Cooper Car Company

brit versenyautó-vállalat volt

A Cooper Car Company egy brit versenyautó-vállalat volt, amely az 1950-es és 1960-as években az egyik legsikeresebb Formula–1-es csapat volt.

Cooper
Teljes név Cooper Car Company
Székhely Surbiton, Surrey, Egyesült Királyság
Alapító(k) Charles Cooper, John Cooper
Jelentős versenyzők Egyesült Királyság Stirling Moss
Franciaország Maurice Trintignant
Ausztrália Jack Brabham
Új-Zéland Bruce McLaren
Egyesült Királyság John Surtees
Mexikó Pedro Rodríguez
Ausztria Jochen Rindt
Motorok Bristol, Alta, Climax, Maserati, BRM
Gumik Dunlop, Firestone, Goodyear
Formula–1-es szereplése
Első verseny Monaco 1950-es monacói nagydíj
Utolsó verseny Monaco 1969-es monacói nagydíj
Versenyek száma 129
Konstruktőri világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Versenyzői világbajnoki címek 2 (1959, 1960)
Győzelmek 16
Első rajtkockák 11
Leggyorsabb körök 14

Története szerkesztés

Kezdetek szerkesztés

 
Cooper T43

Charles Cooper és fia, John Cooper 1946-ban kezdett el saját versenyautókat építeni. Az első versenyautót még a családi surbitoni garázsukban építették. Megépítették a Cooper 500-as modellt, amely viszonylag olcsó volt, így privát versenyző indult vele. A Cooper autókkal az 1940-es évek végén Stirling Moss és Peter Collins is sikeresen szerepelt. Az első Cooper, amely a Formula–1-ben indult, a T12-es modell volt. V2-es, 1,1 literes JAP motorral volt felszerelve, az 500-ashoz hasonlóan már ebben is a pilóta mögött foglalt helyet az erőforrás. Harry Schell indult vele az 1950-es monacói nagydíjon, de már a verseny első körében kiesett.

Az 1952-es Formula–1 világbajnokságra megépítették a kétliteres, Bristol motorral meghajtott T20-ast, amellyel Mike Hawthorn a brit nagydíjon harmadik lett. 1953-ban megalapították a Cooper Car Companyt. 1955-től Jack Brabham is részt vett az új T40-es modell tervezésében, Owen Maddock mellett. Brabham az 1955-ös brit nagydíjon részt vett az autóval, de csak a 25. helyre kvalifikálta magát. Ideje 27 másodperccel volt rosszabb a pole pozíciónál. 1957-ben Maddock megalkotta a T43-ast, amelyet már a Coventry Climax motorja hajtott. Brabham a negyedik helyen végzett a monacói nagydíjon.

Sikerek szerkesztés

Az autó versenyképességét látva a Cooper úgy döntött, hogy 1958-ban a teljes szezonban részt vesznek. Ebben az évben írták ki először a konstruktőri világbajnokságot is. Az évad első versenyén Stirling Moss a Rob Walker Racing Cooper T43-asával megszerezte a farmotoros autók első győzelmét. Moss ezután elhagyta csapatát, helyét Maurice Trintignant vette át. A francia ezután győzött a monacói nagydíjon, a Cooper T45-össel. A Cooper a harmadik helyen zárta az évet 31 ponttal.

1959-ben Jack Brabham győzött Monacóban és Aintree-ben, míg Moss Portugáliában és Olaszországban Rob Walker csapatával, Bruce McLaren pedig az évadzáró amerikai nagydíjon. Brabham megszerezte első világbajnoki címét a T51-essel, a Cooper pedig győzött a konstruktőri bajnokságban. A Cooper győzelmei elavulttá tették az előtte uralkodó orrmotoros autókat, és három év múlva már az összes csapat középmotoros autót használt. 1960-ban megépítették a T53-ast. Az évadnyitó argentin nagydíjon Moss indult az első helyről, végül McLaren nyerte a versenyt. Brabham a szezon közepén sorozatban győzött öt nagydíjon (Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália), ennek köszönhetően ismét világbajnok lett. A Cooper 48 ponttal magabiztosan nyerte a konstruktőri bajnokságot.

Új szabályok, visszaesés szerkesztés

 
Cooper-Climax T60

1961-ben a motorok hengerűrtartalmát mindössze másfél literre korlátozták. Erre a Ferrari készült fel a legjobban (immár ők is farmotoros autóval indultak), míg a Climax nem készített elég erős motort. A Cooper ez évben egyetlen győzelmet sem aratott, McLaren egy dobogós helyet szerzett, Brabham pedig egyszer indult a pole pozícióból Wakins Glenben. A konstruktőri negyedik helyet szerezték meg. 1962-ben Brabham elhagyta a Coopert, és saját csapatot alapított, Bruce McLaren lett az elsőszámú versenyző. 1962-ben megnyerte a monacói nagydíjat, és a világbajnokság harmadik helyén végzett. A csapat 1963-ban és 1964-ben is ötödikként végzett a Lotus, a BRM, a Brabham és a Ferrari mögött. John Cooper egy közúti balesetben súlyosan megsérült. Apja halála után, 1965 áprilisában eladta a Cooper csapatot a Chipstead Motor Groupnak.

1965-ben a Coopernél kezdte Formula–1-es pályafutását a későbbi világbajnok, Jochen Rindt illetve Ron Dennis, aki az osztrák versenyző mérnöke volt. A csapat lemaradásának oka az autó alváza volt. A Lotus önhordó karosszériáját több csapat is átvette már. Owen Maddock kitartott a hagyományos alváztípusnál, de ez már elavulttá vált (T66, T73, T59 és T77).

 
Cooper-Maserati T86

1966-ban az új tervező Derrick White lett. Megalkották az első monocoque-vázas modellt, a T81-est, emellett a Maserati V12-es motorjaira tértek át a 3 literes formula első évében. Bár a monacói nagydíjon nem szereztek pontot, Rindt a belga nagydíjon második lett, amit még több dobogós hely követett. A bajnokság közben John Surtees a csapathoz igazolt a Ferraritól, az év végén pedig győzött a mexikói nagydíjon. 6 dobogós helyezéssel, egy pole-lal, egy győzelemmel és 30 ponttal a csapat a konstruktőri harmadik helyet szerezte meg.

Az 1967-es évben Rindt és Pedro Rodríguez volt a csapat versenyzője, de a csapat számos privát versenyzőnek is szállított régebbi autót (T79, T77). Rodríguez meglepetésre megnyerte a dél-afrikai nagydíjat, a sikercsapat utolsó győzelmét aratva. A helyi John Love saját Cooper T79-esével a második helyen végzett. A csapat az év végén 28 pontot gyűjtve harmadik lett a Lotus és a Brabham mögött. Már a szezon közepén el akartak indulni a T86-ossal, de csak az évad végén debütált az új autó (Rindt negyedik lett vele az olasz nagydíjon).

Az 1968-as év nem sikerült olyan jól, mint várták, ugyanis a BRM V12-es motorjai nem hozták meg a kívánt eredményt. A spanyol nagydíjon Brian Redman, Monacóban Lucien Bianchi volt harmadik, aki ezzel a Cooper utolsó dobogós helyezését szerezte. A csapat az év végén visszavonult a sportágból. Formula–1-es Cooper autóval Vic Elford állt utoljára rajthoz az 1969-es monacói nagydíjon.

A Formula–1-en kívül a csapat a Mini Cooperrel az 1960-as években raliversenyeken is sikeresen szerepelt.

Formula–1-es eredmények szerkesztés

Jelmagyarázat: D =Dunlop, G =Goodyear, F =Firestone A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.

Évad Modell Gumi Motor Versenyzők Helyezés
1968 T81B, T86, T86B, T86C F
G
BRM,
Maserati
  Brian Redman
  Ludovico Scarfiotti
  Lucien Bianchi
  Vic Elford
  Johnny Servoz-Gavin
  Robin Widdows
7. (14 pont)
1967 T81, T81B, T86 G Maserati   Jochen Rindt
  Pedro Rodríguez
  Alan Rees
  Richard Attwood
  Jacky Ickx
3. (28 pont)
1966 T81 G Maserati   Richie Ginther
  Jochen Rindt
  Chris Amon
  John Surtees
  Moises Solana
3. (30 pont)
1965 T77, T73 D Climax   Bruce McLaren
  Jochen Rindt
5. (14 pont)
1964 T73, T66 D Climax   Bruce McLaren
  Phil Hill
5. (16 pont)
1963 T66 D Climax   Bruce McLaren
  Tony Maggs
5. (25 pont)
1962 T55, T60 D Climax   Bruce McLaren
  Tony Maggs
  Tim Mayer
3. (29 pont)
1961 T55, T58 D Climax   Jack Brabham
  Bruce McLaren
4. (14 pont)
1960 T51, T53 D Climax   Jack Brabham
  Bruce McLaren
  Chuck Daigh
  Ron Flockhart
Világbajnok (48 pont)
1959 T51 D Climax   Jack Brabham
  Bruce McLaren
  Masten Gregory
  Giorgio Scarlatti
Világbajnok (40 pont)
1958 T44, T45 D Climax   Jack Brabham
  Bruce McLaren
  Jack Fairman
  Roy Salvadori
  Ian Burgess
3. (31 pont)


További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Cooper Car Company témájú médiaállományokat.


Előző világbajnok:
Vanwall
Formula–1-es világbajnok
1959-1960
  Következő világbajnok:
Ferrari