Főmenü megnyitása

A Sárköz tájegység Magyarországon. Kistáj besorolású, határai: északon a Mezőföld, keleten a Duna, délen a Sárvíz, nyugaton a lösszel borított Dunántúli dombvidék Szekszárd-bátai része. A szűkebb értelemben használt Sárköz néprajzi kistáj fogalmáról lásd a Sárköz (néprajzi táj) szócikket!

Sárköz
Besorolás kistáj
Nagytáj Alföld
Középtáj Duna menti síkság
Fontosabb települések Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta
Folyóvizek Duna
Térkép
Pozíció Magyarország térképén
Pozíció Magyarország térképén

Tartalomjegyzék

FöldrajzaSzerkesztés

 
A Tolna megyei Sárköz, mint földrajzi táj

DomborzatSzerkesztés

A Sárköz a Duna-vonal, Budapest-Drávatoroki morfológiai törésvonaltól keletre, feltöltött pleisztocénkori síkság. A feltöltődésben főszerepet játszottak a folyóvizek (Duna, Sárvíz, Lajvér stb.) üledéke és az ezekből keletkező holtágak, mocsári állóvizek.

A Sárköz akkumulációs peremsüllyedék, amelyet nyugatról a tektonikus törésvonaltól és a többé-kevésbé állandónak mondható és még ma is tartó süllyedéstől eltekintve éles morfológiai határ kísér. Ez a tolnai dombvidék. Alapjában a Mezőföld folytatása, de maga a tájegység a pleisztocénkori süllyedéssel vált le a Mezőföldről és ezzel a harmadkori kéregmozgások folytán tektonikus árokban folyó Sárvizet és Siót. Ez a folyamat nem egyenletesen játszódott le.

A Sárköz geomorfológiailag hét részre osztható:

  • Az ártéri terület
  • A töltésen kívüli ártér
  • A teraszok és a terasz szigetek közti rész
  • Terasz-szigetek
  • Teraszok
  • A táj északi része
  • A tolnai dombvidék[1]

Földtani felépítésSzerkesztés

A Sárközt fiatal, negyedkori üledékes kőzetek építik fel, amelyek vastagon (20-50 méter) rakódtak le, északról dél felé. A sok folyómeder felépítése eltér az állóvizekétől. A Duna árterén az iszap, a homok, valamint a homokos iszap váltogatják egymást és a lecsapolásnak köszönhetően keletkező kiváló minőségű zsíros talaj a Sárköz gazdaságának főforrása.

A Kárpát-medence területén húzódó Variszkuszi hegységrendszer a táj vonalainak kiépítésének adta meg az első lépést. A süllyedésben részt vett gránit-rög a miocénba kiemelkedett és szárazulattá vált. A rátolódott triász és pannon-rétegek az Alföld süllyedésében nem vettek részt, így fennmaradtak.

ÁsványkincsekSzerkesztés

A területen található ásványkincsek egy csoportból kerülnek ki: a szénhidrogének közül. A vidéken elsősorban az építkezésnél közvetlenül használható nyersanyagok:

  • homok
  • kavics
  • sóder

Megmunkálással hasznosítható még a:

  • lösz
  • márga (téglagyártás, cserép, cement)
  • és különféle homokfajták

Öntödei célra a:

  • Kovasav kötőanyagú homokkő-kvarcit (szilícium-karbid és ferro-szilícium gyártására)

Hasznosítható még a mezei mészkő és a kaolin (hidrotermális hatásokra elbontott riolittufa).

VízrajzSzerkesztés

A Sárköz keleti peremén a Duna 67 km hosszan folyik, melybe több csatorna és vízfolyás torkollik.

A Duna árvizei kora tavasszal (jeges árvíz) és kora nyáron („zöldár”) hozzák létre a legmagasabb vízállást a hullámtérben, a legalacsonyabb vízállás nyár végén–ősszel van. A védgátakon kívüli területekről a belvizeket mintegy 400 km-es csatornahálózat vezeti le, a víz átemelését a Dunába két nagy teljesítményű szivattyútelep végzi. A Duna árvizei visszaduzzasztó hatásának ellensúlyozására a Sió torkolatában árvízkapu létesült.

A Dunán való átkelést a bajai közúti és vasúti híd, valamint kompjáratok biztosítják. Az M9-es autópálya építésével egyidejűleg új híd létesült, a Szent László híd, a Sió-torkolat közelében.

A területen sok (36) kisebb-nagyobb állóvíz található, ezek többsége (26) holtmeder (morotva), de a tavak is valaha folyómedrek voltak. A legnagyobb morotvák: a Faddi Holt-Duna (182 ha területű), a tolnai kettős holtág (Tolnai Holt-Duna) (az északi területe 112,5 ha, a déli holtágé 168,7 ha) és a bogyiszlói holtág (Bogyiszlói Holt-Duna).

A Duna vízminősége általában kielégítő, a Sió viszont nagyon szennyezett, ami esetenként rontja a Duna vízminőségét is. Szekszárd kommunális szennyvizei a Szekszárd–Bátai-főcsatorna vízminőségét teszik gyakran kritikussá.

SárvízSzerkesztés

A Sárköz fő folyója, a Sárvíz a Bakony alján eredt. A középkori adatok szerint széles, mocsaras partok között mozgó víz volt, ami a Székesfehérvár körüli Sárrét a vizét vezette le dél felé. Fele útján, Simontornya tájékán vette fel a Kapos és a Sió vizét, és Szekszárdnál érte el a Szekszárdi-dombságot. Ennek alján elkígyózva, Bátánál ömlött a Dunába és így adott nevet a Sárköznek. Már a rómaiak idején összekötötték a Balatonnal; a római utak hídjai és a töltések is lassították a folyó útját, majd a középkorban az ember többféleképpen is jelentősen beavatkozott a vízrendszerbe: mocsárvárakat, vízimalmokat, halastavakat épített. A malmokhoz nem építettek külön malomárkot, hanem a főmedret sáncolták el, gátak közé szorítva a vizet. A halastavak a böjtök miatt váltak jelentőssé. A beavatkozások eredményeként a Sárvíz és mellékágai elzátonyosodtak, elsekélyesedtek. Joggal mondják a középkori oklevelek a Sár mellékét mocsárnak.

ÉghajlatSzerkesztés

A Sárköz, mint peremtáj nemcsak felépítésben, szerkezetében, morfológiájában határ, hanem éghajlatilag is. A napfénytartam: 2000-2050 óra/év között alakul. Ez a terület pedig az ország egyik legnapsütöttebb része. A kistáj éghajlata mérsékelten meleg–mérsékelten száraz. Az éghajlati–időjárási elemek (a hőmérséklet, a napfénytartam és a csapadék) átlagértékei a déli területeken általában magasabbak, mint a északin. Az évi középhőmérséklet északi részén 10,5 °C, a délin 10,6–10,7 °C. A csapadék évi mennyisége 600–650 mm.

A növénytermesztés számára nagyon kedvező, hogy az április 1-je és a szeptember 30-a közötti időszak középhőmérséklete 17,2–17,3 °C, a tavaszi fagyok általában április elején megszűnnek, az őszi fagyok pedig többnyire csak október végén jelentkeznek.

Telente sokévi átlagban 33–35 napig borítja hó a talajt, a hótakaró legnagyobb vastagsága 23–25 cm. Uralkodóan északnyugati szél fúj, utána leggyakoribb a déli szél.

TalajSzerkesztés

A talajtakaró 98%-át réti talajok teszik ki. Ezek gyengébb minőségű agyagos-vályogos réti öntéstalajok, amelynek mintegy harmadrészén erdőgazdálkodást folytatnak, kb. a felén pedig szántóföldi termelést. A magasabb térszíneken termékenyebb réti csernozjomok is előfordulnak, ezeken szántókat és a településeket találjuk, a táj legészakibb végén, a parti dűnéken, kis területen humuszos homoktalajokat is találunk, egy részükön szőlőtermelés folyik. A kistáj nyugati szegélyén, ahol a szomszédos dombsági területek kezdődnek, barna erdőtalaj is előfordul, amit jórészt a települések foglalnak el.

Természeti értékekSzerkesztés

A Sárköz területe bővelkedik természeti értékekben. Ezek közül hazai és nemzetközi szempontból is legjelentősebb a Duna hullámterét elfoglaló Gemenci-erdő, a part állatvilága, különösen a madarak. Nagy értéket képvisel még a bogyiszlói orchideás erdő.

Védett állatok:

Védett növények:

TörténelemSzerkesztés

A Sárköz tulajdonképpen az Alföld nyúlványa a Tolnai-dombságban. Aljzatát a két folyó töltött fel – főképp a Sárvíz, amely iszapos hordalékát nem tudta elvinni a Dunába, hanem itt rakta le. A Sárköz keleti szélén folyó Duna a szabályozása előtt szeszélyesen kanyargott, sűrűn váltogatva medrét és így széles sávban kísérte holtágakkal össze-vissza szabdalt ártér; a nyugati felét pedig a Sárvíz, valamint a Báta és Kis-Duna kanyargó ágai szelték keresztül-kasul, amelyek a maguk hordta iszap és sártengerben alig találtak utat a Dunába. Ezeknek a folyóknak az áradása minden évben bekövetkezett – néha többször is –, és ilyenkor beláthatatlan területek kerültek víz alá.[2]

ŐskorSzerkesztés

A terület legkorábbi emberi leletei a fiatalabb neolitikumból (csiszoltkő-korszakból) valók: az ősember a hegyek lábánál és a régi Sárvíz partján telepedett meg, elsősorban halászattal és vadászattal foglalkozott. A telepektől kissé távolabb vadfogó vermeket tártak fel, a lengyeli és péceli kultúra (Baden) leletei kerültek elő, feltűntek az első festett cserépedények is.

ÓkorSzerkesztés

A bronzkor embere már mélyen behatolt a mocsárvilágba. A Sárköznek szinte minden kiemelkedő pontja lakottá vált, s ezeken lakóhelyek nyomai, urnatemetők és hamvasztásos sírok kerültek elő.[3]

E tájon a kelta volt az első, név szerint is ismert nép. A Sárköz peremén nagyobb települések létesültek. Amikor a rómaiak a Krisztus utáni első században birtokukba vették a Dunántúlt, különös fontosságot nyert e terület, mivel a dombsor alján építették meg azt a főutat, amely Aquincumot (Óbuda) Mursával (Eszék) kötötte össze és Rómába vezetett. Kiépültek az utak, az erődrendszer, tovább fejlődött a gazdasági élet is.[3]

Kora középkor és honfoglalásSzerkesztés

Az 5. századtól rövid időközökben különféle nomád népek követték egymást: a Sárközben legeltettek és halásztak, és az ide nyíló völgyekben temették el halottaikat. Kerültek elő hun és avar leletek is. A honfoglaló magyarok feltehetően egy aránylag sűrűn lakott, szláv–avar lakosságú területet hódítottak meg, maga a sárközi mocsárvilág azonban lakatlan volt.

A mocsarak természetes védelmében a Dunántúl egyik legnagyobb szláv népcsoportja húzódott meg: itt érte meg (talán az avarokkal elvegyülve) a honfoglalást.

A honfoglalás korában a Sárköz a fejedelmi Megyer törzs szállásterületének legdélibb csücske lehetett, a mocsárvilág természetes választóvonalként határolta el a délebbre települt Botond törzstől.[2]

A honfoglalást követően besenyők telepedtek meg itt. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz…”[4] Az itteni besenyőség már a 12. század folyamán teljesen elmagyarosodhatott.

Árpád-korSzerkesztés

A pogánylázadások leverése és nemzetségi társadalom felbomlása után a Sárközt egyházi adománybirtokként a pécsváradi, szekszárdi és bátai apátság, valamint a váci káptalan kapta. Az apátságok birtokai széles sávban úgy helyezkedtek el egymás felett a Duna mentén, hogy a birtoktestek kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték. A középkorban a szorosan vett Sárközhöz, azaz a Sár és Duna közti területhez szorosan kapcsolódott a Sárvíz és a szőlőhegyek közti, a belső területekkel szervesen összefüggő, teraszos terület.

A középkorban az elmocsarasodás mesterséges okai felerősödtek: főleg a földművelés térhódításával nőtt meg a malomgátak száma. A folyó egész szélességén keresztülfektetett rőzsegátak akadályozták a víz szabad folyását, és a gátak mögött felduzzasztották a folyót. A megrekedt vízből lerakódó hordalék elzátonyosította és elsekélyesítette a medret. A víz gyakran áttörte partjait, és elárasztotta kétoldalt a környéket. Melegebb időben leapadt ugyan a vízszint, de a mélyebb területeken rengeteg tócsa, láp, zsombék, nádas és mocsár maradt vissza.[2]

ForrásSzerkesztés

  • Györffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940.
  • Katona Imre: Sárköz. Bp., 1962.
  • K. Balog János: Évszázadokon át. Tolna megye történeti olvasókönyve I. Szekszárd, 1978.
  • Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Pécs, 1936.
  • Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. 1954.
  • Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566), Tanulmányok Tolna megye történetéből II. (Szerk.: Puskás Attila). Szekszárd, 1969 5-85.

Külső hivatkozásokSzerkesztés

LábjegyzetSzerkesztés

  1. Dr. Pataki, József. A Sárköz természeti földrajza (1954) 
  2. a b c Balázs Kovács, Sándor. Fejezetek Sárpilis történetéből (2006) 
  3. a b Katona, Imre. Sárköz (1962) 
  4. Győrffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940. 416-418., 491-492.