Szerkesztő:Komjatyan Maria/Béketárgyalások 1922-ig

Az I. világháború előtti béketárgyalások

1914 áprilisában, az osztrák trónörökös pár Szarajevóban történt meggyilkolása előtt két hónappal, Apponyi Albert egy tanulmányt tett közzé a Magyar Kultúra című folyóirat két számában. A tanulmányban a nemzetközi jog akkori helyzetét ismerteti a szerző, de nem derül ki belőle az, hogy sejtette volna az első világháború közeledését.

A békemozgalom keletkezésének okai

Apponyi Albert

Apponyi Albert szerint a nemzetközi béke ügye az első világháború kitörése előtt olyan stádiumban volt, mint amilyen a kőkorszak bizonyos vidékein lehetett, ahol a törzsek és azokon belül az egyének szabadon ölték egymást, raboltak egymástól.

Bizonyára már akkor is akadtak olyanok, akik belátták, hogy mindannyian jobban járnak, ha békében élnek, a béke azonban szubjektív tényezőktől, vagyis a jobb belátás és jobb hajlamok tartósságától függött. Ha a "belátásos" törzsfőnöknek durvább fából faragott fia vette át a hatalmat, a béke ügye újból veszélybe kerülhetett.

Fokozatosan egyre több magántermészetű (élet, vagyon, család), majd később közjogi (szabadság, önkormányzat) vonatkozású intézményt hoztak létre, melyek az egyének és közösségek jogait védelmezték.

A prekárius fegyverszünetek helyett a XIX.-XX. század fordulóján már feltétlenül szükségessé vált a béke fenntartásának intézményes biztosítása.

Először csak háborúk után vagy előtt kötöttek szerződéseket a nemzetek, de később, amikor olyan problémák merültek fel, amelyek több nemzetet érintettek, a kérdéseket kongresszusokon vitatták meg. Itt Apponyi felsorolja a westfáliai béke megkötésétől kezdve az 1815-ös bécsi, 1856-es párizsi kongresszus, 1878-as berlini, majd az 1899-es és 1907-es hágai békekongresszusokat.

Csakhogy a szerződéses rendezésnek ezt a formáját kiegészítette egy jogszokás, melyet Hugo Grotius foglalt rendszerbe De jure pacis atque belli című művében, mely alapján a nemzetközi jog megkülönböztette a béke és háború állapotát és mindkettőt jogosnak ismerte el.

Apponyi szerint 1914-ben az államfők és minisztereik még mindig csupán a máról holnapra való béke fenntartásán fáradoztak.

'„...az emberies érzelem nem tud abba belenyugodni, hogy időnként tömegek bocsáttassanak egymásra kölcsönös öldöklés céljából; a jogérzés nem találhat megnyugvást a nyers erő döntésében, amely sokszor a legégbekiáltóbb igazságtalanságoknak kedvez, háborúban csakúgy, mint párbajban;”'

'„Ideális és reális érdekek, erkölcsi és anyagi szempontok tehát egyaránt követelik a további evoluciót egy olyan nemzetközi jogállapot felé, melyből a háború ki van zárva. A békemozgalom eszerint nem holmi egyéni ötletnek, holmi álmodozásnak szüleménye, hanem az emberi fejlődés törvényeinek szükségszerű fejleménye.” '

A nemzetközi bíráskodás kialakulásának gyakorlati oldala

Mint ahogyan az egyének bíróhoz fordulnak jogi problémáik békés úton való megoldása érdekében, ugyanúgy a nemzetek között is szükségessé vált egy nemzetközi bíróság létrehozása, ezt megelőzően pedig a nemzeteknek szerződésekben kellett megegyezniük abban, hogy összeütközéseiket csakis bírói úton fogják rendezni.

Ebből a célból alakult meg a Parlamentközi Unió a Béke és a Nemzetközi Választott Bíráskodás Előmozdítására nevet viselő intézmény.

Ezt a szervezetet a XIX. század nyolcvanas éveiben egy csoport francia és angol parlamenti tag hozta létre Randal Coemer angol és Frédéric Passy francia képviselők kezdeményezésére. Fokozatosan egyre több képviselő és felsőházi tag csatlakozott hozzájuk és 1914 áprilisában az uniónak már 20-25 parlamentből körülbelül 3.000 tagja volt. Az illető nemzet lélekszámára való tekintet nélkül, minden csoport két tagot küldött a vezető tanácsba, melynek feladata az évi közgyűlések megszervezése volt, melyeket a művelt nemzetek fővárosaiban tartottak meg - például 1896-ban Budapesten. Itt megjelenhetett és felszólalhatott akárki és ez, a részvétel esélyei szerint néha nagy aránytalanságokat okozott.

A hágai békeértekezletek

A választott bírósági szervezet 1899-ben Hágában tartotta az első békeértekezletet, 1907-ben pedig a másodikat, ugyanott, és 1914-ben már a harmadik hágai értekezletet készítették elő.

Fokozatosan és először formátlanul, de végül mégiscsak bekerült egy új elem a nemzetközi életbe: a népképviseletek részvétele a nemzetközi jogalkotásban. Eddig ebbe csak az államfőknek és minisztereiknek volt beleszólásuk. A parlamentek jóváhagyási joga nem sokat ért, mivel csak utólagos volt és nem minden esetben tartották fenn számukra ezt a jogot.

Csakhogy, az egyének társulásától eltérően, a nemzetek társulása nem szubordonáción, vagyis bizonyos fajta felsőbbség elfogadásán alapul, hanem koordonáción. 1914-ben azonban a nemzetközi jogszabályok még nagyon hiányosak és vitásak voltak, szankció pedig egyáltalán nem létezett.

A szubordonáción alapuló nemzeti társadalomban pótlólag fellép a végrehajtó hatalomnak, a kormánynak, az önkormányzati testületeknek a rendeletkiadási, statutumalkotási joga. Mindez a kooperáción alapuló nemzetközi társadalomban nem volt lehetséges, mert nem volt hozzá megfelelő szerv, vagyis nem létezett közös végrehajtó hatalom és a békeintézmények igénybevétele is csak fakultatív lehetett.

A második hágai értekezlet ugyan megállapította, hogy melyek azok az esetek, amelyekben a bírósági eljárás igénybevétele kötelező, de általános megegyezés nem jött létre.

"A törvényhozói és a bírói hatalomnak analogonját megtaláltuk a nemzetközi viszonyokban, de hol a végrehajtó hatalom? És ilyennek nemlétében van-e gyakorlati értelme a törvényhozói és bírói hatalom szervezésének?" - kérdezi Apponyi.

Az interparlamentáris unió tanácsadóként szerepelt a hágai diplomáciai értekezletek mellett, de Apponyi megjegyzi, hogy a kéretlen tanácsot egyes egyének sem veszik szívesen, a nemzetek pedig még annál is kevésbé" - írja Apponyi.

A különböző nemzetek között sok választott bírósági szerződés jött létre, konkrét tárgyakra nézve, vagy pedig általánosságban. Ezekben a szerződő felek kötelezték magukat a viszályok bírósági elintézésére, - kivéve azonban az olyanokat, amelyek "a nemzet becsületét és létérdekeit" érintik.

Az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, William Taft szerződést kötött Angliával és Franciaországgal, melyben az érintett felek kötelezték magukat arra, hogy az összes vitás kérdéseket a nemzeti létérdekre és becsületre vonatkozó megszorítás nélkül bírói döntés elé fogják vinni, - feltéve, hogy azok bírói döntésre alkalmasak. Létezhetnek ugyanis "non arbitrable", vagyis bírói döntésre alkalmatlan összeütközések is, a jogszabály hiányánál fogva.

Apponyi azt ajánlotta, hogy a hágai békeértekezleteket tegyék nemzetközi jogalkotó testületté, amely 4-5 évenként összeülne, külön összehívás nélkül, a parlamenteket - vagyis a népek képviseletét - pedig hozzák összefüggésbe ezzel a diplomáciai testülettel. Ezzel jogi formát adhattak volna annak a törekvésnek, amely akkor még tökéleletlenül ugyan, de már létezett: a népképviseleteknek a részvételét a nemzetközi kapcsolatokban.

Pár hónap múlva azonban kitört az első világháború.

Az I. világháború kitörésének előzményei

Az oroszok szerint:

„...az 1914-18-as háború előidézésében a főszerepet az angol-német versengés játszotta, főképpen Anglia védte katonai és gyarmati fölényét és nem akarta eltűrni Németország előretörését. Franciaországra nézve a német törekvések még nagyobb veszélyt jelentettek.”

A Német Birodalom hadiflotta építésébe kezdett s ezzel veszélyeztette az angol flotta egyeduralmát.

VII. Eduárd brit király már 1908-ban megpróbálta lebeszélni unokatestvérét, II. Vilmos német császárt erről a tervéről és miután ez nem sikerült, kijelentette Szazonov orosz külügyminiszter előtt, hogy ennek gyászos következményei lesznek, mert el fogják sülyeszteni nemcsak a német hadi- és a kereskedelmi hajókat is.

Ugyanekkor Edward Grey angol külügyminiszter megerősítette Szazonov előtt a francia-angol szerződés létezését, mely szerint francia-német háború esetén Anglia nemcsak a tengeren, hanem a szárazföldön is segítséget fog nyújtani Franciaországnak.

Az ehhez hasonló titkos megegyezések már a század elején hozzájárultak a világháború előkészítéséhez. A háborútól mindenki rettegett, de épp a félelem miatt mindenki készült rá.

Évtizedekkel később, 1959. augusztus 31-én, egy televíziós megbeszélésen Harold Macmillan, angol miniszterelnök így nyilatkozott Dwight David Eisenhower amerikai elnök előtt:

„Az az érzésem, hogy az első világháborúnak sohasem kellett volna megtörténnie. Tévedésből tört ki. Az a hitem, hogy soha nem történt volna meg, ha a jelenlegi nemzetközi találkozások akkor is gyakorlatban lettek volna.”

Miután az Orosz Birodalom már 1876-ban lekötötte magának Besszarábiát, az 1878-as berlini kongresszuson - melyről már tettünk említést Apponyi tanulmánya kapcsán, - Anglia javasolta Ausztria-Magyarországnak, hogy foglalja el Boszniát és Hercegovinát. Ezeket a területeket az Oszmán Birodalom nem tudta volna megvédeni, mivel a berlini kongresszuson elvágták a többi balkáni területeitől, Szerbia pedig nem elégedett volna meg Boszniával és Hercegovinával, mert vágyódott azokra a magyar területekre is, melyeken a szerbek ősei a XII. század végén a török veszedelem elől befogadásra találtak. Ezek a tartományok Desa szerb zsupán (1116-1195) és később IV. István Uroš (1308-1355) uralmát nem számítva sohasem tartoztak Szerbiához.

A nemzetközi jog bécsi professzora, Neumann szerint:

„Ausztria-Magyarországra nézve Bosznia és Hercegovina megszállása az önvédelem és az önfenntartás joga és kötelessége volt. De mivel ebben az esetben Ausztria-Magyarország érdeke összeesett Európa érdekeivel, amely nem tűrhette, hogy keleten egyedül az angolok és az oroszok legyenek az urak, bölcs és célszerű volt jogunkat elismertetni egész Európával, amely így velünk közösen vállalta a felelőságet.”

Az 1878-as berlini kongresszus idején a mohamedánok számaránya a két tartományban mindössze 21% volt.

1878-ban mindenki véglegesnek tartotta Boszniának és Hercegovinának Ausztria-Magyarországhoz való csatolását, melynek elismeréséhez már csak az oroszok beleegyezése hiányzott, de nemsokára ez is megtörtént.

1908-ban kitört az ifjú török forradalom és a feudális viszonyokban megrekedt Oszmán Birodalom alkotmányos állammá alakult. Csakhogy az alkotmányhoz parlament kellett, a parlamenthez pedig választások, melyeket a törökök meg akartak tartani Boszniában és Hercegovinában is.

1908. szeptember 16-án Alois Lexa von Aehrenthal osztrák–magyar, valamint Alekszandr Izvolszkij orosz külügyminiszter megegyeztek abban, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia alkalmas pillanatban véglegesen annektálja Boszniát és Hercegovinát, ezzel szemben lemond a szandzsák területéről.

Béketárgyalások az I. világháború után

Bevezető

H. G. Wells A világtörténet alapvonalai című, nagy formátumú, több mint hétszáz oldalas könyvét - melyet dr. Ernest Barker, Sir H. H. Johnston, Sir E. Ray Lankester és Gilbert Murray történészek segítségével és közreműködésével állított össze a szerző, - Budapesten a Genius Könyvkiadó R.T. kiadásában jelentették meg 1925-ben.

A VIII. könyv címe: „Megkezdődik a világ újjáépítésének nagy kísérlete”, melynek XL. fejezetének 3. alfejezetében - „Wilson elnök Versaillesben” - a szerző kortársként mutatja be a trianoni békeszerződés előzményeit, a történelmi fontosságú eseményeket, a tárgyalások körülményeit és légkörét.

H.G. Wells a Párizs környéki béketárgyalásokról

Woodrow Wilson amerikai elnök egy ideig az eljövendő új korszak prófétájaként volt ismeretes, aki tizennégy pontban összefoglalta az Amerikai Egyesült Államok békefeltételeit.

A köztudatban Wilson mind a mai napig úgy maradt meg, mint a világ jótevője, akinek a tizennégy pontja segítségével végül sikerült békét kötni.

Kolozsvárott, a Pasteur Intézet udvarán szobrot emeltek az amerikai elnöknek.

Wells a következőket írta:

„Ha 1919-ben e Tizennégy Pont alapján kötött volna békét a világ, bizonyára új és reményteljesebb korszakot nyitott volna meg az emberiség dolgaiban.”

A szerző hivatkozik a korabeli újságok cikkeire, amelyekben az elnököt később azzal vádolták, hogy megmaradt köztársasági elnöknek akkor, amikor nemcsak a saját pártja és országa, hanem az egész emberiség érdekeit kellett volna szem előtt tartania.

Súlyos hibát követett azzal, hogy személyesen vett részt a tárgyalásokon. Bírálói szerint meg kellett volna őriznie semlegességét, ahogyan azt a háború éveiben tette és csak a távolból hallatnia szavát, amely így „Amerika szavaként” hangzott volna.

Még súlyosabb hibát követett el azzal, hogy magával vitte feleségét is és az amerikai küldöttség számos tagja feleségestől érkezett Párizsba. Európában ez akkor még nem volt szokás.

A feleségek jelenléte önmagában még nem számított volna felelőtlenségnek, ha nem úgy viselkedtek volna, mint vidám, kiránduló turisták.

A küldöttek néha fontos tárgyalásokat szakítottak félbe azért, hogy meglátogathassanak egy-egy híres kastélyt.

„Nemsokára rájöttek az emberek arra, hogy Wilson, az emberiség nagy reménysége, eltűnt és hogy a divatos képes újságok csupán egy nagyon vidám turistának az arcképét hozzák, aki mosolyogva élvezi koronás fők és hasonló emberek társaságát.”

Wilson elnök tárgyalópartnerei

Wilson tárgyalópartnereivel kapcsolatban Wells megjegyzi, hogy sem Georges Clemenceau francia miniszterelnök, sem David Lloyd George angol kormányfő, sem Arthur Balfour, sem az olasz Sonnino báró és Vittorio Orlando nem látták be azt, hogy a béketárgyalásokat szakképzett emberekre kellene bízniuk.

Wells így jellemzi őket: „Jámbor kezdők voltak nemzetközi kérdésekben.”

Apponyi Albert a Magyar Kultúra 1914. áprilisában megjelent számában található tanulmányából tudjuk, hogy akkor már létezett az Interparlamentáris Unió a Béke és Nemzetközi Választott Bíráskodás Előmozdítására címet viselő intézmény, amely tanácsadóként szerepelt a hágai diplomáciai értekezletek mellett. Az intézményben különböző bizottságok működtek, melyeknek Apponyi is tagja volt és amelyek keretén belül nemzetközi jogászok igyekezték kidolgozni a nemzetközi jogszabályokat.

Bármennyire is hiányosak voltak még akkor a jogszabályok, a bizottságokban dolgozó szakemberek mégiscsak objektívebben oldották volna meg a béke elrendezésének ügyét, mint azok a pártpolitikusok, akik elsősorban saját országuk érdekeit helyezték előnybe, azzal a meggyőződéssel, hogy ők „az emberi nem hivatott képviselői, akiket korlátlan hatalom illet meg” - írja H.G. Wells, aki hivatkozik a korabeli sajtótermékekre, amelyek megkérdőjelezték a kormányfők ezen jogát.

Újabb hibát követett el Wilson azzal, hogy átadta a vezetőszerepet francia kollégájának, aki házigazdaként különben is számos előnnyel rendelkezett. A bizottságok tagjai saját országuk nyelvén kívül csak angolul, vagy csak franciául tudtak. Clemenceau mindkét nyelvet jól beszélte, hiszen a francia anyanyelve volt és így ő vette át a tárgyalások irányítását.

Végül az amerikai elnök a szó szoros értelmében nevetségessé vált Clemenceau árnyékában.

A „Tigris”, ahogyan Clemenceaut nevezték, így jellemezte Wilsont:

„Wilson elnök a maga Tizennégy Pontjával rosszabb, mint az Úristen, mert a jóistennek csak tíz pontja volt.”

Titkos szerződések

Az első világháborúban az alig negyven éves Román Királyság Ausztria-Magyarország szövetségese volt, de nem vállalta a szerződésben igérteket, hanem megőrizte függetlenségét.

1916. augusztus 17-én titkos szerződés született Párizsban, egyrészt Románia, másrészt Franciaország, Egyesült Királyság, Olaszország és az Orosz Birodalom között. Ennek értelmében a románok igéretet kaptak, hogy amennyiben az Osztrák–Magyar Monarchia ellen belépnek a háborúba, megkapják jutalmul Erdélyt, sőt Kelet-Magyarországot is, kis híján egészen a Tisza vonaláig, - azzal a feltétellel, hogy nem kötnek különbékét.

1916. augusztus 27-én a Román Királyság hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. Nem sokkal ezután a román hadsereg súlyos vereséget szenvedett és kénytelen volt különbékét kötni.

A különbékével azonban semmissé vált a párizsi alku, azonban Románia arra hivatkozott, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott. 1918. november 12-én megalakult az Osztrák Köztársaság, 1918. november 16-án pedig a Magyar Köztársaság.

A francia hadműveleti irányítás alatt álló román hadsereg, Henri Berthelot tábornok vezetésével, 1918. december 24-én legyőzte az 1914 óta harcoló fáradt, magyar sereget. A románok 1919. július 29-én átlépték a Tiszát, 1919. augusztus 4-én pedig bevonultak a magyar fővárosba.

Később Berthelot tábornok, hálából egy elkobzott magyar birtokot kapott ajándékba a román királytól. A Monitorul Oficial 1923. december 12-én közölte a tábornok elfogadási nyilatkozatát:

„Subscribul General Berthelot, la legatia Romana din Paris declar, ca accept aceasta donatie.”

(Berthelot tábornok, a párizsi román követségen kijelentem, hogy elfogadom ezt az ajándékot.)

Nemeskürthy István a következőket írta:

„Magyarországot 1541 óta ilyen jellegű katonai csapás nem érte. Akkor a törökök foglalták el az ország székvárosát, most 1919. augusztus negyedikén pedig a románok. Úgy tűnik, Magyarország megszűnt létezni.”

A román hadsereg 1919. november 15-ig, tehát több mint három hónapig tartózkodott a mai Magyarország területén és annak fővárosában. Távozásukat a párizsi békekonferencia ötös nagyhatalmi tanácsa rendelte el.

David Lloyd George brit miniszterelnök kijelentette:

„Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Vajon milyen békéhez fog vezetni, ha kiderül, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, hogy egész magyar közösségeket, mint állatcsodákat ajándékoztak Romániának? Idő kérdése, hogy a magyarok a németekhez vagy az oroszokhoz lesznek kénytelenek csatlakozni.”

A békeszerződési konferencia francia főtitkárának véleménye szerint:

„Magyar nemzet egyáltalán nem létezik. Mindössze egy korona létezik és tizenötezer osztrákból kreált magyar nemes. Nincs magyar nemzet.”

Végül George Clerk angol diplomatát Magyarországra küldték, aki úgy ítélte, hogy Horthy Miklós alkalmas a helyzet konszolidálására, mert megigérte, hogy aláveti magát a nagyhatalmak intézkedéseinek.

Ezután került sor a trianoni békeszerződés aláírására.

Népszövetség

Az 1919. április 2-án megkötött népszövetségi szerződés szerint a liga ügyeit a tanács intézte. Ez az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből, valamint a Népszövetség összgyűlése által választott négy tagból állt. Székhelyét és titkárságát Genfbe helyezték.

Eredetileg a következő országokat zárták ki a Népszövetségből: Németországot, Ausztriát, Magyarországot, Oroszországot és az Oszmán Birodalom megmaradt részét.

A szövetségnek eredetileg a következő tagokból kellett állnia: Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Brazília, a Brit Birodalom (Anglia, Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, Új-Zéland és India), Kína, Kuba, Ecuador, Franciaország, Görögország, Guatemala, Haiti, Hedzsász, Honduras, Olaszország, Japán, Libéria, Nicaragua, Panama, Peru, Lengyelország, Portugália, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Uruguay. Tervezték a háborúban semlegesen maradt országok bevonását is, melyek a következők voltak: Argentina, Chile, Kolumbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador, Spanyolország, Svédország, Svájc és Venezuela.

A Népszövetség csak egyhangúlag hozhatta meg határozatait és egyetlen ellenzéki szavazat elegendő volt a határozatok meghiúsításához. Ezzel elismerték az egyes államok átruházhatatlan szuverenitását és elutasították azt az elvet, hogy az emberiség közös érdeke mindenki külön érdeke fölött áll.

H.G. Wells szerint a Népszövetség nem a népek, hanem az államok, dominiumok és gyarmatok szövetsége volt. A brit világbirodalom néha úgy szerepelt mint egységes egész, máskor pedig Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika és Új-Zéland szuverén államokként jelentkeztek. Ennek következménye lett a franciák követelése, hogy ők is hasonlóképpen járjanak el ázsiai és afrikai gyarmataik esetében.

A Brit Birodalom hatalmas mandátumokat kapott Mezopotámiában és Kelet-Afrikában, Franciaország Szíriában, Olaszország pedig az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre lévő hódításait szintén népszövetségi megbízás címén tarthatta meg magának. Olaszország „stratégiai határ” címen bekebelezte Dél-Tirol német lakosságát és a jugoszláv Dalmáciát.

A franciák különböző megállapodások és jogcímek révén megvetették lábukat a Saar-vidéken, amely német terület volt.

Az új nemzetközi szervnek még ahhoz sem volt joga, hogy a tagjai közé tartozó államok katonai készülődését ellenőrizze. A brit világbirodalom nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy tengeri és légi fegyverkezését mások ellenőrizzék. Az Amerikai Egyesült Államok sem tűrt olyan beavatkozásokat, amelyek megingathatta volna az új világban elfoglalt hatalmi helyzetét. A nagyhatalmak biztosítani akarták a békét anélkül, hogy a fegyvert kiadták volna a kezükből.

Wells szerint Európára nézve a legnagyobb csapást a középeurópai határok átrajzolása és megsokszorosítása, valamint az önrendelkezés jogának téves értelmezése alapján létrehozott új államok jelentették.

De a jövőre nézve a legnagyobb veszélyt Németország a gazdasági jobbágyság állapotába való juttatása jelentette.

Kisebbségvédelem

Mivel a kisebbségvédelmet nem foglalták a Népszövetséget felállító egyezségokmányba, hanem a békeszerződésekben és külön egyezményekben fektették le, ezért nem volt egységes jellege.

Ezek a szabályozások a kisebbségek, mint közösségek (kollektívumok) nemzetközi jogalanyiságát nem ismerték el s panaszaiknak csak kérelem jellege volt. Egy háromtagú bizottság döntött ezek ügyében, de csak nagyon kevés panasz került a Tanács elé. A Tanácson kívül a kisebbségvédelemnek volt bírói szerve is, a Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság, azonban ide is csak nagyon ritka esetekben jutottak el kisebbségi ügyek.

A kisebbségek védelmét szolgáló rendelkezéseket négy csoportba oszthatjuk:

1. A Szövetséges és Társult Főhatalmaknak (Amerikai Egyesült Államok, Britt Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán) a kisebbségeket bekebelező győztes államokkal (Lengyelország, Görögország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia) kötött külön szerződései

2. A legyőzött államokra (Magyarország, Ausztria, Bulgária) kényszerített békeszerződések.

3. Egyes államok (Albánia, Eszt, Finn-, Lettország és Litvánia) által a Népszövetségbe való felvételük alkalmávaal tett deklarációk.

4. Egyes államok (Németország és Lengyelország, Ausztria és Csekszlovákia) egymás között kötött kisebbségi szerzződései.

Egyezmény az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország közti baráti kapcsolatok létrehozásáról

„1. cikkely”:

„Magyarország együttműködik az Egyesült Államokkal abban, hogy az Egyesült Államok bírni ée élvezni fogja az összes jogot, kiváltságot, jóvátételt, helyrehozást vagy előnyt, melyet az Egyesült Államok kongresszusának 1921-ben hozott fenti határozatában hoztak, beleértve az összes jogot és előnyt, melyet a Trianoni Egyezmény kötött ki az Egyesült Államok számára, mely előnyöket az Egyesült Államok teljes mértékben élvezni fog, annak ellenére, hogy ezt az egyezményt az Egyesült Államok nem ratifikálta.”

„Az Egyesült Államok, amikor igénybe veszi az egyezmény rendelkezésében meghatározott jogokat és előnyöket, ezt a magyarországi joggyakorlat szellemében fogja tenni.”

Készült két példányban, Budapest, 1921. augusztus 29.

(pecsét helye) Az Egyesült Államok magyarországi megbízottja U. Grant-Smith

(pecsét helye) A Magyar Királyi Külügyminisztérium gróf Bánffy Miklós

Burgenland és Baranya

Báró Bánffy Miklós külügyminiszter szerint abban az időben Burgenland egy abszurd terület volt, ahol akkor még nem volt sem autóút, sem vasút és amelyet csak gyalog lehetett bejárni, vagy pedig úgy, hogy állandóan kilépett az ember belőle, mert minden hegygerinc keresztben állt rajta és minden patak kiszaladt belőle, s amelynek neve sem volt. Végül az osztrákok Várak Országának (Burgenland) neveztek el, mivel a középkorban itt volt az ősi magyar határ, melyen a magyarok hosszú erődök sorát építették ki a németek ellen.

Ezt az országrészt a magyaroknak 1921. augusztus végére kellett kiüríteniük, miközben a szerbeknek Baranya megye Magyarország számára visszaadott területét kellett átadniuk.

Burgenlandban a magyar kormánynak kellett rendelkeznie és kiparancsolnia saját hatóságait. Bánffy Miklós szerint ez olyan volt, mint amikor valakinek levágják a kezét s utána még azt is megparancsolják, hogy megmosva, ezüsttálcán szolgálja fel. Ráadásul a levágott országrészt nem egy győző országnak kellett átadni, hanem Ausztriának, aki ellen a magyarság évszázadokon keresztül harcolt a függetlenségéért és amely miatt Magyarország egy olyan háborúba sodródott, amelynek közvetlen kiváltó oka egy személyes, családi vonatkozású bosszú volt az osztrák trónörököspár meggyilkolása miatt.

A Nagykövetek Tanácsa úgy rendelkezett, hogy Baranya átvételének és Burgenland átadásának egyszerre kell megtörténnie, tehát, ha Burgenland átadása terén bármilyen ellenállás történik, abban a pillanatban leáll Baranya visszaadása is. A szerbek ekkor még megszállva tartották egész Baranya megyét, de ebből tulajdonképpen csak a Mohácstól délre, a Duna és a Dráva közötti darabot ítélték nekik. Tervezték a Baranyai Köztársaság létrehozását, melynek megtörténte után kérni akarták a Jugoszláviához való csatolását.

A velencei konferencia

A magyar küldöttség tagjai a következők voltak: Bethlen István miniszterelnök, Bánffy Miklós külügyminiszter, Khuen-Héderváry Sándor a külügy politikai osztályfőnöke és Valkó Lajos, mint közgazdasági szakértő.

A magyar küldöttség Sopron és vidékére szándékozott népszavazást kérni a konferencián, az osztrák küldöttség azonban ragaszkodott a békeszerződés betű szerinti alkalmazásához.

Bethlen és Bánffy hivatkoztak Alexandre Millerand francia miniszterelnöknek a kísérőlevelére, amelyben biztosította a magyar kormányt arról, hogy a határbizottságok meg fogják hallgatni a helybeli lakosság kívánságait. A „Lettre d'envoi” jogérvénye azonban csak a nagyhatalmak és a magyarok között állt fenn, az osztrákokra nem vonatkozott.

Ádáz vita után végül az osztrákok is beleegyeztek a soproni népszavazásba, amely december elején 63 százalékos eredménnyel végződött a magyarok javára.

Ugyanakkor Baranya átadása terén sem történt különösebb akadály, sőt Soós altábornagyot virágesővel fogadták a bevonuláskor és még a lovát is virágfűzérekkel dobálták meg az éljenző lányok és asszonyok.

A trianoni békeszerződés aláírása után mindössze ennyit sikerült visszaszereznie a magyar diplomáciának.

EDDIG KÉSZ

Orosz küldöttség a génuai konferencián

Az 1922-es genovai NEMZETKÖZI TANÁCSKOZÁS EURÓPAI KÉRDÉSEK TISZTÁZÁSÁRA című konferencián Magyarországot ugyanazok képviselték, akik a velencei konferencián is jelen voltak, de Valkó helyett itt Scitovszky Tibor külügyminisztériumi főtisztviselő jelent meg.

A konferencia legnagyobb szenzációja az orosz küldöttség részvétele volt, Cicerin vezetésével, aki az első általános gyűlésen Oroszországot dícsérte. Felsorolta mindazt a kincset, amellyel az ország rendelkezik: petróleum, kőszén, temérdek erdő, vas, réz, platina, malachit, gyapot és Európa legkitűnőbb búzája.

Az orosz küldöttséget a városon kívül, egy palotában szállásolták el, de ők kibérelték a város közepén a Hotel Ferrarit.

Óriási csalódást okozott később a hír, hogy az oroszok végül nem valamelyik nagyhatalommal kötöttek szerződést, hanem egy legyőzött országgal.

Bánffy Miklós így írja le a konferencia idő előtti felbomlását:

„Miközben az angolokról, franciákról, amerikaiakról mindenki tudta, hogy gazdasági ügyekben tárgyalnak a szovjettel - hiszen Genuában 2000 szemfüles újságíró volt, aki minden lépésüket figyelte -, a német-orosz kapcsolatról nem tudott senki.

Talán azért bérelték ki az oroszok a Hotel Ferrarit a város közepén, higy ide tereljék a figyelmet. A szerződés szerint Németország nemcsak földművelési, de műhelygépeket is szállít óriási mennyiségben, mérnököket és előmunkásokat ad kölcsön, gyárakat rendez be és bányákat modernesít. Oroszország egész gazdasági életét ő lendíti fel és így ő veszi a kezébe. Óriási üzlet!

A szovjet áruban fizet, gabonában és nyersanyaggal. Mindaz, amit az angol és amerikai tőke magának akart meghódítani, most egy tollvonással a németek ölébe hullott.

Szörnyen felháborodtak a győző hatalmak.

A konferencia felbomlott.”'

A kisantant megalakulása

Eduard Beneš cseh miniszterelnök szerint a kisantant a következő célból alakult meg:

1. Biztosítékot szerezni a külső béke számára

2. Gazdasági kapcsolatokat kiépíteni

3. A szociális reformok megvalósításán dolgozni az oszágokon belül

4. Kölcsönös segítség a trianoni békeszerződés végrehajtásában

5. Megakadályozni minden monarchikus restaurációt

A cseh-román egyezséget 1921. július 2-án írták alá, a cseh-jugoszláv szerződést ugyanaz évnek első napján, majd 1922. január 23-án került sor a román-jugoszláv szerződés aláírására.

Forrás

• Apponyi Albert: "AZ INTERPARLAMENTÁRIS UNIÓRÓL ÉS A BÉKEMOZGALOMRÓL EGYÁLTALÁBAN" című tanulmánya, MAGYAR KULTÚRA, II. évfolyam, 7. és 8. szám: 1914. április 5-én 289-295. old. és 1914. április 20-án 337-345. old.

• "ELLENZÉK" XXXV. évfolyam, Kolozsvár, vasárnap, 1914. június 29. TÁVIRATI TUDÓSÍTÁS: "MERÉNYLET A TRÓNÖRÖKÖS ELLEN"

• Nemeskürthty István: "ÉDES ERDÉLY Erdélyi krónika", 1916-1967. SZABAD TÉR KIADÓ, 1988. Első rész: 11-17. old. és "Függelék" 121-123. old.

• Szalay Jeromos: "TRIANON, IGAZSÁGOK KÖZÉP-EURÓPA KÖRÜL" második kiadás, II. kötet: "Magyarország megcsonkítása Trianon - Párizs - 1956. "Az első világháború felé" című fejezet: 223-248. old. "Trianon" című fejezet: 297-342. old.

• Gonda Imre-Niederhauser Emil: " A HABSBURGOK - egy európai jelenség" GONDOLAT, Budapest, 1977. "A katasztrófa elé" című fejezet: 295-304. oldal, "A vég" című fejezet: 305-325. old.

• H. G. Wells: "A VILÁGTÖRTÉNELEM ALAPVONALAI" "Az élet és az emberiség történetének tükre", dr. Ernest Barker, sir H.H. Johnston, sir E. Lankester, és Gilbert Murray tanárok segítségével és közreműködésével, Budapest, 1925. GENIUS KÖNYVKIADÓ R.T. KIADÁSA, XL. fejezet: "Wilson elnök Versaillesben", "A Népszövetségi szerződés rövid tartalma", és "Az 1919. és 1920. évi békeszerződések körvonalai" című alfejezetek, 639-650. oldal

• Bánffy Miklós: "HUSZONÖT ÉV" (1945), Második, bővített kiadás POLIS KÖNYVKIADÓ KOLOZSVÁR, 2001. 166-333. old.