Pietizmus

vallási mozgalom

A pietizmus egy jámbor vallási megújító mozgalom, amely a 17. század második felében alakult ki, és a középpontjában a keresztény spiritualitás áll, egyben a kontinentális európai protestantizmus legfontosabb reformmozgalma volt.[1][2] Fő képviselőjének és atyjának Philipp Jacob Spener teológust tekintik.[3] Nagyon befolyásosnak bizonyult az egész protestantizmusban és arra inspirálta John Wesley anglikán papot, hogy elindítsa a metodista mozgalmat.[4]

Philipp Jacob Spener

Teológiai-tudományos nézőpontban a pietizmus általában a 17. és 18. századi klasszikus pietizmust jelenti. A mindennapi egyházi és keresztény életben a későbbi és jelenlegi, hasonló tartalmú és célú mozgalmakat is néha a pietistának nevezik.

A klasszikus pietizmus egy személyes, egyéni, élő hitet hirdetett, amely a Biblián alapul, és megváltoztatja az egyén életét, azaz hatással van a megélt mindennapi életére. Nem elsősorban külső cselekedetekről és rituálékról van szó, hanem az ember „belső átalakulásáról” (újjászületéséről) , akit aztán Isten és a keresztény üzenet annyira „megérint, megragad és beteljesít”, hogy az kívül, az életében is megnyilvánul. A pietizmusban nagyon fontos továbbá a keresztények egymás közötti felekezetközi közössége és a laikusok elkötelezettsége.

A szó jelentése szerkesztés

A pietizmus latin eredetű szó, a pietas szóból ered. Szótári alakja: pietas, -atis, f., amelynek jelentései: ájtatosság, istenfélés, vallásosság, Igazság, igazságosság, szelídség, jóság, kegyesség.

Története szerkesztés

A fogalom 1677-ben tűnt fel Németországban, de gyökerei az 1600-as évek elejére nyúlnak vissza. 1605-ben jelent meg Johann Arndt Vom wahren Christenthume című műve, majd 1617-ben Johann Valentin Andreae Invitatio fraternitatis Christi című munkája, valamint a kálvinista Cocceianus irataiban is már megtalálhatóak a pietizmus gyökerei.

A 17. században élt Jacob Spenert tartják a pietizmus fő képviselőjének. Neki és barátainak szintén nagy szerepük volt a mozgalom elterjesztésében. Spener Frankfurt am Mainban, a saját házában mint lelkész tartott összejöveteleket, ahol a protestáns egyház és a teológiai nézetek megújulását sürgette. 1675-ben megjelent Pia desideria (Jámbor kívánságok) című munkáját tekintik az evangélikus pietizmus fő művének, amelyben egyrészt a kora egyházának állapota miatt siránkozik, másrészt reformot dolgozott ki. Ez a program: a Biblia ismeretét javító találkozók bevezetése, a „laikusok” részvétele a gyülekezeti életben, átállás a hit ismeretéről a hit cselekedetére, a felekezeti vita korlátozása, a belső ember nevelése.[5]

Theodor Undereyck (1635–1693) német teológust a református pietizmus „atyjának” tartják.[6]

A pietizmus szó a jámborkodó csúfnévből származik, amely a kezdeti negatív értelmezés után pozitív értelmet nyert. 1689-ben a Lipcsei Egyetem ifjú docensei a hallgatókat és a polgárokat az Újszövetségről kezdték tanítani, és ők maguk szemlélődő életmódot folytattak. Azonban a docenseknek be kellett szüntetniük az előadásokat, sőt, összejöveteleket sem tarthattak a városban. Az ország vezetői a konvektikulumokat (az újjászületettek csoportjait) rendzavaróknak minősítette. August Hermann Francke lipcsei docens Erfurtba távozott, de előadásait ott sem tarthatta meg. Spener közbenjárására az újonnan megalapított Hallei Egyetemen(wd) tanári státuszt kapott, és barátai is a városban telepedtek le, így hallei a pietizmus központja lett.

Francke Hallében az 1690-es évektől a pietizmus fő vezetője lett. A "hallei pietizmust" a világtól való elszakadó, de erős tevékenységbuzgóság is jellemezte.

A 17. század első felének másik befolyásos embere Jakob Böhme volt, akinek tevékenysége inkább a radikális pietizmusra (wd) emlékeztet, amely a pietizmus misztikus változata.

A radikális pietisták különbséget tesznek az igaz és a hamis kereszténység között, és azt tartják, hogy az utóbbit a bevett egyházak képviselik. Elváltak a bevett egyházaktól, hogy megalakítsák a saját felekezetüket.[7]

A mozgalom 1670 és 1750 között terjedt el, és az egyéni jámborságot valamint a protestáns egyház egészét kívánta megújítani.

1730 körül a württembergi pietista mozgalom nagyrészt radikális pietista beállítottságú volt.[8] Főleg Spener elveit követve tiltakoztak a díszes öltözködés, a dohányzás, az ivás, a tánc, a vígjátékok, a kártyajátékok és radikális formában mindenféle szórakozás, játék és zene ellen.

A württembergi pietizmus legmeghatározóbb alakja Johann Albrecht Bengel (wd) (1687–1752) volt, aki biblikus és üdvtörténeti teológiájával hatott Württemberg fiatal lelkipásztorainak nagy részére. Fontos tanítványai voltak Philipp Friedrich Hiller lelkész (1698–1769), a tübingeni teológiaprofesszor, Jeremias Friedrich Reuß (1700–1777), aki a württembergi lelkészek egész generációjára volt hatással, valamint Johann Christian Storr (1712–1773), Friedrich Christoph Oetingert (1702–1782), aki számos más hagyományt is beépített a teológiájába és Philipp Matthäus Hahn (1739–1790).[9]

1750 után a pietizmus a különböző protestáns egyházakban más és más formákban jelent meg. I. Napóleon uralkodása idején nagymértékben megerősödött a mozgalom.

Hatása szerkesztés

A mozgalomnak a francia katolikus változata a kvietizmus, amely az Istennel való egyéni párbeszédben megnyilvánuló miszticizmust hirdeti, a szentségek közvetítésével szemben.

A pietizmus erősen hatott John Wesley-re és a metodizmus többi megalapítójára a 18. századi Nagy- Britanniában, különösen a morva testvérek és a hallei csoporthoz kötődő pietista csoportokon keresztül.

A pietizmus olyan személyek életére és munkásságára is hatással volt, mint Immanuel Kant, Lessing stb. Sok szempontból úgy tűnik, hogy Kant Vallás az értelem határain belül (1793) című műve a pia desiderata-ra támaszkodik.

Hasonló jámborsági mozgalmak azonosíthatók a 17. és 18. századi hollandiai és angliai nem evangélikus, protestáns egyházakban. A 17. és 18. századi holland református egyházban ezt a mozgalmat „További Reformáció”nak (Nadere Reformatie) nevezték, amely máig nagy tekintéllyel bír a reformátusok körében.

A 19. században Európa egyes részein a pietizmus új ébredése jelent meg, amelyet újjászületési mozgalomnak is neveznek. Az észak-amerikai evangelikálokat néha pietista mozgalomként is jellemzik.

A 19. században Norvégiában a pietizmus a haugeanizmusban folytatódott. (Hauge neve után elnevezve.)

A befolyásolt személyek szerkesztés

A pietizmus által befolyásolt gondolkodók/teológusok/filozófusokː

politikusokː

Nézetei, tanítása szerkesztés

A pietizmus feleslegesnek tartja a hitbeli kérdésekről való vitatkozást, a dogmatikát, a gyakorlati keresztény élet fontosságát hangsúlyozza.[10] Nézete szerint a reformáció nem lezárt történés, hanem egy folyamat. Központi témái a bűn és a kegyelem, a régi életből az újba való újjászületés, amely a megtéréskor tanúsított és a tökéletes életre vezető bűnbánatban jelenik meg. Az újjászületettek a nagy csoporton belül külön kis csoportot alkottak, a konventikulumot. Nekik társaik előtt tanúskodniuk kellett annak érdekében, hogy a világ Isten országává váljon. A pietisták magukra, mint Isten választottaira tekintettek, a többi emberre pedig mint a világ gyermekeire.

A pietizmus a vakbuzgósággal szöges ellentétben igen komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy mindenki pontosan tudhassa és érthesse, hogy miben is hisz. Ezért a buzgó pietisták tanítottak, terjesztették az ismereteket. A pietista korálok szövegei is sokszor szisztematikusan tanító jellegűek.

  • A gyakorlati keresztény élet

A pietizmus középpontjában a keresztény üzenet az egyén életét megváltoztató dimenziója áll, a megélt életre, az élet gyakorlatára gyakorolt hatás. Arról az élő hitről van szó, amely „a keresztény élet és tettek gyakorlatában bizonyul”.[11]

A pietizmus azzal a céllal jelent meg, hogy „befejezze a befejezetlen reformációt, vagy kiegészítse a tanítás reformációját egy (második) életreformációval”.[12] A mozgalom bírálta azt a tényt, hogy az első, „ „protestáns ortodox” reformáció a dogmatikában és az intézményességben. A pietizmus ezzel szemben az élő hitet állítja a középpontba.

Nikolaus Zinzendorf például „a szív vallásáról” beszél, amely Krisztus és a hívők közötti bensőséges, személyes kapcsolaton alapul.[13]

  • Biblia-orientált

A pietizmusban központi szerepet játszik a bibliai szövegek vizsgálata. Mind a személyes, egyéni bibliatanulmányozást, mind a közös bibliatanulmányozást gyakorolják.[14] A pietizmus a Biblia-orientált életet hirdeti a keresztények számára.

  • A közösség

A keresztény közösség élete nagyon fontos: a közös bibliatanulmányozást és imádságot űző csoportok (bibliaórák vagy házi bibliacsoportok) gyakran hasonló vagy nagyobb jelentőséggel bírnak, mint az egyházi szertartások.

  • A laikusok fontosságának hangsúlyozása

A pietizmus minden hívő papságát hangsúlyozza. A teológusok mellett a vallási képzettséggel nem rendelkező laikusokat is megbecsülték és prédikátorként értékelik őket.

  • Új élet, új személy.

Az „újjászületés” nagyon fontos szerepet játszik a pietizmusban. Az Istennel való személyes kapcsolat kiemelkedő.

A pietisták szerkesztés

Lelkipásztori munkájukat a Biblia népszerűsítése (olvasás és bibliaóra tartása), a személyes kapcsolattartás, a lelki gondozás, a konfirmáció újraélése és a hitoktatás adta. Az egyes személyekre fordított figyelem miatt az újkori individualizmus és a romantika előfutára lett, és a későbbi szekularizációban is nagy szerepe lett. A pietisták célja az volt, hogy az őskeresztények vallási életét éljék. Ezért legfontosabb iratuk a Szentírás volt, a hagyományokat figyelmen kívül hagyták. A vallási gyakorlat fontosabb volt számukra, mint az elméleti teológia, és a biblikus tudomány is előnyt élvezett a dogmatikával szemben. A mozgalom átalakította a protestáns prédikációkat és az énekeket is, bőséges és értékes irodalmat hozott létre. A pietizmus hallei ága nagyban hatott a metodistákra is, és – annak ellenére, hogy a dogmákat és a hivatalos, látható egyházat a háttérbe szorította – összefogta a protestáns egyházakat, és a katolikusokkal is jó viszonyt tartott fenn. A mozgalom tehát nem határolódott el a többi egyháztól, sőt magukra sem úgy tekintettek, mint felekezetre.

Magyar pietisták szerkesztés

 
Bél Mátyás

A magyarországi pietista lelkészek a Halléban tanult evangélikus lelkészjelöltek közül kerültek ki. A rózsahegyi zsinat elítélte őket a Felvidéken, de a dunántúli egyházkerületben akadálytalanul terjedhetett a mozgalom.

A 18. századi nevesebb képviselők közé tartozott Torkos András, Hegyfalusi György, Bél Mátyás, Bárány György, mindkét Sartorius János, Miletz Illés és Simonides János. Ők honosították meg hazánkban a konfirmációt, nagy gondot fordítottak a hitoktatásra és fejlesztették az egyházi énekeket is. A korabeli magyar evangélikus egyházi irodalom nagy része is tőlük származik.

Források szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

  1. Martin Brecht: Geschichte des Pietismus. Bd. 1, S. 2. (németül)
  2. Martin H. Jung: Pietismus., 2005, Fischer, S. 3.(németül)
  3. Schaff, Philip. Pietism, New Schaff-Herzog Encyclopedia on Religious Knowledge (angol nyelven). Baker Book House (1952). Hozzáférés ideje: 2009. november 29. 
  4. Pietism - Academic Kids. academickids.com. (Hozzáférés: 2024. február 18.)
  5. Philipp Jakob Spener und die Anfänge des Pietismus. 1990–12–31. 365–399. o. ISBN 978-3-11-087227-9 Hozzáférés: 2024. február 18.  
  6. Das Verständnis des Reiches Gottes im Hallischen Pietismus. 1984–04–12. 230–256. o. Hozzáférés: 2024. február 18.  
  7. Ronald J. Gordon: Rise of Pietism in 17th Century Germany. Located at: http://www.cob-net.org/pietism.htm
  8. Martin Brecht: Der württembergische Pietismus. In: Geschichte des Pietismus. Bd. 2, S. 230–237
  9. Martin Brecht: Der württembergische Pietismus. In: Geschichte des Pietismus. Bd. 2, S. 247–283.
  10. Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
  11. Pietismus. In: Meyers großes Taschenlexikon, Bd. 17, Meyers Lexikonverlag, 1981, S. 114. (németül)
  12. Johannes Wallmann: Der Pietismus. aus der Reihe Die Kirche in ihrer Geschichte Lfg. O.1, Bd. 4, Vandenhoeck u. Rupprecht, 1990, S. O7.
  13. Alister E. McGrath: Der Weg der christlichen Theologie Eine Einführung, übersetzt von Michael Wiese. C.H.Beck, München 1997, S. 97.
  14. Evangelische Hochschule Tabor: Grobe Übersicht über „Die Kennzeichen des Pietismus“: Kennzeichen Bibelstudium Archiválva 2023. június 7-i dátummal a Wayback Machine-ben.

További irodalom szerkesztés

  • Feller, Joachim: Sonnet. In: Luctuosa desideria Quibus […] Martinum Bornium prosequebantur Quidam Patroni, Praeceptores atque Amici. Lipsiae [1689], [2]–[3]. (Faksimile in: Reinhard Breymayer (Hrsg.): Luctuosa desideria. Tübingen 2008, 24 – 25.) – Cf. Martin Brecht: Geschichte des Pietismus, I, 4.
  • Csepregi, Zoltán: Magyar pietizmus, 17001756 : tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez, Budapest, Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000
  • Font, Zsuzsa: Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában, Szeged, József Attila Tudományegyetem, 2001
  • Font, Zsuzsa: Halle – pietizmus – Erdély : fejezetek a "moribunda Transylvania" művelődésének német kapcsolataiból, Szeged, JATEPress, 1997
  • A pietismus paedagogikája : Spener, Francke és a magyar pietista nevelők / Payr Sándor. Megjelenés:  Pozsony : Wigand Ny., 1908.
  • A magyar lélek és a pietizmus / Nagy István. Megjelenés:  Kisújszállás : Csapp Ny., 1926.
  • Nagy, István: A magyar lélek és a pietizmus, Kisújszállás, Csapp Nyomda, 1926
  • Szent-Iványi, Béla: A pietizmus Magyarországon, Budapest, Egyetemi Nyomda, 1936
  • Wallmann, Johannes: A pietizmus; ford. Szabó Csaba; Kálvin, Bp., 2000
  • Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700–1756. Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez; Teológiai Irodalmi Egyesület, Bp., 2000 (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez)
  • Font Zsuzsa: Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában; SZTE, Szeged, 2001
  • Richly Gábor: A finn ébredési mozgalmak. In: Ablonczy Balázs (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés; Budapest, 2002
  • Megújulás és megmaradás. Fabiny Tibor-emlékkönyv; szerk. Korányi András; Luther, Bp., 2009
  • Szelestei Nagy László: Eszmék és arcok a 18. századi Magyarországról; Universitas, Bp., 2010 (Historia litteraria)
  • Szelestei Nagy László: Tanulmányok a 17-18. századi magyarországi művelődésről; Szt. István Társulat, Bp., 2019