Marosújvár

város Romániában, Fehér megyében
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. augusztus 21.

Marosújvár (románul: Ocna Mureș, az 1950-es évekig Uioara, németül: Miereschhall) város Romániában, Erdélyben, Fehér megyében.

Marosújvár (Ocna Mureș, Miereschhall)
A Borromeo Szent Károly tiszteletére emelt római katolikus templom
A Borromeo Szent Károly tiszteletére emelt római katolikus templom
Marosújvár címere
Marosújvár címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióErdély
Fejlesztési régióKözép-romániai fejlesztési régió
MegyeFehér
Rangváros
KözségközpontOcna Mureș
Beosztott falvak
PolgármesterSilviu Vințeler (PD-L), 2012
Irányítószám515700
Körzethívószám0x58[1]
SIRUTA-kód1794
Népesség
Népesség7046 fő (2021. dec. 1.) +/-
Magyar lakosság772 (6%, 2021)[3]
Község népessége12 480 fő (2021. dec. 1.)[2]
Népsűrűség228 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság281 m
Terület68,38 km²
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 46° 23′ 24″, k. h. 23° 51′ 36″46.390000°N 23.860000°EKoordináták: é. sz. 46° 23′ 24″, k. h. 23° 51′ 36″46.390000°N 23.860000°E
Marosújvár weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Marosújvár témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség
Marosújvár látképe 1870 körül
A görögkatolikus templom a városközpontban
A református templom
A sóbánya egyik épülete
A városháza
Az 1980-as években lerombolt zsinagóga
Marosújvár környéke 1769–1773 között

Nevének eredete

szerkesztés

1825-ben Marosakna néven említik. Az akna szó jelentése 'sóbánya'. A későbbiekben Maros-Akna-Újvárnak is hívták. Mai neve Felsőmarosújvárról vonódott rá. Hivatalos névadással keletkezett mai román neve is a 'sóbánya' jelentésű ocna szót tartalmazza.

A Maros bal partján, Tordától 24 km-re délre, Nagyenyedtől 21 km-re északkeletre fekszik. A sómasszívum ellipszis alapú, melynek hosszabbik átmérője 800, a rövidebbik 500 méteres. A környező pala vízzáró réteget képez. Délről, keletről és nyugatról a Nagy- és a Kis-Bánca dombjai veszik körül, melyeket délen erdő, kisebb részt szőlő borít.

Története

szerkesztés

A rómaiak Salinae néven ismerték sóbányáit, amelyeket már ideérkezésük előtt is műveltek. A 9. században a dunai ősbolgárok, az Árpád-korban a magyarok folytatták a sómasszívum kitermelését. Később azonban a Maros áradásai a sótelepet iszappal fedték el. A hordalékra erdő települt és hosszú időre elfelejtkeztek róla. Az itt később megtelepedett román lakosság azonban tudott a sóról, mert faluját Szaraturának, azaz 'szikes, sós talaj'-nak nevezte el.

A kamara megbízásából Ruszbatzky bányamérnök 17911793-ban feltárta az ókori sóbányák helyét. A Mikes család 908 holdas birtokát, amelyen a sótelep és Szaratura falu feküdt, 1803-ig elcserélték a széki kamarai bányatiszti telepre és terménydézsmára. A sóbányászat a belényesi Mészáros György bányamérnök vezetésével indult újra. Adókönnyítésekkel és mentességekkel többek közt Désaknáról és Kolozsról csábítottak ide sóvágókat, de kezdetben még a katonaság is részt vett a bányák művelésében. Mészáros egy spirális kosárrendszer elvén működő sófelvonót talált fel. 1792-ben nyílt meg a Ferenc- és a József-, 1813-ban a Ferdinánd-, 1821-ben a két Karolina-akna. A Mikes János grófot kastélyában 1821 júliusában felkereső Széchenyi István a következőket jegyezte be a naplójába: „Marosújvár a legkiválóbb akna. Az új bányászati módszerek szerint 35 év óta művelik. Viszont találtak nyomokat, melyek azt sejtetik, hogy már a rómaiak ezekről a helyekről vitték a sót, azonban a bányászatban tapasztalatlanul, saját aknáikat beomlástól félve, hamarost el kellett hagyniok – vagy a sót esőnek, nedvességnek annyira kiszolgáltatták, hogy tönkrement. – Egyébként ha az ember nem akarna a sófejtésben valamely takarékosságot bevezetni, ami a töméntelen mennyiség miatt teljesen feleslegesnek látszik, akkor mi sem volna könnyebb annál: a só a föld alatt 3-4 ölnyire, megszámlálhatatlan mennyiségben hevervén, egyszerűen csak ki kellene vágni onnan.” 1822-ben megszervezték a marosújvári görögkatolikus esperességet.[4]

1848 októberében Simion Prodan felkelői kilencven idemenekült magyart és helyi bányászt öltek meg és felgyújtották a települést. 1849 tavaszán, Nagyenyed elpusztítása miatt ideiglenesen Alsó-Fehér vármegye székhelye volt. Itt működött az a vésztörvényszék, amely 32 román és három magyar parasztot ítélt halálra.

Sóbányászai a 19. században főként Székelyföldről és a környező településekről érkeztek. 1860 után, a torockói vasfeldolgozás lehanyatlása után sok torockói is sóbányásznak állt. A bányászokat tervszerűen, a kincstár saját birtokán, négyszáz négyszögöles telkeken telepítették le. Kis római katolikus kápolnát már 1767-ben emeltek itt, de egyháza csak 1899-ben lett önálló plébánia. Református egyháza 1811-ben mint Miklóslaka filiája alakult meg, de a lélekszám emelkedésével 1858-ban anyaegyházzá nyilvánították és filiaként alárendelték Miklóslakát. 1865-ben 553, 1870 körül hatszáz–ezer, 1893-ban 700 bányász dolgozott a bányákban, utóbbiak közül azonban csak 410 volt állandó, a többi ideiglenes. Többségük vagy eleve magyar nyelvű volt, vagy a magyar környezetben azzá vált: „Nemzetiségre nézve a munkások fele magyar, fele oláh, de ez utóbbiak nagy része is magyarúl beszél.”[5] Minden sóvágó rávéste saját jelét az általa kitermelt sótömbökre és ez alapján kapta a fizetését.

Az aknák állandó védelemre szorultak a Maros beszivárgása ellen. 1834-ben, 1835-ben és 1842-ben újabb aknákat kezdtek művelni. Az első aknákat egyik csúcsán álló paralelepipedon, a későbbieket T alakban fejtették. Míg a rómaiak járatai csupán 15–30 méter hosszúak voltak, az új aknák több mint száz méter mélységig hatoltak le, és folyosók kötötték őket össze egymással. Az 1850-es években több száz méterrel északabbra terelték és kiépítették a Maros medrét. Ezután vált Erdély legfontosabb sóbányájává, évi 72 600 tonnás termeléssel. Az 1870-es években nyitott új aknák már a korábbiak alsó szintjéről indultak lefelé. A vasút 1872-es megépüléséig a kitermelt sót a Maros partján lévő raktárakban, bőrtömlőkben tárolták és hajókkal szállították az Alföldre. A Maroson a település mentén végig hajómalmok sorakoztak. Péntekenként hetivásárt tartott. 1870-től Alsó-Fehér vármegye egyik járásának székhelye volt.

Tőle délre, a Bánca dombok déli lejtőjét egykor huszonöt, mára csupán öt hektáron szőlők borították, melyek közül főként a leánykából készítettek kitűnő bort.[6]

1896-ban német és belga tőkével megalakult Solvay-féle szóda- és ammóniagyár. Az évi ezer–kétezer vagon szóda majdnem teljesen fedezte az akkori Magyarország szükségletét. Az 1930-as években 458 munkást foglalkoztatott.

A 19. század végén a sóbányák mellett sósvizes források fakadtak. A víz gyógyhatását kihasználva fürdőtelep alakult ki, melynek bevétele 1884 és 1897 között meghatszorozódott. A medencék vízutánpótlását a bányákból kiemelt sós vízzel is kiegészítették. Az 1910-ben épült fürdőépületet a tulajdonos 2011-ben lebontotta; a város új fürdőt tervez.[7]

1912-ben a Maros árvize elöntötte a bányák lejáratát. A régi bányák mennyezete beomlott és napvilágra kerültek az aknák krátertölcsérei. Ezeket a régi bányákat 1952-ben koncentrált sóoldattal töltötték fel.

1920-ban a szódagyár munkásainak sztrájkja országos sztrájkhullámot indított el. 1940-ben alapították dohányfermentáló üzemét és bőrgyárát. 1950 után a település városi címet kapott. 1955-től a szódagyár munkáslakótelepet épített. 1957-ben kezdték meg határában a bentonit bányászatát.

1938-ban 86 791 tonna sót termeltek ki. Itt vezették be elsőként a só vezetékes módszerű kinyerését. Az 1950-ben felavatott Május 1 bányát 1978-ban elöntötte a víz. A katasztrófa oka az emberi hanyagság volt. A bánya ugyanis képtelen volt biztosítani a szódagyár számára szükséges sót, és a különbséget a régi bányákat kitöltő sóoldatból pótolták. Ezáltal azonban nyomáskülönbség alakult ki a Május 1 bánya és a szomszédos egykori József-akna tava között, és a kettőt elválasztó fal beomlott. Ezzel befejeződött a szilárd só bányászata Marosújváron. Azóta a szódagyár sószükségletét főként a bukovinai Cacicából szerzik be.

Az 1990-es években tervek születtek fürdővárossá alakítására, de ezek megvalósítása elakadt.

2010 decemberében az egykori sóbánya egyik vágata beomlott és a felszínen kétszáz négyzetméteres kráter keletkezett, amely egy szupermarket összeomlását okozta.[8]

Népessége

szerkesztés
  • 1910-ben 4976 lakosából 2862 magyar és 1845 román anyanyelvű; 1858 görögkatolikus, 1553 református, 883 római katolikus, 291 zsidó, 236 ortodox, 107 unitárius és 48 evangélikus vallású volt.
  • 2002-ben 10 270 lakosából 8670 volt román, 1262 magyar és 313 cigány nemzetiségű; 7466 ortodox, 943 református, 831 görögkatolikus, 360 pünkösdista és 233 római katolikus vallású.

Nevezetességek

szerkesztés
  • Az egykori sóbányákat ma sós víz tölti ki. A víz egy nagy és két kisebb, különálló felületet alkot a város közepén.
  • Római katolikus temploma 1820-ban, a református 1905-ben épült.

Gazdasága

szerkesztés

A városban egy elméleti líceum és egy vegyészeti szakiskola működik.

Híres emberek

szerkesztés
  • Itt töltötte gyermekkora egy részét Mikó Imre, s innen ment tanulni Enyedre, a Bethlen Kollégiumba.

Itt született

szerkesztés

Testvérvárosa

szerkesztés
  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Telekom, 3–RDS
  2. 2021-es romániai népszámlálás. Nemzeti Statisztikai Intézet
  3. 2021-es romániai népszámlálás (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet, 2023. (Hozzáférés: 2024. január 21.)
  4. A marosújvári görögkatolikus egyház honlapja[halott link] (románul)
  5. Bikfalvi Károly: A maros-újvári sóbányák. Erdély, 1893, 6. sz., 176. o.
  6. Csávossy György: Jó boroknak szép hazája, Erdély. Bp., 2002, 159. o.
  7. Staţiune de tratament balnear modernă la Ocna Mureş. Proiectul costă peste 7,5 milioane de euro
  8. Cotidianul 2010. december 22.

Hivatkozások

szerkesztés