XIII. Leó pápa

XIII. Leó pápa (gróf Gioacchino Pecci; Carpineto Romano, 1810. március 2. – Róma, 1903. július 20.) 1878–1903 között római pápa.

XIII. Leó pápa
a katolikus egyház vezetője
Eredeti neve	Vincenzo Gioacchino Raffaele Luigi Pecci
Született	1810. március 2. Carpineto Romano
Megválasztása	1878. február 20.
Beiktatása	1878. március 3.
Pontifikátusának vége	1903. július 20.
Elhunyt	1903. július 20. (93 évesen) Róma
Előző pápa Következő pápa IX. Piusz X. Piusz
XIII. Leó pápa aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz XIII. Leó pápa témájú médiaállományokat.

1878. február 20-án választották pápává, és 25 éven át kormányozta a katolikus egyházat, amellyel a negyedik leghosszabb ideig uralkodó pápa lett Szent Péter, IX. Piusz pápa és II. János Pál pápa után. Nemzetiségét tekintve ő is olasz volt, mint az előtte uralkodott 37 pápa. Pápai tevékenységét végigkísérték a nagy tudományos felfedezések, a század végi háborúk sora és az emberek életszínvonalának növekedése is. Legfontosabb célja az egyház és a kultúra összhangba hozása, valamint a modern társadalom megnyerése volt, amelyet azonban nem tudott elérni. A rendkívül szorgos pápa – ő írta a legtöbb, összesen 85 enciklikát a pápák között – a katolikus élet minden aspektusába beavatkozott, és foglalkozott minden nemzettel. Erkölcsi tanításában a keresztény embereknek mutatott helyes utat a politikától kezdve a munkáig. Olyan nevekkel illették, mint a „munkások pápája” vagy „szociális pápa”; társadalmi kérdésekben a konzervativizmust és a szocializmust egyaránt kritizálta. A béke híve volt és többször felemelte szavát a háborúk ellen. A Vatikánt alig hagyta el, de tevékenysége az egész világra kiterjedt. Ő volt az első modern pápa.

Leó gyermek- és ifjúkora

Vincenzo Gioacchino Pecci egy Róma és Nápoly között fekvő 5000 lakosú városkában, Carpinetóban látta meg a napvilágot 1810. március 2-án. Apja Lodovico Pecci gróf, anyja az ugyancsak nemesi származású Anna Prosperi-Busi volt. Szüleinek összesen hét gyermekük született, Vincenzo volt a hatodik. Fiatalkorában, de később is bátyjához, a nála szűk három évvel idősebb Giuseppéhez kötődött a legjobban, aki szintén papnak készült.

A két fiú 1818-tól 1824-ig a jezsuiták viterbói kollégiumában tanult, s már itt kitűntek kiváló szellemi képességükkel. 1824-ben mindketten Rómába kerültek, és XII. Leó pápának köszönhetően a Gregoriana Pápai Egyetemen folytathatták tanulmányaikat, amelyet a jezsuita rend ebben az időben kapott vissza. Vincenzo kiváló latinista volt (már 11 évesen latin verseket írt) és filológiai tanulmányait is komolyan vette. 1828-ban Giuseppe belépett a jezsuita rendbe, Vincenzo azonban a világi papság mellett döntött. 1832-ben beiratkozott a Pápai Állam nemesi Akadémiájára, és 1836-ban doktorátust szerzett teológiából, valamint egyházi és világi jogból. Egyik egyetemi előadásának hatására, 1837. február 14-én XVI. Gergely pápa személyi prelátusává nevezte ki, még azelőtt, hogy ugyanezen év december 31-én pappá szentelte volna Carlo Odescalchi államtitkár-bíboros a Vatikán területén lévő egyik magánkápolnában. Első szentmiséjét testvérével együtt mutatta be.

Az apostoli delegátus, nuncius

Fiatal papként szívesen maradt volna a már megszokott Örök Városban, de a pápa 1838-ban legátusként Beneventóba, a Nápolyi Királyság által körülvett pápai városba küldte. Határozott, erőskezű vezetőnek bizonyult, olyannyira, hogy három év múltán egy jelentősebb helyre, az umbriai Spoletóba helyezték kormányzónak, de hirtelen XVI. Gergely pápa parancsára új helyre kellett mennie. 1841 nyarától másfél éven át Perugia kormányzójaként működött az „ifjú Olaszország” eszméitől akkor már forrongó tartományban. Pecci itt is a tőle elvárt határozottsággal fogott a reformok megvalósításához, és megint átütően sikeresnek bizonyult a viszonyok normalizálása terén. Miután mezőgazdasági és hitelszövetkezeteket alapított, szinte forradalmasította a helyi gazdaságot. Hamarosan újabb beosztást kapott, de ezúttal már nem a Pápai Állam, hanem az egyetemes egyház diplomáciai szolgálatában.

Az új, alig néhány éves állam, Belgium fővárosában, Brüsszelben a belga királyi udvar mellett lett apostoli nuncius 1843 januárjában, címzetes érseki rangban. 1843. február 17-én Luigi Lambruschini bíboros püspökké szentelte, és a 33 éves nuncius a világegyház egyik legfiatalabb püspökeként megkezdte rövid, de annál kényesebb követi szolgálatát. Nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az új állam politikai helyzete miatt. Bonyolult társadalmi, vallási és politikai helyzetbe került, a protestáns király és az egymással szemben álló katolikus és liberális párt között kellett egyensúlyt teremtenie az oktatás kérdése körül kirobbant csatározásokban, úgy, hogy közben az egyház érdekeit is szem előtt kellett tartania. Miután sikerült a Katolikus Párt politikai támogatottságát megerősítenie, a Leuveni Katolikus Egyetem vizsgabizottságaival kapcsolatos kérdésben a királlyal szemben foglalt állást, ezért kegyvesztetté vált az udvar előtt. A belga király kérésére a pápa visszahívta őt, és helyére új belgiumi nunciust nevezett ki.

Perugia püspöke (1846–1877)

XIII. Leó püspökként, 1865-ben

A pápa – amint Pecci 1846-ban visszatért Rómába – a Perugiai egyházmegye püspökévé nevezte ki. Mielőtt elfoglalta volna püspöki székét, beutazta a világ legfejlettebb országait (Anglia, Franciaország, Németország), aminek – részben pedig a belgiumi kudarc - hatására megérlelődött benne az az elhatározás, hogy az egyház számára létkérdéssé kell tenni a modern világtól való elszigetelődés megszüntetését, valamint az emberek sorsának irányításába való bekapcsolódást. Mindezt úgy gondolta, hogy az ellentétes erők közötti egyensúlyteremtés, valamint a kölcsönös előnyökkel járó kiegyezés művészete teremtheti meg.

Ezt a meglátását már püspöki székhelyén is kamatoztatta. Kiváló főpásztornak bizonyult; maradandó sikereket ért el a papnevelés, a népmissziók és a szociális munka terén. IX. Piusz pápa 1853-ban bíborossá nevezte ki. A Perugiában eltöltött 31, különféle politikai nyugtalanságokkal terhes esztendőt taktikai érzékének és eszességének köszönhetően úgy tudta kitölteni, hogy a város számára az 1861-es politikai átmenetek is megnyugtatóan zajlottak le. Mindazonáltal körleveleiben szembeszállt az 1860-as egyházellenes törvényekkel, az Unita Italia mozgalom túlkapásaival, valamint a Pápai Állam elfoglalásakor is határozottan tiltakozott, de mindig kerülte a nyílt ellenségeskedést. 1870 és 1877 között legyőzte ellenszenvét az új egységes olasz állammal szemben és a kiegyezés lehetőségeit kereste, mint ahogy az egyház és a modern kultúra közötti megegyezés útját is egyengette. 1874 és 1877 között kiadott pásztorleveleiben lelkesedéssel szólt az emberi haladásról, a tudomány és a technika újdonságairól. A technikát a legkeményebb munka alóli felszabadulásnak tekintette. Az ember feltaláló képességéről pedig azt vallotta, hogy az „a Teremtő lángelméjének egy szikrája”. Pecci bíborosi kinevezése óta szeretett volna Rómába menni, de ellenlábasa, Giacomo Antonelli államtitkár következetesen megakadályozta ebben. Csak Antonelli halála után, 1877. szeptember 21-én tudta kinevezni őt IX. Piusz pápa camerlengónak, azaz kamarás-bíborosnak, ami Róma második leghatalmasabb rangja volt.

Pápasága (1878–1903)

XIII. Leó pápa neogótikus stílusú tiarában

1878. február 7-én meghalt IX. Piusz pápa. Bár a bíborosoknak tartaniuk kellett az olasz kormány beavatkozásától a pápaválasztásba (ugyanis ezt kilátásba is helyezték), II. Viktor Emánuel olasz király akkor bekövetkezett halála, valamint az orosz–török háború elvonta a radikálisok figyelmét a vatikáni ügyekről. Ezért gyorsan kellett dönteniük. Abban még az olasz kapcsolatokban hajthatatlan bíborosok is egyetértettek, hogy olyan pápát kell választaniuk, aki képes lesz a felgyülemlett feszültségeket levezetni, és az egyház számára megnyugtató módon tudná a pápaságot az elszigeteltségből kimozdítani. Így döntésük, már a harmadik napon, február 20-án a camerlengóra, Giocchino Peccire esett. Pecci bíboros a Leó nevet vette fel, ezzel fejezve ki XII. Leó pápa iráni háláját és tiszteletét, aki elősegítette tanulmányainak végzését. Az Olaszországhoz fűződő viszonyból következően az ünnepélyes kihirdetés sem a Szent Péter tér felé történt, hanem annak háttal, a Szent Péter-bazilika belseje felé.

A történelmi háttér

Egyházi megújulás és politikai elszigetelődés

A katolikus egyház, amelynek XIII. Leó az élére lépett egyrészt erősebb, másrészt gyengébb volt, mint amikor IX. Piusz került a trónra, 1846-ban. Szellemileg a pápaság utoljára talán X. Leó pápa halála előtt állt ilyen magas szinten. Új lelkiségi mozgalmak keletkeztek, és mindenfelé reményt keltő jelek mutatkoztak. Dom Prosper Guéranger újra életet lehelt a franciaországi bencésekbe, és a gregorián énekekbe. Minden katolikus országban új szerzetesrendek alakultak (például a Fehér Atyák, a szaléziek, a verbiták, a szalvatoriánusok, pallottinusok, és a trappisták), terjedt a hit iránti odaadás, és a világmissziók újra fellendültek. Politikailag azonban a Szentszék Napóleon óta nem volt ilyen gyenge. Európa liberális kormányai rendre egyházellenes rendelkezéseket hoztak, és az 1860-as évek végétől az egyház és az állam szétválasztásának programja a közoktatásra is kiterjedt. Bár a válaszul létrejött katolikus pártok jelen voltak Németországban, Ausztriában, Belgiumban, Svájcban és Hollandiában, és keményen harcoltak is az Egyház érdekeiért, azonban az egyházellenes politikák és nézetek egyre nagyobb tért nyertek. Franciaországban az új köztársasági kormány 1878-tól antiklerikális politikába kezdett, Németországban pedig Otto von Bismarck elindította a keresztényellenes Kulturkampfot, Írország forrongott, a felosztott és megszállt Lengyelországban sem volt nyugodt a helyzet. Ezekben az országokban üldöztetésekkel és egyéb kegyetlenkedésekkel biztosították a katolikus lakosságnak az uralkodóhoz való hűségét. A katolikusok és a liberálisok engesztelhetetlen ellentéte jellemezte a spanyol és a portugál politikai életet is. Olaszországban pedig kiváltképpen bizonytalan volt a helyzet, ugyanis itt még katolikus pártok sem segíthettek a Szentszéknek, hiszen Róma elfoglalása miatt IX. Piusz arra szólította fel a katolikusokat, hogy ne vegyenek részt a politikai életben. Ennek az lett a következménye, hogy az állam teljesen szabadkőműves befolyás alá került. Itt szinte gyűlölettől izzó légkörben kellett megkezdenie XIII. Leónak az uralkodását.

A szociális probléma

A politikai probléma mögött egy másik probléma is meghúzódott, amelyről eleinte a politika nem vett tudomást. A 19. század második felére az ipari forradalomból eredően a kapitalizmus uralma áthatotta az egész világot, az élet minden területét, és a létminimum alatt élő munkásosztály hatalmas tömegeit termelte ki. A proletariátus súlyos problémáira senki sem adott választ, még a katolikus pártok sem, hiszen az akkori szűk körű választójog miatt csak az elit mozgósítására nyílott lehetőségük. Karl Marx és Friedrich Engels dolgozták ki a munkásság tudományos világnézetét, a marxizmust, és egy osztályok nélküli, kommunista társadalom felépítésének lehetőségét vázolták fel. A gyökereiktől, hagyományaiktól megfosztott emberek ideológiai vákuumát a szocialista és anarchista csoportok képesek voltak betölteni. A nyomorban élő emberek egyre erőteljesebben kezdtek küzdeni a tőkés kizsákmányolók ellen, marxista tömegpártokba szerveződtek, és magukévá tették a tudományos szocializmus ideológiai alapjait is – a dialektikus és történelmi materializmust –, ami azt is jelentette, hogy elhatárolódtak minden fajta vallástól. XIII. Leó fogja meglátni, hogy a proletariátus visszaintegrálását a társadalomba a kor egyik legfőbb feladatának kell tekinteni.

Kormányzási irányvonala

Kormányzási programját az 1878. április 21-én kiadott „Inscrutabili Dei consilio” kezdetű enciklikájában, illetve az új államtitkárához intézett leiratában fejtette ki. Ennek szelleme és mondanivalójának lényege, hogy az egyházat és a kultúrát összhangba kell hozni, a modern világot újból kereszténnyé, a keresztény életet pedig korszerűvé kell formálni. Tehát az egyháznak ki kell lépnie az elzárkózottságból a világba, a társadalmi életben tevékenyen részt kell vállalnia, az emberek és a kor égető problémáira megoldást kell találnia, hogy így segítse elő, hogy a kultúra valódi alapjai: az erkölcs és az igazságosság elvei érvényesüljenek. A pápa uralkodói eszményképének III. Ince pápát jelölte meg, akinek hamvai a perugiai székesegyházban pihentek. Az ő életművét, azaz a keresztény népeknek és államoknak a pápa szellemi és erkölcsi fősége alatti egyesítését akarta megvalósítani úgy, hogy az ellentétektől feszülő világ problémáira a népek vezetőivel egyetértésben keressen megoldást. További két példaképe Nagy Szent Leó és III. Sándor pápa volt, ami azt jelzi, hogy nem a régi társadalmi rend védelmében akart a keresztény világ vezetője lenni, hanem elsősorban a nyugati népek kereszténnyé tétele, és a keresztény erkölcsök által történő megmentése mozgatta.

Mindezek érdekében az általa legmegfelelőbbnek tartott eszközöket és módszereket használta pápasága idején. Jellemző rá az ellentétek közötti egyensúlykeresés, a problémák kölcsönös előnyökkel járó megegyezés útján történő rendezése, a realitásokhoz való alkalmazkodás anélkül, hogy az egyház érdekein és értékein a legkisebb csorba esne, az egyház tanításának minden kérdésre vonatkozó kifejtése, és a népek vezetőivel való szoros együttműködés. Nem forradalmian akarta az új impulzusokat befogadni, hanem a régit nem megtagadva, a hagyomány szerves fejlődéséhez kapcsolta őket.

Egyházpolitikája

XIII. Leó pápa született politikus volt. Legnagyobb sikereit kétségtelenül ezen a téren érte el, de teológiai műveltsége, szellemi képességei és látóköre lehetővé tették, hogy az egyház belső életét is megerősítse. Politikájában, amelyben segítségére voltak nagyképességű államtitkárai, elsősorban Ludovico Jacobini, (1880–1887), majd Mariano Rampolla del Tindaro, (1887–1903) szakított elődje minden megegyezést elutasító merev magatartásával, és így változtatni tudott az ellenséges viszonyokon is.

Külpolitikája

XIII. Leó és Bismarck

A legnagyobb sikert Németországban érte el. Itt trónra lépésekor már javában folyt a Bismarck vezette Kulturkampf, melynek során a Reichstag sorra hozta meg az egyházellenes törvényeket. 1871-ben felfüggesztették a kultuszminisztérium katolikus ügyosztályát, majd az ún. „szájkosártörvény” megtiltotta a lelkészeknek, hogy állami ügyekkel foglalkozzanak hivatásuk közben. 1872-ben állami felügyelet alá helyezték az összes nyilvános és magániskolát, majd először a jezsuitákat és a velük rokon rendek tagjait (redemptoristák, lazaristák stb.) utasították ki, vagy internálták a birodalom területéről, majd 1875-ben erre a sorsra jutott – a kizárólag betegápolással foglalkozó szerzetesrendek kivételével – az összes szerzetesközösség. 1873-tól csak az vállalhatott egyházi hivatalt, aki államilag elismert egyetemen hallgatott teológiát, és külön államvizsgát tett. A kinevezendő személyek ellen az állami főhivatal (Anzeigepflicht) tiltakozhatott, és az egyházfegyelmi ügyekben az állami hatóságot tették a legfelsőbb bírává. A király a katolikusokat a birodalom ellenségeinek nevezte, és 1874-től a törvényeknek ellenszegülő püspököket és papokat letartóztatták, vagy internálták.
Mindezek ellenére, rögtön amint megválasztották XIII. Leót, egy udvarias levélben kereste fel I. Vilmos német császárt, majd az ellene elkövetett sikertelen merénylet után is táviratban üdvözölte. Ezek jó bevezetésül szolgáltak az elkövetkező tárgyalásokhoz, ahol a pápának – több kedvező körülmény segítségével – sikerült elérnie, hogy 1880 és 1887 között fokozatosan visszavonják szinte az összes egyházellenes törvényt mind a Német Birodalomban, mind Svájcban. A pápa nemzetközi tekintélyének növekedését és a Németországgal kialakult barátságos viszonyt jól mutatja, hogy a Karolina-szigetek hovatartozásáról folyó német–spanyol vitában Bismarck a pápát kérte fel döntőbírónak, amit aztán mindkét fél elfogadott. I. Vilmos pedig a pápa aranymiséjére egy aranytiarát küldött ajándékba. Növekvő tekintélyét mutatja az is, hogy sorra tettek nála udvariassági látogatásokat az államfők, papságának arany és gyémánt jubileumára (1887, 1897) pedig a világ majdnem minden uralkodója és államfője jókívánságokkal és értékes ajándékokkal kedveskedett neki.

A világ többi részében is eredményesen működött közre az egyház elismerésében. Számos dél- és közép-amerikai állammal (Argentína, Brazília, Chile, Peru, Kolumbia, Ecuador, Mexikó) konkordátumot kötött, amellyel rendezte az egyházi viszonyokat. Az Oroszországgal való viszonyát az 1882-ben kötött megegyezéssel javította, és azt is elérte, hogy a cári kormányzat néhány katolikus püspöki széket is engedélyezett, és a katolikusüldöző törvényeket mérsékeltebben alkalmazta. Spanyolországgal is jó kapcsolatot teremtett, és ugyanígy Nagy-Britanniával is, ahol az ír nemzeti mozgalom mérséklésével erkölcsi támogatást nyújtott az angol kormánynak. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig különösen emelkedett a pápa tekintélye. Cleveland elnök a pápának 50. jubileumára az Egyesült Államok alkotmányának egy díszpéldányát küldte el.

Az olasz és a francia állammal szemben azonban már nem volt ilyen sikeres a politikája. Az Olasz Királysággal a római kérdést illetően nem tudott megegyezni. Ebben következetesen elődje politikáját folytatta. Amikor 1887-ben belátta, hogy a közvetlen tárgyalások nem vezetnek eredményre, megpróbálta a római kérdést nemzetközi üggyé tenni. Ebben előbb Németországra, majd Franciaországra támaszkodott, de reményeiben csalódnia kellett. A feszültség a pápaság és az Olasz Királyság között csak egyre nőtt, ami természetesen az egész olasz egyház életére kihatott.

XIII. Leó pápa áldást oszt 1898-ban, franciaországi látogatása során

XIII. Leó pápa franciaországi egyházpolitikája sem járt sikerrel, pedig különös előszeretettel viseltetett a francia katolikusokkal szemben. Amikor azok számtalan politikai csoportra bomlottak, és így tehetetlenek voltak az egyházellenes állami támadásokkal szemben, egységre és a köztársasági államforma elismerésére (ralliement) szólította fel őket (Au milieu des sollicitudines enciklika – 1892). Azonban az erősen királypárti, köztársaság-ellenes francia katolikusok nem engedelmeskedtek a pápának, így a katolikus egység nem jött létre, és a pápa felszólításának engedelmeskedők nem nyertek befolyást a parlamentben. Az egyházellenes republikánus támadások így csak növekedtek. XIII. Leónak még meg kellett érnie az 1901-es és 1902-es egyházellenes törvényeket, amelyek során betiltották csaknem az összes szerzetesrendet, vagyonukat elkobozták, az összes szerzetestől megvonták a tanítás jogát, és 14 500 egyházi iskolát zártak be.

XIII. Leó jelentős körleveleket is szentelt a politikai problémáknak. Főként az egyház és az állam viszonyával foglalkozott és mesteri módon a keresztény állam sajátosságait, köztük az állam feladatait, méltóságát és önállóságát is taglalta (Quod apostolici muneris, 1878; Diuturnum illud, 1881; Immortale Dei, 1885. Az emberi szabadságjogokról (Libertas praestantissium, 1887), az állampolgári kötelességekről (Sapientiae christianae, 1890) és a keresztény demokráciáról (Graves de commoni, 1901) sem feledkezett meg.

A Rerum novarum és a szociális kérdés

Útmutatása a szociális- és munkakérdést illetően korszakalkotó volt, híres Rerum novarum kezdetű körlevele (1891. május 15.) azonban több évtizedes késéssel érkezett. A kérdés kulcsa ekkor ugyanis már rég az egyházon kívül álló körök kezében volt, ezekre pedig Leó pápa is alig hatott. A Rerum novarum jelentősége abban állott, hogy első ízben fogalmazta meg a kereszténység tanítását a szociális rendre, a munkára és a munkaadó viszonyára vonatkozólag. Ezzel a későbbi nagy szociális enciklikák sorozatát nyitotta meg (XI. Piusz pápa: Quadragesimo anno, 1931; XXIII. János pápa: Mater et Magistra, 1961; II. János Pál pápa: Centesimus Annus, 1991).

Belső egyházkormányzata

Az egyház belső életét tekintve sokban elődje munkásságát folytatta: a híveket vallásosságra és a keresztény elvek megvalósítására buzdította (házasság: Arcanum illud, 1880; keresztény élet: Exeunte jam, 1888; egyház egysége: Satis cognitum, 1896; Oltáriszentség: Mirae caritatis, 1902), az emberiséget Jézus Szent Szívének szentelte (1900), eléje pedig a szentek és Szűz Mária példáját állította (kilenc enciklika). Elődjének politikáját folytatta abban is, hogy a római kúria centralizmusát tovább kiépítette és főként a püspökök joghatóságát a római egyházi hivatalokkal, sőt még a nunciusokkal szemben is korlátozta.

Tudományos és teológiai munkássága

XIII. Leó pápasága korszakalkotó volt a modern biblikus tudományok felkarolása (Providentissmimus Deus, 1893), a vatikáni levéltárak megnyitása (1881), a bencés rend és a ferences rend megreformálása, valamint a keresztény bölcselet megújítása terén Aquinói Szent Tamás szellemében (Neotomizmus, Aeterni Patris, 1879; Aquinói Szent Tamás Pápai Akadémia alapítása és műveinek kritikai kiadása: Editio Leonina).

Uralkodása végén a rigorizmushoz kanyarodott vissza (ez az úgynevezett amerikanizmus elítélése, szentírási bizottság felállítása stb.), de mindez 25 évi pápasága érdemeit nem kisebbíti.

1899. június 6-án Tavelić Miklóst boldoggá avatta.

Politikája más egyházakkal szemben

XIII. Leó pápasága a keresztény egyházak közötti párbeszédet illetően is fordulópontot jelentett. Főként az ortodoxia felé közeledett. Elsőnek ismerte el a keleti rítusok jogát, és lemondott a latin rítus és egyházfegyelem terjesztéséről más rítusú keresztények között (Praeclara gratulationis, 1893; Orientalium dignitas, 1894). Ez irányú fáradozása bár nem hozott konkrét eredményeket, az egyesült egyházak helyzete megjavult (az alexandriai kopt pátriárkatus felállítása stb.).

Méltatása

Uralkodása alatt az egyház világegyház lett. Összesen 248 püspökséget és 48 apostoli vikariátust, illetve prefektúrát állított fel, köztük a kelet-indiai (1886) és a japán (1891) egyházi szervezetet. XIII. Leó megerősítette a pápaság erkölcsi tekintélyét. 1903. július 20-án, 93 évesen, 25 éves hosszú pápai uralkodás után tért örök nyugalomra. Utódai, X. Piusz pápa, XV. Benedek pápa, XI. Piusz pápa, XII. Piusz pápa is az ő általa előkészített utat követték.

Kapcsolódó szócikkek

• XIII. Leó pápa enciklikái

Művei

• Documenta Catholica Omnia (latin nyelven). (Hozzáférés: 2011. december 6.)

Művei magyarul

• A Szent Család ünnepére Inː Sík Sándorː Himnuszok könyve, Szent István Társulat, Budapest, 1943, 477–483. o.

Források

• Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, 2001 ISBN 963-361-282-9
• Charles A. Coulombe: Krisztus helytartói. Szent Pétertől XVI. Benedekig. JLX KIadó, 2005 ISBN 963-305-231-9
• Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe, Budapest, 2006 ISBN 963-9670-11-1
• Gergely Jenő: A pápaság története, Budapest, 1999 ISBN 963-09-4105-8
• Magyar katolikus lexikon
• Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001 ISBN 963-361-295-0
• Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, II. köt., Budapest, 1985 ISBN 963-363-417-2
• Száray Miklós: Történelem III. Műszaki Könyvkiadó, 2006
• The Catholic Encyclopedia, 1917
• Török József: Egyetemes egyháztörténelem II. Szent István Társulat, Budapest, 1999 ISBN 963-361-068-0

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Pope Leo XIII című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz XIII. Leó pápa témájú médiaállományokat.

• (angolul) A Vatikán hivatalos honlapjának XIII. Leó működésével foglalkozó oldalai – hiányosak, egyelőre csak az enciklikák digitális változata olvasható több nyelven.
• (angolul) Leó szócikke a Catholic Encyclopediában
• (angolul) A Leóval foglalkozó szócikk a The Catholic Community Forum adatbázisában
• (angolul) Kivonatok a pápasága idején született enciklikákból és más dokumentumokból.
• (angolul) Az IntraText Digital Library Leó-szekciója – enciklikái, pásztori körlevelei teljes szöveggel, szómutatóval

Egyéb irodalom

• Füssy Tamás: XIII. Leó Pápa élete (Ő szentsége áldozári jubileuma emlékére), Athenaeum Irod. és Nyomdai Rt., 1887, 226 o.

Előző pápa: IX. Piusz

Római pápa 1878 – 1903

Következő pápa: X. Piusz