Szajga

emlősfaj

A szajga vagy tatárantilop (Saiga tatarica) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába ezen belül az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjába tartozó élő faj.[1][2][3]

Infobox info icon.svg
Szajga
Evolúciós időszak: Késő pleisztocén - jelen, 1–0 Ma
Oroszországi példány
Oroszországi példány
Természetvédelmi státusz
Súlyosan veszélyeztetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Scrotifera
Csoport: Ferungulata
Csoport: Patások (Ungulata)
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Csoport: Ruminantiamorpha
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Öregcsalád: Bovoidea
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Antilopformák (Antilopinae)
Nemzetség: Saigini
Nem: Saiga
J. E. Gray, 1843
Faj: S. tatarica
Tudományos név
Saiga tatarica
(Linnaeus, 1766)
Szinonimák
  • Antilope saiga Pallas, 1766
  • Antilope scythica Pallas, 1766
  • Capra tatarica Linnaeus, 1766
  • Capra sayga Forster, 1768
  • Cemas colus Oken, 1816
  • Ibex imberbis S. G. Gmelin, 1760
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Szajga témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szajga témájú médiaállományokat és Szajga témájú kategóriát.

Nemének a típusfaja.

ElőfordulásaSzerkesztés

A szajga Közép-Ázsia hatalmas füves síkságain él. A 17. században elterjedési területének nyugati határa még a Kárpátok vonalával esett egybe. A századelőn a vadászat a kipusztulás szélére sodorta a szajgát. 1919-ben helyezték védelem alá, azóta legalább 1,3 millió egyedre gyarapodott az állománya, ám élőhelyének korlátozott volta gátat szab terjedésének. Az éves teríték a volt Szovjetunió területén negyedmillióra rúg, anélkül hogy ez az állományt veszélyeztetné. A faj újra elérte Európa földrajzilag vett keleti határát Oroszországban (kalmükföldi populáció) és Kazahsztánban (három populáció). A kazahsztáni állomány egy része telente Üzbegisztánig, sőt akár Türkmenisztánig elvonul. Egy populáció Nyugat-Mongóliában is él, ez külön alfajhoz tartozik Saiga tatarica mongolica. Kínából az 1960-as években pusztult ki.[4][5]

AlfajaiSzerkesztés

  • Saiga tatarica mongolica Bannikov, 1946 - néha a ma már fosszilis Saiga borealis maradvány állományaként kezelik
  • Saiga tatarica tatarica (Linnaeus, 1766)

MegjelenéseSzerkesztés

Az állat fej-törzs-hossza 108-146 centiméter, marmagassága 60-80 centiméter, farokhossza 6-13 centiméter és testtömege 21-51 kilogramm. A bakok nagyobbak és nehezebbek a nőstényeknél. A nyári szőrzet gyapjas és világosbarna, a téli fehér, hosszabb és tömöttebb, még a szajga állát borító szőrök is hosszabbak lesznek. A párzási idényben a hím szakállt növeszt a nyakára. Feje nagy méretű, rajta hatalmas, duzzadt orrüreg van, melynek orrnyílásai lefelé mutatnak. A párzási időszakban a hím orra még nagyobbra fúvódik, ormányszerűvé válik. A tatárantilop füle rövid, körülbelül olyan széles, mint amilyen hosszú. A szem nagy, erősen előreugró szemöldök hajlik föléje. Csak a hímnek van szarva, amely erősen gyűrűzött (8-20 gyűrűs duzzanat), enyhén hátrafelé hajlik és áttetsző borostyánszínű. A nőstényeknek rendszerint nincs szarva, de kivételesen nekik is nőhet, bár az rövidebb és vékonyabb. Lába meglehetősen hosszú és vékony, két patás ujjban végződik. A pata szív alakú, 4-5,5 centiméter széles és 6-7 centiméter hosszú. A fiatalok juh módjára bégetnek. A bakok hangja mély és szaggatott, a nőstényeké valamivel csengőbb „béé”.

ÉletmódjaSzerkesztés

A tatárantilop társas lény, 30-40 állat alkot egy csordát. A vándorlás idején a csordák egyesülnek. Egy-egy nap alatt akár 100 kilométer feletti vándorutat is megfigyeltek náluk. Élőhelyüket éppen ezért soha nem legelik le túlságosan, hanem hagyják növekedni a sztyeppi füveket. A tartós, mély veszélyes lehet rájuk nézve. Egyedül az 1953-1954-es kemény télen az állománynak csaknem 40 százaléka elpusztult. Komoly megpróbáltatást jelenthetnek a nagy nyári hőségek és az aszályok is. Bundájuk ilyenkor ennek megfelelően jóval vékonyabb. Alkalmazkodásuk igazán érdekes eredménye azonban az orruk, amellyel képesek kiszűrni a port; a hosszú, nedves orrüregben pedig jól lehűl a falában átáramló vér. Vándorlás közben ezek az alacsony állatok ugyanis fejüket lefelé tartják, és így sok por jut az orrukba. Tápláléka lágy szárú növények, alacsony növésű bokrok, zuzmók és fűfélék; több mint 120 növényfajt fogyaszt. A szajga 6-10 évig élhet.

SzaporodásaSzerkesztés

A nőstény 7-8, a hím 20 hónapos korban éri el az ivarérettséget. A párzási szezon december–január között van. A bakok ilyenkor az ivarzó nőstényekből háremet gyűjtenek maguk köré. „Ormányukat” felfújják, szem előtti mirigyeikből pedig erős szagú váladékot bocsátanak ki. Keményen harcolnak egymással, a csaták végzetesek is lehetnek. A vemhesség 6-8 hónapig tart, ennek végén rendszerint 2 borjút ellik a nőstény. Születése után a borjú 8-10 napig a földhöz simul, s csak anyja hívására kel fel onnan. Az elválasztás 3-4 hónap múlva következik be. A vemhes nőstények gyakran szabályos ellőhelyeken gyűlnek össze. Eléggé egyszerre ellenek, így a szürke farkasok okozta veszteség kisebb.

JegyzetekSzerkesztés

 
Hím szajga
  1. (1974. szeptember 8.) „Saiga tatarica”. Mammalian Species (38), 1–4. o. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/3503906. (Hozzáférés ideje: 2020. december 18.)  
  2. Systema Naturae: per Regna tria Natura, secundum Classes, Ordines, Genera, Species, cum Characteribus, Differentiis, Synonymis, Locis, 12th edition of Systema Naturae, Impensis direct. Laurentii Salvii, 97. o. (1766. szeptember 8.) 
  3. Ungulate Taxonomy. Baltimore, USA: Johns Hopkins University Press, 157. o. (2011. szeptember 8.). ISBN 978-1-4214-0093-8 
  4. (2013. május 14.) „Current state and prospects of preserving saiga antelope in Northwest Pre-Caspian region”. Arid Ecosystems 3 (2), 57–64. o. DOI:10.1134/S2079096113020078.  
  5. Saiga/mongolian Saiga (Saiga tatarica). Evolutionarily Distinct and Globally Endangered. Zoological Society of London. [2008. május 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 19.)

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés