Főmenü megnyitása
Tatár juharos lösztölgyes részlete a Kerecsendi-erdőben.

Az erdőssztyepp vagy erdőspuszta (angolul: forest steppe) zonális vegetációja átmenet a teljesen fátlan füves puszták és a zárt erdőzónák között. Az Alföld jellegzetes, eredeti növényzete és utolsó természetes képe, amely az eurázsiai erdőssztyeppzóna legnyugatibb elterjedéseként, keleti klímahatásokra alakult ki. A kontinentális sztyepperdők Európában a Würm-glaciális utáni mogyoró kor kevert erdejének reliktum jellegű maradványai. A Kárpát-medencében és a Duna mentén található a legdélibb európai előfordulásuk. A sztyepperdő, az alföldi tatárjuharos löszerdő (Aceri tatarici-Quercetum roboris), a bokorerdők (Ceraso-Quercetum pubescentis), a lejtősztyepprétek (Salvio-Festucetum), az erdőspusztarétek (Peucedano-Asterion) és más típusainak a megmaradt állományai is ritkák és kis kiterjedésűek.

JellemzéseSzerkesztés

Eurázsia kontinentális részének alap természetes növényzete a lombhullató erdő. Azokban a zónákban azonban ahol kevesebb a csapadék, összefüggő erdő, illetve fás növényzet nem tud kialakulni, ennek a területnek a jellegzetes növénytakarója a klimazonális erdőssztyepp illetve a füves sztyepp.[1] Az erdőssztyepp, mint biocönózis és biom sztyeppfoltokból és tölgyeserdő foltokból álló, pionír jellegű élőhely. A társulás alapfája a kocsányos tölgy, amely az erdőssztyeppövezetben a tölgyesek síksági-kontinentális típusát adja, alacsony bokorerdők vagy magasabb szálerdők formájában.

 
A törpemandula virágmezeje

Az erdőssztyepp fő területe tőlünk jóval keletebbre található, ezért az Európában található fragmentumai csak a típusnak a töredékei. A cönológiában ismert a nyugati erdőssztyepp elnevezés is. A pannóniai erdőssztyepp erdőssztyepperdeje az Alföld kiterjedt, széles löszhátain és a Középhegység peremének lösztakaróján egykor gyakori volt, de mára csak néhány maradvány erdőfolt mutatja, hogy valójában milyen volt, mivel az Alföld már szinte teljes egészében kultúrtáj, kultúrpuszta. Mezőgazdasági művelésre alkalmas gazdag talaja miatt az Alföld eredeti erdőssztyepp-növényzetét kiirtották és helyén mezőgazdálkodás folyik. Az alföldi erdőssztyepp-erdők legjellemzőbb típusa a Duna–Tisza közi gyöngyvirágos tölgyes.

Az erdőssztyepp-növényzet az Alföldön kívül megtalálható még dombvidékeink déli löszlejtőin és a Középhegység (pl. Velencei-hegység, Budai-hegység, Vértes, Mátra, Bükk, Gödöllői-dombvidék) hegylábi szegélyein, enyhe lejtésű platóin, 250-500 m tengerszint feletti magasságban, és a napsütötte keleti lejtőkön is.

Magyarországon az egyetlen összefüggő, ősi maradványerdő a Kerecsendi-erdő rezervátuma. Tölgyek mellett a keleti származású – egészen a Kaszpi-tóig terjedő – tatárjuhar elegyállománya alkotja. Az erdő aljnövényzetében tavasszal látványosan virít a törpemandula, amely éppen a dekoratív virágai miatt vált védelemre szoruló, veszélyeztetett növénnyé.

A sztyepperdő tölggyel elegy, társalkotó fái a vadkörte, a mezei szil, a Duna–Tisza közén a fehér és szürke nyár (Populus alba, P. x canescens), magasabb kitettségnél a mezei juhar, a rezgő nyár és az ezüst hárs.

A gyepszint mozaikos, helyenként erősen fejlett, máshol visszaszorul. Száraz gyepek és erdei elemek keveréke adja. Az erdőkkel a kísérő lágyszárúak erdőssztyeppfajai is eltűnőben vannak. Alig maradt köztük hírmondó, mint például a macskahere, a macskamenta, a fekete kökörcsin vagy az erdőspuszták egyik legszebb virága, a tavaszi hérics.

Az aljnövényzetben társulásalkotó a gyöngyvirág, a széleslevelű salamonpecsét és a szálkás tarackbúza (Elymus caninus). Jelentős erdőssztyeppelemek és száraztölgyes-elemek a tarka nőszirom, homoki nőszirom, pusztai meténg, kék szamárkenyér, szúfű (Pulicaria vulgaris), szártalan csüdfű, nyúlszapuka, törpe sás, hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga). Az erdei borkóró szintén az erdős puszta jellemző fajai közé tartozik. Jellemző tölgyes fajok még a csomós harangvirág, agárkosbor, bársonyos kakukkszegfű, macskafarkú veronika, erdei angyalgyökér, koloncos legyezőfű, erdei szamóca, kis meténg és tarka sáfrány – mindegyikük egykori, kiírtott sztyepperdőt jelez. A bablevelű varjúháj a pozsgások csoportjának egyetlen nem csak sziklákat kedvelő faja, a leggyakrabban száraz tölgyesek, bokorerdők és pusztai gyepek talaján fordul elő, néha száraz homokon is.

A lösztölgyes lombjának szűrt fényében gazdag cserjés nő. A cserjeszint állandóbb elemei a galagonya, a veresgyűrű som, a fagyal, a kökény, a csíkos kecskerágó, a varjútövis, a csepleszmeggy és a fekete bodza. A sziklás lejtőkön növő molyhostölgyes bokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) jellegzetes társulásalkotó növénye a sárga cserszömörce. Ennek a középhegységi társulásnak, valamint az alföldi pusztai tölgyeseknek jellemző fajai még a szarvas kocsord (Peucedanum cervaria) és a kőmagvú gyöngyköles (Lithospermum officinale).

Átmeneti típusaiSzerkesztés

Az erdőssztyepp alaptípusa löszön és többnyire sík terepen alakul ki a domborzat hiánya miatti száraz klíma hatására, de jellemzőek a sziki erdőssztyepp-erdők (sziki tölgyes) és a Duna–Tisza közének reliktum homoki erdői is (pusztai tölgyes), amelyek széleiken a bokorsztyepp kökénycserjéseibe mennek át.

Lejtős, mészkő, dolomit vagy szilikátos alapkőzetű területen az erdőssztyepp sajátos formái a sziklai sztyepperdő, és a reliktum karsztbokorerdő alakulnak ki, valamint ezek sztyepprét elemekkel és sziklagyepekkel mozaikos változatai. A lejtőssztyepp átmeneti típusaiba a lépcsőszerűen sziklás terepen magas füvű sziklasztyepp hatol be, amitől a társulás szerkezete sajátos, bokorsztyepp jellegűvé válik.

GalériaSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Turcsányi Gábor, Turcsányiné Siller Irén, 2005: Növényföldrajz – klímazonális erdőssztyepp társulások.

ForrásokSzerkesztés