Főmenü megnyitása

Enrico Berlinguer (Sassari, 1922. május 25.Padova, 1984. június 11.) olasz politikus, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, 1972-től haláláig az eurokommunizmus hirdetője. Az ő főtitkársága alatt pártja fokozatosan eltávolodott a Szovjetunió irányvonalától. Ő kötötte meg a "történelmi kiegyezést" az Aldo Moro vezette kereszténydemokratákkal.

Enrico Berlinguer
Enrico Berlinguer.jpg
Az Olasz Kommunista Párt 6.. főtitkára
Hivatali idő
1972. március 17. 1984. június 11.
Előd Luigi Longo
Utód Alessandro Natta
Katonai pályafutása
Csatái második világháború

Született 1922. május 25.[1][2][3][4][5]
Sassari[6]
Elhunyt1984. június 11. (62 évesen)[2][3][4][5]
Padova
Sírhely Cimitero Flaminio
Párt Olasz Kommunista Párt

Szülei Mario Berlinguer, Mariuccia Loriga
Gyermekei Marco Berlinguer, Bianca Berlinguer, Laura Berlinguer, Maria Stella Berlinguer
Foglalkozás politikus
Halál oka agyvérzés

Enrico Berlinguer aláírása
Enrico Berlinguer aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Enrico Berlinguer témájú médiaállományokat.

ÉletrajzaSzerkesztés

CsaládjaSzerkesztés

Édesapja Mario Berlinguer ügyvéd volt, és egy Szardínián letelepedett katalán nemesi család leszármazottja, akik az Aragóniaiak hódítása idején költözött a szigetre. Mario antifasiszta volt és közel állt a szabadkőművesekhez (mint az akkori laikus értelmiségnél volt jellemző).[7]

Édesanyja Mariuccia Loriga orvos volt, aki több mint 120 orvostudománnyal kapcsolatos cikket publikált. A Római Egyetemen tanult sebészetet.[8]

Öccse Giovanni Berlinguer 1924-ben született, aki tudós és számos ismeretterjesztő könyv szerzője volt. Többször volt olasz és európai parlamenti képviselő emellett a DS (Baloldal Demokratái) párt főtitkára is volt. Fia Marco Berlinguer a Kommunista Újjászerveződés Pártja végrehajtó bizottságának volt tagja, idősebb lánya Bianca Berlinguer a közszoglálati Rai 3-n futó TG3 híradó igazgatója volt 2009 és 2016 között, fiatalabb lánya Laura Berlinguer a Mediasethez tartozó TGcom24 hírcsatornánál dolgozik.[9]

Fiatal éveiSzerkesztés

1940-ben érettségizett, utána a Sassariban tanult jogtudományt. 21 évesen, 1943-ban belépett az illegalitásban levő Olasz Kommunista Pártba. 1944 tele nagyon nehéz volt Szardínia népének, éhínség pusztított. Enrico 20 kommunista fiatallal együtt szervezett tüntetést a szigeten kenyért, tésztát és cukrot követeltek a népnek. Ezt követően több szardíniai is megtámadott és kifosztott pékségeket.[10]

1950-ben a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség titkára lett, a fiatal kommunisták nemzetközi szövetségénél, aminek székhelye Budapesten van és itt dolgozott 10 hónapot. Erre a posztra támogatta Hu Yaobang a Kínai Kommunista Párt későbbi főtitkára és Erich Honecker a Német Demokratikus Köztársaság későbbi elnöke.[11] Ekkoriban öccse Giovanni A Hallgatók Nemzetközi Szövetségének volt titkára Prágában. 1951-ben Kelet-Berlinben részt vett a Világifjúsági Találkozón, következő évben véget ért titkári kinevezése és visszatért Olaszországba.[12]

1957-ben Letizia Laurentivel összeházasodott és elköltöztek Cagliariba. Itt megválasztották az Olasz Kommunista Párt Szardíniai főtitkár-helyettesévé. Az ez évi regionális választáson a párt 17,6%-ot ért el, 5%-ot vesztett az előző választáshoz képest. A L’Unitá nevű párt újság regionális szerkesztőségében is ekkortól dolgozott.[10]

Főtitkárrá válásaSzerkesztés

Az 1968-as parlamenti választásokon a párt vezetése őt indította a Lazio tartományi választókerületben, amit megnyert és ekkortól lett először képviselő a képviselőházban. Ezen a választáson a kommunisták még 11 mandátumot szerezték, az Olasz Szocialista Párt ezzel szemben 29 mandátumot vesztettek, a kereszténydemokraták 6 mandátumot szereztek még az előző választáshoz képest.[13]

Ez év novemberében Moszkvába látogatott az SZKP meghívására, négy fős delegációval ment, ahol Leonyid Brezsnyev varsói látogatása miatt, nem Brezsnyevvel, hanem Andrej Kirilenkóval találkozott.

Az olasz kommunisták 1969-ben Bolognában megtartott 12. kongresszusán a legfőbb kérdés az volt, hogy ki legyen a párt altitkára, miután Luigi Longo egészségi állapota romlott és szükségük volt egy olyan altitkárra, aki idővel meg tudja változtatni a párt vezetését. A párt munkás szakszervezetének a CGIL-nek a főtitkárát kérték meg, hogy a vezetőség körében készítsen felmérést, hogy Giorgio Napolitano vagy Enrico Berlinguer népszerűségéről. A vezetőség nagy többsége Berlinguert támogatta.[14]

Berlinguer már ekkoriban szembefordult a párt korábbi szovjetbarát politikájával. Többek között azt mondta, hogy "Visszautasítjuk azt az elvet, hogy a szovjet társadalmi modell az egyetlen és érvényes modell minden helyzetben. A valóságban a társadalmi fejlődés törvényszerűsége miatt, többet nem léteznek tiszta államok. Ez mindig is a sajátos valóságokban létezett, amelyek történelmileg meghatározottak és megismételhetetlenek. A szembehelyezkedés ebből a két okból tartóssá és rendszerszintűvé vált, ami azt jelenti, hogy nem támogatjuk többet a marxizmust."[15]

1972-ben a párt 13. kongresszusán Berlinguert választották meg a párt főtitkárává. 1973. Októberében Bulgáriába látogatott, ahol Todor Zsivkov bolgár államfő fogadta. A szófiai repülőtérről Berlinguert egy GAZ–13 Csajka kocsival, a delegációt másik autóban és rendőri konvojjal vitték a városba. Útközben hirtelen egy katonai teherautó karambolozott a delegációt szállító gépkocsiba, a delegációt kísérő tolmács a helyszínen meghalt, a Bolgár Kommunista Párt két vezetője súlyos sérülésekkel megúszta a balesetet, Berlinguer könnyebb sérüléssel megúszta.[16]

Történelmi kiegyezés (Compromesso storico) és az eurokommunizmusSzerkesztés

Az Olasz Kommunista Pártot érzékenyen érintette az 1973. szeptember 11-én végrehajtott chilei katonai puccs, melynek folyamán eltávolították a hatalomból a baloldali Salvador Allendét és helyébe Augusto Pinochet került.[17]

Ennek hatására Berlinguer már nem "baloldali alternatíváról", hanem "demokratikus alternatíváról" beszélt, szükségesnek tartott egy olyan "történelmi kiegyezést", amelyet az "olasz nép nagy többsége is támogatott és képes lenne biztosítani gazdasági fejlődést, társadalmi megújulást".[18]

Ezzel Berlinguer körvonalazta politikai elképzelését: egy felől a kereszténydemokratákkal való együttműködés célja a gazdasági-társadalmi megújulás és fejlődés megvalósítása volt, másfelől annak a bebizonyítása, hogy a párt egy új fajta kommunizmust képvisel, amely elutasítja a Szovjetunió politikáját, amit hamarosan eurokommunizmusnak hívtak. Berlinguer ennek fejében 1975-től felvette a kapcsolatot a francia és a spanyol kommunistákkal.[18][19]

Az 1975-ös regionális választásokon a párt 33,46%-os eredménnyel a második helyen végez, alig 2%-kal kapott több szavazatot a kereszténydemokrata párt.[20]

1976-ban interjúkat adott a Die Welt, Le Monde, Times napilapoknak, 1976. június 15-én a Corriere della Serának adott interjújában elmondta, hogy ők elkötelezett hívei a NATO-nak[21]

A kiegyezési politikájának legfőbb támogatója Aldo Moro miniszterelnök volt a kereszténydemokrata párt részéről, akit azonban 1978. márciusában elrabolta a Vörös Brigádok terrorszervezet, akit 55 napig tartó fogsága után, holtan találtak egy autó csomagtartójában. Június 15-én lemondott Giovanni Leone köztársasági elnök, aki a Lockheed-botrány egyik érintettje volt és helyére július 8-án Sandro Pertini került.

Az 1979-es parlamenti választásokon 30,3%-ot ért el. Ekkor a kommunisták szavazatokat veszítettek a fiatalok, szakemberek és a lecsúszott társadalmi rétegek között.[10]

1980. januárjában a Szovjetunió afganisztáni háborújának kapcsán a Szovjetuniót imperialista hatalomnak nevezte. Az ez évi regionális és helyhatósági választásokon a párt megtartotta 31,1%-os eredményét.[11]

Halála PadovábanSzerkesztés

1984. június 7-én gyűlést tartott a párt Padovában az európai parlamenti választások eredményvárójára. A párt 27 képviselőt delegált Brüsszelbe az Európai Bizottságba. Itt agyi érkatasztrófát kapott, kórházba vitték, de kómába került. Június 11-én agyvérzés miatt a kórházban meghalt.[21][22]

MagyarulSzerkesztés

  • Az Olasz Kommunista Párt 15. kongresszusa 1979. március 30–április 3.; Enrico Berlinguer beszámolója, Aczél György beszéde; ford. Boronkai Tamás; Kossuth, Bp., 1979
  • Az Olasz Kommunista Párt XVI. kongresszusa 1983. március 2–6.; Enrico Berlinguer beszámolójával; Kossuth, Bp., 1983
  • Válogatott beszédek és írások; vál., jegyz. Sallay Géza, ford. Göbölyös Gábor, Kalmár György, Vincze Istvánné, szerk. Vincze Istvánné, Stecz Mária; Kossuth, Bp., 1976

JegyzetekSzerkesztés

  1. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Берлингуэр Энрико, 2015. szeptember 27.
  2. a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Берлингуэр Энрико, 2015. szeptember 28.
  7. http://www.repubblica.it/politica/2010/06/09/news/massoneria_pd-4683769/?ref=HREC2-1
  8. http://www.treccani.it/enciclopedia/giovanni-loriga_(Dizionario-Biografico)/
  9. Archivált másolat. [2016. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. november 24.)
  10. a b c Francesco Barbagallo, Enrico Berlinguer, Roma, Carocci, 2006, ISBN 8843037617.
  11. a b Giuseppe Fiori, Vita di Enrico Berlinguer, Bari, Laterza, 1989, ISBN 8842033383.
  12. http://biografieonline.it/biografia.htm?BioID=26&biografia=Enrico+Berlinguer
  13. http://elezionistorico.interno.it/index.php?tpel=C&dtel=19/05/1968&tpa=I&tpe=A&lev0=0&levsut0=0&es0=S&ms=S
  14. Umberto Terracini, Intervista sul comunismo difficile, Bari, Laterza, 1978.
  15. Antonio Tatò, Caro Berlinguer, Torino, Einaudi, 2003, ISBN 9788806165956.
  16. http://www.iltempo.it/politica/2014/06/09/gallery/quellattentato-inventato-per-mitizzare-berlinguer-942725/
  17. Lucio Magri, Il sarto di Ulm - Una possibile storia del Pci, Milano, Il Saggiatore, 2009, ISBN 978-88-428-1608-9.
  18. a b http://cinquantamila.corriere.it/storyTellerThread.php?threadId=enricoberlinguer
  19. http://www.instoria.it/home/enrico_berlinguer.htm
  20. Archivált másolat. [2016. október 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. augusztus 16.)
  21. a b Archivált másolat. [2016. október 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. augusztus 16.)
  22. Marco Albeltaro, Storia segreta di idiozie lapalissiane, in Historia Magistra, fascicolo 12, Milano, FrancoAngeli, 2013.

ForrásokSzerkesztés