűnően komor, levert és hallgatag lett ezek után,[38] bár ezt többen is az áthelyezésének tulajdonították.[39]

1937. május 31-én az NKVD letartóztatta és a moszkvai Lubjanka börtönbe szállította Jakirt,[j 9][38][40] akit – Tuhacsevszkijhez és másik hat letartóztatott katonai vezetőhöz (Robert Eideman, Borisz Feldman, Avguszt Kork, Vitalij Primakov, Vitovt Putna és Ijeronyim Uborevics) hasonlóan[j 10][41]trockista, szovjetellenes tevékenységgel, illetve a náciknak való kémkedéssel vádoltak meg,[j 11][10][42][43] és – az együttműködő Feldman kivételével[44] – kegyetlenül megkínoztak.[j 12][21] Jakir (amíg meg nem törték) mindvégig ártatlannak vallotta magát: Sztálinnak írt leveleiben és az 1937. június 11-én tartott tárgyalás során is. Noha (általánosságban) beismerte az összeesküvést, a tárgyaláson tagadta a kémkedés vádját, sőt amikor azt kérték tőle, hogy bővebben fejtse ki vallomása egyes pontjait, kijelentette, hogy az írásos vallomásán kívül nem tud többet mondani.[21][45] Egyik utolsó Sztálinhoz írt levele (amelynek egy hosszabb, Zsukov által idézett változata[j 13] is ismert – őszinte és szívhez szóló: „Becsületem és hűségem sosem szűnt meg a párt, az állam és a nép iránt... Az utolsó leheletemig becsületes katona vagyok, és az Ön, a párt és az ország iránti szeretettel az ajkamon, valamint a kommunizmus győzelme iránti töretlen hittel fogok meghalni.”[21][23][46][j 14][23] Éles ellentétben állnak ezzel a Politbüró tagjai által a papírlapra firkált cinikus, társalgásnak is beillő kommentárok: „semmirekellő rohadék” (Sztálin), „tökéletes jellemzés!” (Vorosilov és Molotov); „ennek az áruló, szemét k****gnek csak egy büntetése lehet, mégpedig a kivégzés” (Kaganovics).[1][2][21][23][47][48]

Jakirt és a másik hét főtisztet a tárgyalás után gyakorlatilag közvetlenül, fellebbezéseik elolvasása nélkül, 1937. június 12-én kora hajnalban agyonlőtték;[j 15][21][49][50][51] a kivégzést a Lubjanka főhóhérára, a hírhedt Vaszilij Blohinra[52] bízták. A holttesteket azonnal elégették, a hamvakat a Donszkoj-kolostor udvarán ásott tömegsírba[j 16] szórták. Jakir családtagjait, ahogyan az más politikai elítéltek esetében is szokás volt, azonnal kivégezték[j 17][21] – így például az öccsét, Morisz Emmanuilovicsot (1902–1937) –, illetve a Gulagra küldték: a húga, Izabella Emmanuilovna (1900–1986) tíz, míg a felesége, Szarra Lazarevna (1900–1971)[j 18][1][2][53] és akkor mindössze 14 éves fia, Pjotr Ionovics (1923–1982)[j 19][54] közel húsz évet[j 20][55] töltöttek kényszermunkatáborokban. Jakir katonai tárgyú műveit betiltották. És hogy az elítélt tábornokok erkölcsi megsemmisítése is teljes legyen: az újságokban hazaárulóknak nevezték őket, a kivégzésüket üdvözlő cikkek alatt pedig neves szovjet művészek neve szerepelt – akár valóban aláírták a nyilatkozatot, akár nem (utóbbiak közé tartozott pl. Borisz Paszternak is).[56]

EmlékezeteSzerkesztés

 
A Vszevit (Világegyetem) c. ukrán újság 1926-os kiadásában látható kép

Jakir megítélése a mai napig igen vegyes.[1] A polgárháború ifjú parancsnokaként eltúlzott erőszakkal (lángszórókkal, géppuskákkal) lépett fel a civil ellenállókkal, illetve a kozákokkal szemben,[1][57] és a rekvirálásban[58] is részt vett. Később, a sztálini kollektivizálás idején aktív résztvevője volt a termények és állatok erőszakos elvételének, és szintén fegyverrel torolta meg az éhező parasztok tiltakozását.[1][j 21][59] Ukrajnában sokan a mai napig személyesen teszik felelőssé az 1932–33-as éhínség kialakulásáért.[1] Ha mindez nem lenne elég, Sztálin szemében bizonnyal szálka volt zsidó származása, illetve az, hogy a polgárháború alatt és után (már csak a családi ismeretség miatt is[1]) sokáig a gyűlölt Trockij mellett állt.[j 22][32] Jakir néhány személyes tulajdonsága is zavarta a puritán vezért: hogy nem titkoltan luxusban élt Kijevben (a Mezsihirja rezidencia egyik palotájában[60]), hogy dácsákat adott bérbe, és hogy katonai karrierje mellett jelentős kereskedelmi tevékenységet is folytatott.[61]

Katonai reformerként azonban megkerülhetetlen.[j 23][62] Jakir az utolsó leheletéig a Vörös Hadsereg fejlesztésén munkálkodott: 1937. június 10-én, a halála előtt 2 nappal hosszú levelet írt[63] a belügyi népbiztosnak, Nyikolaj Jezsovnak a hadsereggel kapcsolatos megfigyeléseiről és a fontos teendőkről. Kivégzése után Sztálin bosszúja a tanítványait és beosztottjait is elérte. Korai halálával torzóban maradt életművét (reformok, a gerillaharcra való felkészülés stb.)[64] a túlélők közül jó ideig senki sem merte folytatni. Amikor Németország 1941 júniusában lerohanta a Szovjetuniót, a támadás teljesen váratlanul érte és megbénította a Vörös Hadsereget, mivel nem rendelkezett sem az ellencsapáshoz szükséges ismeretekkel, sem felkészült, tapasztalt szakemberekkel. A szovjet fél rendkívül súlyos területi és emberéletben mérhető veszteséget szenvedett, mielőtt visszanyúlt volna a Jakir és társai által kidolgozott újszerű eljárásokhoz. Jakir azon tanítványai, akik túlélték a tisztogatást, szakértelmükkel jelentősen hozzájárultak a Szovjetuniónak a német haderő felett aratott győzelméhez, köztük Alekszej Antonov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Andrej Jerjomenko és Ivan Csernyahovszkij frontparancsnokok, valamint Alekszandr Gorbatov hadseregparancsnok.

A Hruscsov[j 24][65][66] által megkezdett desztalinizáció során Jakirt 1957. január 31-én rehabilitálták. Síremléke a moszkvai Vvegyenszkoje (Német)-temetőben áll.[67]

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. Sőt nemcsak ő – az utókor hadtörténészei szerint is Jakir volt a Vörös Hadsereg egyik legtöbbre hivatott tagja.
  2. Hindenburg a képzés végén Jakirnak ajándékozta Alfred von Schlieffen gróf Cannae c. katonai traktátusát, és a következő szöveggel dedikálta: „Herr Jakirnak, az egyik legtehetségesebb jelenlévő parancsnoknak”.
  3. Sztálin egyik életrajzírója így jellemzi röviden, bár kissé pontatlanul: „Jakir, a legfiatalabb marsall egy zsidó gyógyszerész fia, aki híres volt bátorságáról és trágár beszédéről.”
  4. Jakir – többek között Sztálinnal, Jezsovval és Krupszkajával együtt – tagja volt a Buharin letartóztatása után, a huszonegyek perének megkezdése előtt felállított különleges bizottságnak. A bizottság volt hivatott dönteni Buharin és társainak sorsáról. Jezsov javaslata szerint a Központi Bizottságból való kizárás és (gyors bírósági tárgyalás után) kivégzés várt rájuk. Posztisev javaslata alapján tárgyalásra igen, kivégzésre azonban nem került volna sor. Sztálin javaslata szerint az ügyet alaposabban ki kellett vizsgálni, ezért visszakerült volna az NKVD-hez. A bizottság tagjai ábécésorrendben szavaztak a három javaslat valamelyikére. Egyes visszaemlékezések szerint Jakir volt az egyetlen, aki tartózkodott, ami adott esetben hőstettel ért fel. Más visszaemlékezések szerint azonban Jakir (akinek neve az orosz ábécé utolsó betűjével kezdődik) kihasználta előnyös helyzetét, és – a számára legkényelmesebb módon – Sztálin javaslatára adta le a voksát.
  5. Hruscsov így idézi fel kettejük viszonyát: „Sztálin korábban rendkívül tisztelte Jakirt. Jakir birtokában volt egy feljegyzés, amelyben Sztálin méltatta az ő személyes érdemeit, pedig, mint tudjuk, Sztálin nem szívesen vetett papírra semmilyen dicséretet.”
  6. Néhány életben maradt tanú szerint az ellenszenv oka az lehetett, hogy Jakir tisztában volt Sztálin besúgó múltjával.
  7. 1927-ben, még a pártból való kizárása előtt Trockijt több fontos, a későbbi Tuhacsevszkij-perben elítélt katonai vezető is nyíltan támogatta. Ezt bizonyítja egy, a Politbüró számára írt, Vorosilov népbiztos szakmai alkalmasságát vitató, sőt a komisszár teljes inkompetenciáját bizonygató dokumentum, amelyet többek között Jakir és Putna is aláírt (Tuhacsevszkij azonban nem). A kezdeményezés nem ért célt, Sztálinban és Vorosilovban azonban nyomott hagyott, és felkerült a kezdeményezők „bűnlajstromára”.
  8. 1936 júniusában, az egyik legközelebbi munkatársa letartóztatásakor Jakir hosszú utasítást írt és küldött körbe a körzetében dolgozó katonai és politikai vezetőknek, amelyben felszólította őket az egységükben uralkodó politikai és erkölcsi feltételek gondos felülvizsgálatára. Az utasítás nyelvezete és hangvétele a jezsovscsinából ismerthez képest szokatlanul enyhe és megengedő, és nélkülöz minden tartalmi konkrétumot. A szerző érezhetően puszta formalitásnak szánta.
  9. Jakir május 30-án tért vissza Kijev melletti dácsájába egy katonai konferenciáról. Itt hívta fel telefonon Vorosilov, és haladéktalanul Moszkvába rendelte a Katonai Forradalmi Tanács gyűlésére. Jakir megkérdezte, repüljön-e, de a népbiztos azt felelte, elég, ha vonattal jön (azaz világosan tudta, mi vár a körzetparancsnokra). Jakir még aznap útnak indult a 13:15-ös kijevi vonattal Moszkvába. A vonat hajnalban megállt Brjanszkban, ahol a felszálló NKVD-sek letartóztatták Jakirt; helyettesével, Zaharcsenkóval tudta megüzenni a családjának, mi történt vele, és azt is, hogy ártatlan. A vonatról leszállva autóba ültették, és egyenesen a Lubjankába száguldottak vele, ahol magánzárkát kapott, az egyenruháján viselt rangjelzését és érdemrendjeit pedig leszaggatták. Mivel a vallatók biztosak voltak abban, hogy ellenáll majd a „tudományos módszerekkel végzett nyomozásnak”, (Tuhacsevszkijhez, Primakovhoz és Korkhoz hasonlóan) végig magánzárkában, a többiektől elkülönítve őrizték.
  10. Vorosilov jegyzetfüzetének tanúsága szerint július 7-én, alig 5 nappal a kivégzések végrehajtása előtt a Tuhacsevszkij-perben még mind az elítéltek, mind a bírák (Jakov Alksznisz, Ivan Belov, Vaszilij Blücher, Szemjon Bugyonnij, Pavel Dibenko, Jeliszej Gorjacsev, Nyikolaj Kasirin, Borisz Saposnyikov, illetve Vaszilij Ulrich) névsora képlékeny volt. Jakirnak azonban biztos helye volt az elítéltek között: rögtön másodikként szerepelt a neve Tuhacsevszkijé után.
  11. A vádak között például a következő esztelenségek is elhangzottak (az első kettő magának Sztálinnak a szájából): hogy Jakir májbetegséget színlelve, nyugati szanatóriumokba vonulva informálta a német titkosszolgálatot; hogy Tuhacsevszkijhez és Jenukidzéhez hasonlóan neki is viszonya volt egy német kémnővel, Josephine Heinzével; hogy Jan Gamarnyikkal együtt tervelt ki egy Jezsov elleni terrorista merényletet, és megbízást is adott a végrehajtására; illetve hogy Tuhacsevszkijjel és Uboreviccsel szándékosan törekedtek a motorizált haderő megerősítésére, hogy meggyengítsék, sőt szabotálják a lovasságot.
  12. Jakirt kilenc napon át kínozták, mire kiverték belőle a beismerő vallomást.
  13. A második, hosszabb változat szövege szabad fordításban kb. így hangzik: „Először is, Sztálin elvtárs, azért merek Önhöz fordulni, mivel mindent elmondtam, és úgy hiszem, hogy immár ugyanaz az őszinte és hűséges párttag és forradalmár vagyok, mint sok-sok évvel ezelőtt. Egész felnőtt életem önfeláldozással és az összeesküvők elleni becsületes munkával telt – most pedig itt állok az árulás lemoshatatlan mocskával besározva... A nyomozás lezárult. Elítéltek árulóként. Én beismertem és meg is bántam a bűneimet. Hiszek a bíróság teljes körű alkalmasságában, ítélőképességében és ítéletében. Immár az utolsó leheletemig becsületes katona vagyok, és az Ön, a párt és az ország iránti szeretettel az ajkamon, valamint a kommunizmus győzelme iránti töretlen hittel fogok meghalni.” A levél hossza, ill. az elejének a Jezsovnak 2 nappal a halála előtt írt levél elejéhez (lásd 36. jegyzet) való hasonlatossága miatt kétlem, hogy a hosszabb verzió lenne a valódi. Zsukov az „itt állok” résztől idézte.
  14. Jellemző adalék, hogy Jakir (akárcsak például Rokosszovszkij) az utolsó pillanatig naivan hitt abban, hogy Sztálin mit sem tud a katonai csúcsvezetők elleni koholt vádakról. A tárgyaláson a kiábrándult Primakov neki is szegezte a kérdést: „Iona, azt hittem, van eszed. Szerinted ki eszelte ki ezt a kis tréfát?”
  15. A közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt állítólag elhangzott utolsó szavait Hruscsov idézte a XXII. Pártkongresszuson és az emlékirataiban is: „Örökké éljen a párt, örökké éljen Sztálin!” Mikor Sztálinnal közölték Jakir utolsó szavait, a visszaemlékezések szerint átkozódott és káromkodott.
  16. A tömegsír 1930–42-ben volt használatban. A sír a sztálini elnyomás során politikai okokból likvidált személyiségek, (Jakir mellett) többek között Tuhacsevszkij marsall és az őket vallató Nyikolaj Jezsov sokáig jeltelen nyughelye volt. Jelenleg két felirat olvasható rajta. Az egyik még a Szovjetunió fennállása alatt készült, és mindössze ennyi áll rajta: „1. számú tömegsír: 1930–42-ből származó, hozzátartozók által nem igényelt hamvak.” A másik felirat 1989 utánról származik, és a következő a szövege: „Itt nyugszanak az 1930–42 közötti politikai elnyomás ártatlan, megkínzott és agyonlőtt áldozatai. Emléküket örökre megőrizzük.” A képen a sír jelenlegi állapota látható: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c9/Mass_grave_of_victims_of_Stalin%27s_political_repressions_at_the_New_Cemetery_Don.JPG Archiválva 2014. június 20-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  17. Jakir (természetesen hiába) megpróbált közbenjárni az érdekükben: három nappal a halála előtt levelet írt Vorosilovnak. „K. J. Vorosilovnak. A Vörös Hadseregben hűséges szolgáltattal töltött éveimre való tekintettel arra kérem Önt, hogy támogassa tehetetlen és ártatlan családtagjaimat, és gondoskodjon róluk. Ugyanezt a kérést Ny. I. Jezsovnak is elküldtem. Jakir, 1937. június 9.” Vorosilov mindössze ennyivel kommentálta a levelet: „Általánosságban kételkedem egy becstelen ember becsületességében. K. Vorosilov. 1937. június 10.”
  18. 1937. június 8-án a Pravda címlapon számolt be arról, hogy Jakir felesége, Szarra Lazarevna nyilvánosan elítéli és megtagadja hazaárulóvá vált férjét. Noha lehetséges, hogy a megfélemlített nő a saját maga és a fia védelmében csakugyan írt hasonlót, sokkal valószínűbb, hogy az NKVD által kitalált és a későbbiekben gyakran alkalmazott trükkről van szó, amellyel még inkább meg kívánták erősíteni a kirakatperek „erkölcsi” alapjait.
  19. Pjotr Jakir elismert történész és emberi jogi harcos lett; életének közel felét börtönökben, illetve a Gulagon töltötte. A hruscsovi olvadás évei alatt lehetőséget kapott arra, hogy levéltárakban kutathasson. 1957-es rehabilitálása után könyvet állított össze híres édesapjáról, amelyben a még élő kortársak, például Ivan Bagramjan és az édesanyja, Szarra Lazarevna visszaemlékezései olvashatók. A 60-as évektől tüntetéseket szervezett, és egyre inkább szembefordult a rendszerrel. 1967-ben levélben tiltakozott a Központi Bizottságnál Sztálin rehabilitálása ellen. A 60-as évek végétől a nyugati sajtót is tájékoztatta a brezsnyevi politika visszásságairól. Gyermekkor a börtönben (Gyetsztvo v tyurme, Детство в тюрьме) című önéletírása 1972-ben jelent meg Londonban oroszul, majd 1973-ban angolul. Pjotr Jakir 1982-ben, balesetben halt meg Moszkvában. Mindössze 59 éves volt. Egy lánya született, Irina (1948–1999).
  20. Anna Larina szerint „a barátnőmre, Szarra Jakirra már kiszabott 8 éves büntetést azért hosszabbították meg további 10 évvel, mert a táborban megjegyezte, hogy a Földközi-tenger nem marad el szépségben a Fekete-tengertől, és hogy Olaszországban csinos hímzett női blúzokat készítenek. Az efféle »lázító« kijelentéseket a kapitalizmus dicsőítésének tekintették. (Nem túlzás; csakugyan így volt.)”
  21. Más források szerint éppenséggel fordítva történt: Jakir és a balti- és kaszpi-tengeri flotta akkori parancsnoka, Fjodor Raszkolnyikov is szóvá tette a parasztok ellen alkalmazott erőszakot – erre a katonai vezetők részéről korábban még nem volt példa. Az eset hozzájárulhatott azonban a Vörös Hadsereg vezérkara iránti bizalom megingásához.
  22. A képen Trockij (középen) látható ifjú vörös testőrei társaságában; a jobb szélső Jakir: http://www.e-reading.ws/illustrations/1004/1004112-i_126.jpg. A kép 1919-ben vagy 1920-ban készült. Forrás: http://www.e-reading.ws/chapter.php/1004112/69/Linder_Iosif_-_Specsluzhby_Rossii_za_1000_let.html.
  23. Érdekes összevetni az utókor ebbéli véleményét a Jakirral egyidős Konyev marsall gondolataival: „A kivégzett parancsnokok – Tuhacsevszkij, Jegorov, Jakir, Uborevics, Blücher, Dibenko – közül csak Tuhacsevszkijt és Uborevicset lehetett modern katonai vezetőnek tekinteni. A többségük éppolyan volt, mint Vorosilov és Bugyonnij. Ezek a polgárháborús hősök, ezek a lovas katonák a múltban éltek. Blücher elpuskázta a haszan-goli hadműveletet. Vorosilov elpuskázza a finn háborút. Ha ezek maradtak volna a hadsereg élén, a háború másképp alakult volna.”
  24. Hruscsov és Jakir közeli ismerősök, mi több, barátok voltak. Rendszeresen összejártak, sakkoztak, beszélgettek. Letartóztatása előtt nem sokkal Jakir felkereste Hruscsovot Moszkva melletti dácsájában, amivel önkéntelenül is bajba sodorta a megszeppent komisszárt, aki ezután igyekezett ismeretségük minden nyomát eltüntetni. Barátja halála azonban láthatólag megviselte: emlékirataiban és más visszaemlékezéseiben is több helyen felidézi Jakir alakját, akit emberként és katonaként is nagyra tartott.

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac БИОГРАФИЧЕСКИЙ УКАЗАТЕЛЬ (négy különböző életrajzi szócikk Jakirról – orosz nyelven)
  2. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s ЯКИР, ИОНА ЭММАНУИЛОВИЧ (életrajzi szócikk Jakirról – orosz nyelven)
  3. John Erickson. The Soviet High Command. A Military-Political History 1918–1941. Frank Cass – London and Portland, OR (2006). ISBN 0-7146-5178-8 , 80. o. (angol nyelven)
  4. Donald Rayfield. Sztálin és hóhérai. Park Könyvkiadó (2011). ISBN 978-963-530-910-8 , 101. o.
  5. Valerij Durov, Nyikolaj Sztrekalov: Война и победа. [2012. december 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (orosz nyelven)
  6. Earl F. Ziemke. The Red Army 1918–1941. From Vanguard of World Revolution to US Ally. Frank Cass – London and New York (2006). ISBN 0-7146-5551-1 , 104. o. (angol nyelven)
  7. Erickson, i. m. 178. old.
  8. P. I. Szirotkin: Voennyi Vestnik (angol nyelven)
  9. Erickson, i. m. 202., 367. old.
  10. a b Erickson, i. m. 482. old.
  11. Roj Medvegyev. Let History Judge. The Origins and Consequences of Stalinism. Columbia University Press (1989). ISBN 0-231-06351-2 , 420. o. (angol nyelven)
  12. Szergej Kremljev: 10 мифов о 1941 годе (orosz nyelven)
  13. a b Erickson, i. m. 394. old.
  14. DStone: Voroshilov, Gamarnik and Yakir: The Troika (angol nyelven)
  15. Gosztonyi Péter. A Vörös Hadsereg. Európa Könyvkiadó (1993). ISBN 963 07 55920 , 101. o.
  16. Gosztonyi, i. m. 102. old.
  17. Alekszandr Gorbatov. Évek és háborúk. Európa Könyvkiadó (1988). ISBN 963 07 4627 1 , 143. o.
  18. Komandujuscsij armijej (командующий армией), hadseregparancsnok rövidítve.
  19. Edvard Radzinszkij. Sztálin. Európa Könyvkiadó (1997). ISBN 963 07 62587 , 436. o.
  20. Simon Sebag Montefiore. Sztálin – A Vörös Cár udvara. Alexandra Kiadó (2009). ISBN 9789633706916 , 228. o.
  21. a b c d e f g Conquest, i. m. 201. old.
  22. Otto Preston Chaney. Zhukov. University of Oklahoma Press (2014). ISBN 978-0-8061-4460-3 , 36–37. o. (angol nyelven)
  23. a b c d Butson, i. m. 227. old.
  24. Erickson, i. m. 426. old.
  25. Anna Larina. This I Cannot Forget. W. W. Norton & Company (1993). ISBN 978-0-393-31234-8 , 241–42. o. (angol nyelven)
  26. Jörg Baberowski. Felperzselt föld. Sztálin erőszakuralma. Európa Könyvkiadó. ISBN 9789630799317 (2015) , 252. o.
  27. Nyikita Hruscsov. Memoirs of Nikita Khrushchev: Volume 1: Commissar, 1918–1945. Penn State University Press (2004). ISBN 0271058536 , 110. o.
  28. Radzinszkij, i. m. 96. old.
  29. Larina, i. m. 286–87. old.
  30. Robert Conqest. The Great Terror. Oxford University Press (2008). ISBN 978-0-19-531700-8 , 188–190. és 192–193. o. (angol nyelven)
  31. Medvegyev, i. m. 288. old.
  32. a b Erickson, i. m. 286. old.
  33. Brian D. Taylor. Politics in the Russian Army. Civil–Military Relations, 1689–2000. Cambridge University Press (2003). ISBN 0 521 01694 0 , 156. o. (angol nyelven)
  34. Taylor, i. m. 156. old.
  35. Thos. G. Butson. The Tsar's Lieutenant. The Soviet Marshal. Praeger Publishers (1984). ISBN 0-03-070683-1 , 221. o. (angol nyelven)
  36. Erickson, i. m. 460. old.
  37. Conquest, i. m. 193–194. old.
  38. a b Conquest, i. m. 200. old.
  39. Gorbatov, i. m. 164. old.
  40. Butson, i. m. 224. és 227. old.
  41. Kun Miklós. Az ismeretlen Sztálin. PolgART Könyvkiadó/Athenaeum 2000 Kiadó (2002). ISBN 963 07 55920 , 395. o.
  42. Baberowski, i. m. 294. és 296. old.
  43. Ziemke, i. m. 202. old.
  44. Rayfield, i. m. 353. old.
  45. Taylor, i. m. 163. old.
  46. Chaney, i. m. 36. old.
  47. Sebag Montefiore, i. m. 229–230. old.
  48. Chaney, i. m. 36–37. old.
  49. Hruscsov, i. m. 178. old.
  50. Larina, i. m. 160. és 175. old.
  51. Chaney, i. m. 37. old.
  52. Szegő Iván Miklós: Tízezreket ölhetett meg a világrekorder hóhér
  53. Larina, i. m. 174. old.
  54. Pjotr Ionovics Jakirról szóló Wikipédia-szócikk (orosz nyelven)
  55. Larina, i. m. 149. old.
  56. Baberowski, i. m. 293. old.
  57. Rayfield, i. m. 101. old.
  58. Alekszandr Popov: О "великом полководце", Иона Эммануилович Якир (orosz nyelven)
  59. Baberowski, i. m. 290. old.
  60. Valeri Liszenko: Легенди та скарби Межигiрської обителi (ukrán nyelven)
  61. Sebag Montefiore, i. m. 236. és 680. old.
  62. Radzinszkij, i. m. 441. old.
  63. Iona Jakir: Письмо командарма 1-го ранга И.Э. Якира наркому внутренних дел Н.И. Ежову (orosz nyelven)
  64. Medvegyev, i. m. 751. old.
  65. Hruscsov, i. m. 105–106., 109–110., 178., 257. és 657. old.
  66. Nyikita Hruscsov. Szemben a zsarnokkal. Leopárd Kiadó (1990). ISBN 963 02 8503 7 , 75. o.
  67. Иона Эммануилович ЯКИР (orosz nyelven)

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Iona Yakir című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.