Sajóudvarhely

Sajóudvarhely (románul Șieu-Odorhei, németül Dienesdorf, szász nyelven Dînesdref) falu Romániában, Erdélyben, Beszterce-Naszód megyében.

Sajóudvarhely (Șieu-Odorhei)
Református templom
Közigazgatás
Ország	Románia
Történelmi régió	Erdély
Fejlesztési régió	Északnyugat-romániai fejlesztési régió
Megye	Beszterce-Naszód
Község	Sajóudvarhely
Rang	községközpont
Irányítószám	427305
Körzethívószám	0x63
SIRUTA-kód	34789
Népesség
Népesség	742 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság	47
Népsűrűség	14,5 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület	51,16 km²
Időzóna	EET, UTC+2
Elhelyezkedése
é. sz. 47° 09′ 11″, k. h. 24° 17′ 29″47.152934, 24.291286
Sajóudvarhely weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Sajóudvarhely témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Fekvése

Bethlentől 9 km-re délkeletre, a Sajó bal partján, sík területen fekszik. A község 5116 hektáros területének 34%-a szántóföld, 24%-a legelő, 17%-a erdő és 10%-a rét.

Története

Nevét a Sajó-menti fekvéséről és az Apaffyak, Bethlenek, Somkerekiek nemzetségéből (Becsegregor) származó, 13. században élő, itt udvarházzal rendelkező Dénesről kapta. 1263-ban Drauchvduarhel ('Darócudvarhely') 1329-ben Uduorhel, 1345-ben Dyenuswduarhely ('Dénesudvarhely') alakban említették. 1485-ben Wdwarhel, 1587-ben Udvarhely, 1830-ban Sajó-Udvarhely; románul Odorhely.

1304-ben Dénes, halála és már nem élő fiai, Dénes és Bertalan után a Somkereki családé lett, mert 1329-ben per folytán Apafi András lemondott a birtokról a Somkerekiek javára, megtartva magának egy malmot a Sajón.

1392-ben az utódok a birtokot 3 részre osztották maguk közt: 1. Virágosberki Becse fia István, 2. Nemegyei Mihály fia János és 3. Somkereki Gilét fiaitól (László, Miklós, András) származó unokák (János és Antal és Márton) között.

1485-ben birtokosként jegyzik Udvarhelyi Ficsór Pétert.

1505-ben Somkereki Erdélyi János gyermektelen lévén, felesége, Petronella halála után az Erdélyi családra hagyta birtokát. Az Erdélyi-birtokok további sorsa végigkövethető a 17. században is II. Rákóczi György jóváhagyásával, a fejedelem más birtokadományozásai mellett. 1658. márc. 26-án Barcsay Ákos nemességre emelt itteni szabadosokká vált jobbágyokat (Sajóudvarhelyi Vargha András és fiait).

17. században nemeseket, az itteni birtokosok utódait nevezik meg a feljegyzések: gyulai Farkas Ferenc neje Székely Borbála, bálványosváraljai Szabó György és Varga családok, Korlátovics György, Csáky Istvánné Mindszenty Krisztina, Váraljai György, Litterati Péter, Pocsalyi Nagy György, Fejér Kata. 1658-ban említést tesznek arról, hogy gr. Csáky Istvánnak 9 adófizető jobbágya volt.

1600 első három éve alatt Basta Erdély teljes magyarságát és protestáns egyházát kegyetlenül megtépászta kiirtotta. 1602-ben Basta serge a Sajó-mente protestánsait se kímélte. Kifosztotta, megcsonkította vagy lemészároltatta őket, a menekülési jogot kapott nemesekkel együtt. A dési, széki és sajói egyházmegyében csak az a 10–12 település maradt meg, ahol el tudtak bújni a hegyekbe. A kuruc-labanc csatározások perdusa után a megapadt magyar települések jövevényekkel kezdtek feltelni és megkezdődtek az áttérítések az elszegényedett falvakban.

A 18. századi hanyatlásból az erdélyi református egyház nem tudott kilépni 1791-ig, míg II. Leopold törvénybe nem foglalta az ország politikai és vallásos szabadságát. Ekkor a sajóudvarhelyi birtokokat Bethlen, Szénási, Erdélyi, Toroczkai, Fekete, Naláczi és Orbai, Kemény családok bírták, akik új lendülettel kezdhettek hozzá az építéshez egyházi és világi téren.

19. században a Szénássy leszármazottak, Szántai Ferenc, Murányi Borbála (Kádár Elekné), Fekete Sámuel (13 telek), gr. Kemény Sámuel és Bethlen Katalin (13 telek), Halmágyi Imre, Vinter Ferenc, Csabai Miklós és Cserényi Zsuzsánna, Vinter Mihály, Kovács János, Murányi Sándor, Vinter Mihály, br. Bornemissza József, az Erdélyi leszármazottak, köztük Ziska, Balog, Budai, Halmágyi és a Bardocz család neve tűnik fel a dokumentumokban.

1866-ban nemesi jogú birtokosként jelölték a következőket: Balog Mihály és Lázár, Makó Sándor, Bőd Károly, Szabó András, Galaczi János, Gáli Tamás, Winter Ádám, József és Ferenc, Kupsa Juon, Burján István, Öregdi István, Budai András és Benkő Sámuel. 1898-ban gróf Klebelsberg Zdenkot (Löwenthalné után a Korlátovics és a gr. Kemény-féle birtok), Desbordes Ágostont (fricsi Fekete-birtok), Balog Lázárt és br. Mattencloit Jánost (Kemény-féle birtok vette gr. Klebelsberg Zdenkótól).

Mindezideig Belső-Szolnok vármegyéhez tartozott, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye Dés székhelyű Bethleni járásához csatolták. A második világháború után Beszterce-Naszód megye részévé vált.

Az eredetileg magyarlakta község a 19. század végén a történelem viharában megapadt, a magyarság alig képezte a lakosság negyedét. Az elsokasodott, szegényes öltözető bevándorlók földműveléssel foglalkoztak, nyáron széles ujjú, hosszú vászoninget, télen házilag szőtt szürke condrát, kék ujjast viseltek.

A település kő udvarházain kívül a lakó- és a gazdasági épületek mind fából készültek és zsindellyel fedték.

1750-beli összeírás szerint a helybeliek földjük jövedelméből éltek, terményeiket Besztercén adták el.

1822-ben határát első osztályúnak ítélték. A Sajó mentén kukoricát termesztettek. A talaj gyümölcstermesztésre nem alkalmas. Szőlőt nem műveltek. Állatot tartottak. Itatója két kis tó mellett a Sajó volt, amelynek négy kerekű malma a br. Mattencloit János tulajdonában volt.

1838 után telepedett le itt a franciaországi Desbordes család és szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni.

A 19. században csendőrség, a 20. században malom (Appel Jenő tulajdonában), téglagyár, olajprés (bodoki és szőkefalvi Fodor Vilmos birtokosé), gyapjúfésülő is működött a településen.

1946-ban az egyetlen, 1944 után a faluban maradt magyar birtokos, ifj. Fodor Vilmos bevezette a településbe villanyvilágítást.

A határában található a fricsi Fekete, Bardocz, Korlátovics családnak díszes temetkező helye, kriptája, a Poderej/Pados hely és a Várhegy, ahol egykor az erődített udvarház állt, és ahonnan a település a nevét kapta. Pusztabrétének nevezik azt a részt, ahol egykor Bréte feküdt. Bréta lakosainak nagy része 1600-ban elköltözött Szászbrétére. 1763-ban már lakatlan volt és Sajóudvarhelyhez tartozott.

A Sajóudvarhelyi Református Egyházközség

A sajóudvarhelyi templom

Története

Templomáról a kezdeti időkből nincsenek okleveles adatok. Stíluselemei alapján a román kori templomok közé sorolják. Az eredetileg félköríves templom építtetője a Becse Gergely nemzetség volt. Tudjuk, hogy 1407-ben Somkereki Geleth fia, László bíborszínű, kamuka takaróból készített miseruhát ajándékozott a templomnak.

A reformáció után a 16. században unitárius anyaegyházközség volt. A Széki Egyházmegye 1622-ben kezdődő legrégibb protokollumában nyoma van, hogy református esperes tartott itt vizsgálatot, akárcsak és 1644-ben, amikor Somkerék és Bréte (ma: Magyarberéte) leányegyháza Sajóudvarhelynek. Ekkor számon tartottak egy harangot, a klenódiumokat és kőtemploma mellett a pap számára 6 rétet, szántót.

1688-ban 113 református lélekből 50 férfit tartottak nyilván. 1766-ban pedig 62 férfit és 54 asszonyt.

Az Anyakönyvet 1783 óta vezetik; az 1887-beli Névkönyv szerint keresztelési, esketési, temetési anyakönyvei 1793-tól kezdődnek.

1810-ben Fekete Sámuel az itteni malmának szombati vámját az eklézsiának és a gyülekezetgondozó lelkésznek adományozta. 1830-ban a birtokosok (br. Kemény Sámuelné, fricsi Fekete Sámuel, Cserényi Zsuzsánna, Halmágyiak, Vinter Ferenc és Mihály, Kovács Dániel, Szántai Ferenc) megállapították a lelkipásztori fizetést, amelyhez a lakosok is hozzájárultak adományaikkal. Br. Löwenthal Sámuelné a gróf Kemény Sámuel utóda még kiszolgáltatta az uradalmi javadalmazást, de örököse gr. Klebelsberg Zdenkó megtagadta, és emiatt pereskedés folyt.

Temploma

A sajóudvarhelyi református temlom domborműve

Az egyszerű templom szentélye egyenes záródású. Boltozata és támpillérei 18. századiak. A 13. század második felében épülhetett ciszterci hatás alatt. Román kori elemeiből megmaradtak a falak, és a szentély déli falának peremén a román kori fríz, amelynek íve szépen faragott kettős levélsorú gyámköveken fekszik.

15. századi, gótikus kor alkotásai az ablakok és a kettős nyilatú, kötélfonást utánzó faragással szegélyezett szentségfülke, amely a szokástól eltérően, a déli falban található. Ezek mellett az északi kapu is, amelyet Debreczeni László tárt fel az 1928-ban kapott Erdélyi Református Egyházkerületi megbizatása után.

A kapu fölötti, primitív faragású és elnagyolt dombormű Erdély legrégibb szobrászati alkotása. Minden bizonnyal a román stílus felbomlásának korából származik. Alakjai aránytalanok. A dombormű két gyalogos küzdelmét ábrázolja egy sárkányszerű szörnyeteggel. A művészettöténészek a sárkánnyal viaskodó Szent Mihály őrangyalt vélték felfedezni benne. Arra következtettek, hogy Szent Mihály lehetett a templom védőszentje. Bak Áron figyelembe véve a ciszterciek szigorú felfogását, megvizsgálva a Biblia Mihály és sárkány viaskodását a Jelenések könyvében (Jel 12,3-10) és a deuterokanonikus könyvekben leírtak alapján, kizárja ezt, és Dániel próféta könyvét tanulmányozva valószínűbbnek tartja, hogy inkább Dán 10 ábrázolása lehet a dombormű.

1800-as években a templom romlásnak indul, 1847-ben pedig a teljes pusztulásáról számolnak be, fedél nélkül maradt, de falai és szentélyének párkánydíszei megmaradtak. 1845-ben a templom romos állapotban volt, 1847-ben teljesen lepusztult. 1859-ben Bőd Károlynak köszönhetően megkezdődött az újjáépítése. A templom 1862-ben folyamatos építés alatt állt.

1891-es vagyonösszeírásban Csejdi István lelkipásztor 2 harangot említ, „mely e vidéken legszebb öszhangzású”.

1969-ben Kós Károly és Debreczeni László felügyelete alatt a műemléképületet zsindely helyett pléhvel fedték. Ekkor tárták fel a kapu előtti tatárjáráskori tömegsírt is.

2002-ben Molnár Helén lelkész szolgálata alatt kezdték meg a templom teljes felújítását. A hajó első vakolatrétegen talált égésnyomok alapján következtettek arra, hogy egykor tűzvész áldozata is volt az épület. 2003-ban sikerült feltárni azt a 16. századi erezetmintát a szószékkel szemben, a déli falon a diadalív mellett, amiről tévesen azt hitték, Jézust ábrázolja a tanítványaival. 2005-ben kicserélték a korhadt szarufákat és födémgerendákat. A fatorony korhadt elemeit cserélték ki. 2006-ban Pap Géza püspök szentelte újra.

Klenódiumai 17-18. századiak. Az adományozók között Apaffy Anna, Kemény Karolin, Fekete Sámuel és felesége Toldalagi Kata, Cserényi Zsuzsa, Molnár István, Vitéz Ferenc neve van feljegyezve, Bardocz Elektől temetőhelyet kapott az egyházközség.

Lelkészei

1656 – Kékesi István, aki először Légenben (1647–), Magyarborzáson (1654), végül Sajóudvarhelyen (1656) volt lelkipásztor.

1710 – Martonfalvi János/Martonfalvi Cs. János, aki Kolozsváron subscribált 1700 körül. Széken (?–1709) volt mester, 1709-ben Cegébe rendelték papnak, de valószínűleg nem foglalhatta el az állást, így 1710-ben Sajóudvarhelyre került. Császáriban (1735–1742, 1747–1756), Feketelakon (1744) és Apanagyfaluban (1758) volt lelkipásztor.

Köpeczi Sebestyén József: Sajóudvarhelyi templom. In Lukinich Imre: A bethleni Bethlen család története. Budapest, 1927. 547. p.

1723–Gyalai Gergely

1723 – Telegdi István, akiről tudjuk, hogy Kolozsváron subscribált 1715 körül, és Alsóbalázsfalván volt lelkipásztor. 1723-ban Sajóudvarhelyre rendelték lelkipásztornak.

1727–1732 között Enyedi István

1744–1745 között Angyalossi Ferenc

1746–1758 között Lécfalvi János

1760–1761 között Pál István (lévita)

1762–1771 között Monai Miklós (István)

1772–1773 között Enyedi Nyerges Dániel

1774-től talán Kelenfi István

1779–1791 között Boda József

1791–1799 között Kónya László

1799–1800 között Fülei Lajos

1800–1813 között Olosz György

1813–1821 között Kovács László

1821–1871 között ifj. Budai András. 1867-ig a tanítói feladatokat is ellátta. 1969-tól Sándor Ferenc a tanító.

1872/1873-ban betöltetlen a lelkészi állás, a 112 lélek lelkész nélkül maradt. 1872-ben új tanító, Ferenczi Gyula került az iskolába.

1874–1875 között a szentandrási lelkipásztor, Dohi Ferenc rendezte a 110–175 lélekszámú gyülekezetet.

1876–1878 között Jakabházi Dániel szászbrétei lelkész szolgált be.

1879–1880 között Dombi Lajos somkeréki lelkipásztor gondozásában állt a 80 lelkes gyülekezet.

1881-ben pedig Balogh András sárvári lelkész felügyelete alatt.

1882-tól Csejdi István somkeréki lelkész a beszolgáló.

1907 – Rusz Gergely helybeli görög katolikus pap és Polgári Károly sajószentandrási lelkész

1908 – Menyhért Elek

1910 – Boócz Kálmán és Czira Bálint

1911 ̶ Gotthard József, Szabó Károly, Kese Attila

1917 ̶  Kovács István somkeréki lelkész

1932 ̶  Bódy György sajószentandrási lelkész

1951– Mágner Sándor

1945 ̶–1951 között Kese AttilaSajóudvarhelyi gondnokának, a földbirtokos Fodor Vilmos szorgalmazására Szentandrás és Sajóudvarhely társegyházzá alakult. 1945-től egy lelkész gondozta a két gyülekezetet.

1951–1952-ben a Kese Attila halála utáni szolgálatvégzőről nincs adat.

1953–1955, 1958-ban Járay Márton somkeréki lelkész

1956 – Sebestyén Ádám, ifj.

1958–1959  között  Kovács György

1960 – Deák György

1961–1966 között Bartha Lajos

1967–1974 között Teleki József

1975–1981 között Bak Áron

1982. okt.–1985 októberéig Szabó Zoltán

1985 – Csernák Béla

1986 – betöltetlen a lelkészi állás

1987 ̶ 1991 között Rigmányi János várkudui lelkipásztor, aki az egyre apadó, 65 lelkes gyülekezetben minden második vasárnap tartott istentiszteletet

1991-től Kerekes Sámuel almásmálomi lelkipásztor gondozza Sajószentandrást

1992-ben Makkai Péter teológus

1993–1994 között Vincze Minya István (exmissziósként és segédlelkészként)

1995–1998 között Takács Lajos

1998-tól Molnár Helén

Iskolája

1701-ben iskolamesteri állást létesítettek, de nem sokára megszűnt.

1802-ben újralétesítik, rövid idő alatt ez is hasonló sorsra jutott.

1863-ban Bőd Károlynak köszönhetően felekezeti iskola létesült, amelyet 1898-ban, Magyarország ezredéves fennállásának emlékére átadták az államnak, azzal a meghagyással, hogy tanítója Járay Márton után is református legyen és az énekvezérséget díjazás mellett vállalja. Később a tanító Járay Ibolya volt, a Járay Mártontestvére.

1895-ben az állami iskolában 3 tanerő dolgozott.

Görögkatolikus egyház

A görögkatolikus egyház a 18. században alakult. Ekkor épült a Mihály és Gábor őrangyal tiszteletére szentelt fatemplom is. Anyakönyvét 1824-ben kezdték vezetni.

A 19. század végén Somkerékhez tartozik az egyházközség. Papja Rusz Gergely, segédje Marosán Tivadar volt.

Iskoláját 1850-ben alapították, fenntartására az önkényuralom a községi földekből akkora darabot juttatott, hogy annak jövedelméből iskolát építettek és annak szükségleteit fedezték, a tanító fizetésével együtt.

1906-ban épült fel a temploma, amit 1923/ban szenteltek fel, 1938/ban renoválták. 1940-es években Pop Ioan a helybeli pap.

1990 után újjáalakult a kommunizmus alatt az ortodox egyházhoz csatolt egyházközség. A helyi hatóságtól az egykori városháza pincéjében kapott helyet egyházi tevékenységeinek gyakorlására.

2002. decemberétől Dorel Ștefan Bălin atya gondozza a gyülekezetet. 2018-ban új templomot Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel.

Népessége

1713-ban 17 jobbágy, 5 zsellér lakta 20 házban.

1750-ban 14 jobbágy, 25 zsellér 39 házban. 8 kóborlót tartottak ekkor számon és 5 lepusztult telek, amelyeknek rétjeit a birtokos gr. Bethlen Györgyné Kollátovich Kata az unitárius udvari papjának adta át, 3 telek tartozékát Fekete Sámuel és Orbai György földesúr bírta.

1830-ban összesen 460 református és görögkatolikus lakost írtak össze. Ezekben az években (1838) csak 6 magyar ajkú és írástudó nemes lakosa volt a településnek.

1850-ben 808 lakosból 576 román, 113 magyar, 80 zsidó és 36 cigány nemzetiségű; 584 görögkatolikus, 133 református, 80 zsidó és 11 római katolikus.

1857-ben 866 lakosból 533 görögkatolikus, 160 református, 68 zsidó, 5 római katolikus, és a házak száma 142.

1891-ben 778 lakosból: 584 görögkatolikus, 94 református, 21 római katolikus, 70 zsidó, 1 ortodox, 8 evangélikus.

1900-ban a házak száma 187. A 846 lakosból 434 férfi;  657 román, 183 magyar, 4 német, 1 horvát, 1 cigány. Magyarul 341 beszél, ír és olvas 323. Felekezetek szerint 649 görögkatolikus, 109 református, 52 zsidó, 23 római katolikus, 10 ortodox, 3 evangélikus.

2002-ben 748 lakosából 658 volt román és 72 magyar nemzetiségű; 581 ortodox, 67 református, 65 görögkatolikus, 20 pünkösdista és 7 római katolikus.

2010-ben a nemesi családok egyetlen képviselője, a sajóudvarhelyi Fekete család utolsó tagja is meghalt.

2011-ben összesen 2219 személyt írtak össze, köztük 1869 ortodox, 8 római katolikus, 47 görög katolikus, 166 református, 26 baptista, 96 pünkösdista, 7 más vallású.

Látnivalók

Köpeczi Sebestyén József: Bethlen-udvarház. In Lukonich Imre: A bethleni Bethlen család története. Budapest, 1927. 560. p.

• Református templomát a Becsegergely nemzetség építtette román stílusban a 13. században, először 1407-ben említették. Szentélye egyenes záródású. Ablakai a gótika jegyeit viselik magukon. 1860-ban felújították, ekkor készítették kék famennyezetét és a szentély dongaboltozatát. Az északi oldalon, egy befalazott kapu timpanonjában látható az a templom építésével egyidős, román stílusú dombormű egyedülálló alkotás, amelyet a legkorábbi fennmaradt középkori plasztikai emléknek tekinthetünk Erdélyben.
• Fricsi Fekete-Bethlen-udvarház 1812-ben épült. (ma Desbordes-udvarház) Az Erdélybe települt Desbordes család tulajdonába került
• A volt Klebelsberg-udvarházat 1886-ban az Appel család alakíttatta át nyárilakká. Fodor Vilmos, az Appel báró tisztartójának családi birtoka.
• Római út. „A Sajó folyó bal partján, Bethlentől Somkerék és Sajóudvarhely irányába félmérföldnyi távolra, jó karban levő római út szemlélhető, mely az onnét három mérföldnyire eső Besztercére, vagy a kilenc mérföldnyire levő Vécsre vezethetett.”

Híres emberek

• Szénásy Róza (Sajóudvarhely, 1856 – Sajóudvarhely, 1905), Jakab Ödön (Vadasd, 1854, július 26.– Budapest, Erzsébetváros 1931), erdélyi származású író, költő felesége, aki a sajóudvarhelyi Fekete család tagja volt. Sajóudvarhelyen található sírjára Jakab Ödön verse került: „Mert szép és jó volt mindenek felett, / Jobban szerettem, mint a lelkemet, / Daloltam Őt, s míg dal lesz lantomon, / Siratva folyvást dalolni fogom. / Ha pedig egykor én is elmegyek, / Kedves madárkák, majd ti jöjjetek, / S helyettem lágyan altatva porát, / Zengjétek róla itt a dalt tovább!”
• Járay Márton református lelkipásztor Sajóudvarhelyen született 1901-ben. Édesapja, Járay Márton református tanító, édesanya Márton Mari. 1919-ben érettségizett a Nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. 1920–1924 között tanult a Kolozsvári Protestánt Teológiai Intézetben. 1920–1921 között elvégzett két szemesztert a Tanárképző Intézet matematika-fizika karán. 1926-ban feleségül vette a tordai születésű Pethő Ilonát. Két gyermekük született: Zoltán Ernő és István Márton. Zágonba helyezték ki (1924), majd Gyaluba (1925–1927). Széken (1927–1930), Fogarason (1930–1949) volt lelkész. Itt a fogarasi református elemi iskolában helyettes tanárként tanított 1941–942 között. 1949-ben Somkerékre került. 1952-ben még ott volt. A nagysajói Református Egyházmegye missziói előadója, tanácsosa és pénztárosa is volt 1962-ig. Ibolya nevű lánytestvére oktatott a helybeli iskolában annak megszűnéséig.
• Nagy Ödön (Sajóudvarhely, 1914 – Mezőfele, 1995) néprajzkutató, református lelkipásztor, szórványlelkész.
• Moldován Stefánia (Sajóudvarhely, 1929. augusztus 24. – Budapest, 2012) operaénekes.
• Itt született 1943-ban Moldován Domokos film- és operarendező, néprajzkutató.
• Liviu-Petru Zăpârțan (Sajóudvarhely, 1947) 1975-től 1990-ig a kolozsvári Babeș-BolyaiTudományegyetem Történelem és Filozófia Karának oktatója, 1990-től 2012-ig pedig a jogtudományok professzora volt.

Források

• http://arhivelenationale.ro/site/download/arhive_judetene/bistrita-nasaud/Perceptia-Beclean_1927-1949.pdf
• Bak Áron: Mit ábrázol a sajóudvarhelyi dombormű? In: Székelyföld, 2000/1.Tartalmaz német összefoglalást.; In: Református Szemle, 2006/332–339. p.
• Balogh Ferenc: Debreczeni László: az építő és iparművész. Bukarest, 1983.
• Bíró József: Erdélyi kastélyok. Budapest, 1943.
• Buzogány Dezső, Dáné Veronka, Kolumbán Vilmos József, Sipos Gábor: Erdélyi református zsinatok iratai. III–IV. Kolozsvár, 2001–2002.
• https://castleintransylvania.ro/castle/castelul-bethlen-sieu-odorhei-fekete-bethlen-kastely-sajoudvarhely-fekete-bethlen-castle-sieu-odorhei/?lang=en
• Debreczeni László: Erdélyi református templomok és tornyok. Kolozsvár, 1929.
• Demeter János: Sorsunk sordában. Bukarest: Kriterion, 1975.
• Egyházmegyei vizitációs jegyzőkönyv. 1988/13. In: Dési Református Egyházmegye Levéltára
• Az Erdélyi Református Egyházkerület névkönyvei.
• Az Erdélyi Református Főkonzisztórium levéltári anyaga. In: Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltára. Kolozsvár
• A görögkatolikus egyház rövid története. In: 1947 - Şematism. Eparhia de Cluj-Gherla. Partea a II-a: Seria districtelor vicariale şi protopopeşti, 34. p.
• Hermán M. János, Felszegi Imre: A somkeréki református templom történet.
• Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei. Budapest, 1991.
• Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája
• https://kastelyerdelyben.ro/kastelyok/
• Kiss István: A Dési Református Egyházmegye történeti névtára. In: Református Szemle. Kolozsvár 1999. 142–15., 215–232. p.
• Kolozsvári József: Litteris et pietati sacrum. Adalékok a Kolozsvári Református Kollégium történetéhez III. Kolozsvár, 2012.
• Kovács J. István: Magyar református templomok. I.
• Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek
• Lukinich Imre: A bethleni Bethlen család története. Budapest, 1927.
• Medgyesi Lajos: Protestans egyházaink enyészése, s okai az erdélyi vármegyékben. In: Erdélyi Protestáns Közlöny. 1871/55–56. p.
• Móser Zoltán: Szent György, jó vitéz. Új ember, 2007. IV. 22.
• Ősz Előd Sándor: A Széki Református Egyházmegye történeti névtára a kezdetektől 1848-ig. Kolozsvár, 2015 (kézirat)
• Populatia stabila dupa principalele religii la recensamantul din anul 2011 - rezultate preliminare. In: RPL 2011 – Rezultate.
• Szabó T. Attila: Szolnok-Doboka magyarsága. Dés-Kolozsvár, 1944.
• A Széki Református Egyházmegye Levéltára. In: Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltára. Kolozsvár
• Torma Károly: A Limes Dacicus felső részére. 1880. In: Értekezések a Történeti Tudományok köréből 9. kötet (1880–1882)
• Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikái a népszámlálási adatok alapján. In: http://nepszamlalas.adatbank.transindex.ro/?pg=etnikai&id=5206
• Vass József: Erdély a rómaiak alatt. Kolozsvár, 1863.
• Vătășianu, Virgil: Istoria artei feudale în Țările Romîne. [București], 1959.
• Vetési László: Egy udvarház utolsó asszonya. Fodor Erzsébetnél Sajóudvarhelyen. In: Ne csüggedj el, kicsiny sereg! Kolozsvár, 2002.