Remete (vallás)

a társadalomtól elvonult személy
(Remeteség szócikkből átirányítva)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. augusztus 18.

Remete (ógörögül: ἐρημίτης <sivataglakó>, latinul: eremita) magányosan, a világtól elvonultan élő személy.

Diego Velázquez: Remete Szent Antal és Remete Szent Pál

A világtól elvonult ember, aki vezeklés vagy vallásos elmélkedés céljából pusztai (sivatagi) vagy erdei, hegyvidéki (barlang, sziklatető) magányban él. Csendes magányában nemcsak lelkileg, hanem testileg is igyekszik Isten jelenlétébe helyezni magát (teljes önátadás). Később közösségekbe tömörültek, így jöttek létre a szerzetesrendek.

Átvitt értelemben mondjuk remetének az elvonultan élő, magányt kedvelő embert is. Rousseau-t az ermenonville-i remeteként, az idős Kossuthot turini remeteként emlegették.

Története a kereszténységben

szerkesztés

Az első keresztény remeték, az anakhóréták a 3-4. században az egyiptomi sivatagban éltek lazább közösségben (Remete Szent Antal, Remete Szent Pál). Az aszkézis különféle nemeit gyakorolták.

Nyugaton a 4. században vált ismertté Remete Szent Antal élete. Ebben az időben már számos remete élt Itáliában, Galliában és a környező szigeteken.[1] Benedek, Jeromos maga is élt remeteként.

A középkor folyamán is számosan alapítottak remete közösségeket.[1] A 13. század közepén IV. Sándor pápa utasítására gyűjtötték egybe az itáliai remetéket, akik megalapították Ágoston remetéinek rendjét (Ordo eremitarum S. Augustin), amely Ágoston-rendként vált ismertté.

Magyarországon

szerkesztés

Magyarországon a pálosok is remetékből szerveződtek renddé. A 13. század elején nagy számú remete élt a Mecsek és a Pilis erdőségeiben. A mecseki remetéket a pécsi püspök összegyűjtötte és 1225 körül a Patacs-hegyen kolostort építettek számukra.[2]

Keleten azt az aszkétát vagy monachoszt jelentette, aki valahol magányban élt, a hagyományos keresztény normáknak megfelelően.[1]

Jeromos a 4. században a szír-sivatagban élt remeteként, számos hasonló gondolkodású társával együtt.

A reclusus a 4. században terjedt el Keleten. Ők befalazott kis házban vagy cellában éltek, amit soha nem hagytak el.

Az "oszlopos szentek" (sztiliták) az aszkézist szintén rendkívüli módon gyakorolták. Oszlopos Szent Simeon harminc évig élt egy oszlop tetején.

Szt. Vazul a remete életformát kifejezetten ellenezte, mivel nekik nincs alkalmuk Jézus egyik legnagyobb parancsa, az embertársi szeretet gyakorlására.[1]

A 692-es trullói zsinat előírása szerint a magányra hivatottnak elvonulása előtt legalább három évet monostori közösségben kellett élnie.[1]

Keresztény remete regulák korszakai

szerkesztés

A nyugati kereszténységben a regulákban négy nagy korszak különböztethető meg:[1]

Keresztény nevezetes személyek

szerkesztés

Középkor

szerkesztés

Újkor, modern kor

szerkesztés

Más világvallások

szerkesztés

A keleti vallásokban (főleg a buddhizmusban és a hinduizmusban) is találunk remete életformát.

Kapcsolódó cikkek

szerkesztés
  1. a b c d e f Puskely Mária: Keresztény szerzetesség II.
  2. Gecse Gusztáv: A szerzetesség története
  3. Saint Paul of Thebes - Christian hermit. (Hozzáférés: 2018. július 21.)