Főmenü megnyitása
Coat of arms of Moldova.svg

Moldova történelme az őskőkorban kezdődött, az ember legkorábbi nyomai területén kb. egymillió évesek. A rézkorban itt fejlődött ki a cucuteni kultúra, melynek települései ekkor egész Európában a legnépesebbek voltak. A vaskorban déli, sztyeppei részén a kimmerek, majd a szkíták, az erdős zónában pedig trákok telepedtek le. A helyi trákokból jöttek létre a géták, akik a szomszédos dákokkal léptek szövetségre. A népvándorlás korában Moldova területe előbb a gótok, majd a hunok uralma alá került, az 5. századtól pedig szlávok települtek le. A 9. században az etelközi magyarok, utána pedig a besenyők, majd a kunok szállták meg a területet. A 12. századtól oláhok kezdtek beköltözni a Kárpátok és a Dnyeszter közére és idővel többségbe kerültek. A tatárjárás után egy évszázadig az Arany Horda uralta a régiót. Az 1340-es években a magyarok a Dnyeszter mögé űzték a tatárokat és Nagy Lajos megbízásából Dragoș máramarosi vajda megalapította a Moldvai Fejedelemséget. Utódai még 14. században elszakadtak a Magyar Királyságtól és hol lengyel, hol magyar szövetségben sikeresen lavíroztak a szomszédos nagyhatalmak között, míg a 16. század közepén kénytelenek nem lettek behódolni a török szultánnak. Moldva török vazallus maradt egészen a 18. század végéig, amikor a Prut folyótól keletre eső részét – BesszarábiátOroszország el nem csatolta. Nyugati fele a 19. század közepén egyesült Havasalfölddel. Besszarábia az első világháború végéig a cári birodalom része volt, de az orosz forradalom idején kikiáltották a független Moldáv Demokratikus Köztársaságot, amely a megszálló román hadsereg nyomására csatlakozott a Román Királysághoz. 1940-ben, a Molotov-Ribbentrop paktumot követően a Szovjetunió ultimátumban követelte Besszarábia visszaadását és a követelést Bukarest kénytelen volt teljesíteni. Létrejött a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság. Egy évvel később, 1942 nyarán Románia csatlakozott a Szovjetunió elleni német támadáshoz, visszacsatolta Besszarábiát és megszállta a Déli-Bugig terjedő Transznisztriát. A második világháború végén Moldávia visszakerült a Szovjetunióhoz, amelytől 1991-ben Moldovai Köztársaság néven kimondta függetlenségét. Mivel a kisebbségek tartottak a Romániához való csatlakozástól, kikiáltották autonómiájukat. A moldáv kormány a török nyelvű gagauzokkal sikeresen megegyezett, de az orosz-ukrán Dnyesztermelléki Köztársaság a szovjet 14. hadsereg segítségével de facto független államot hozott létre, amelyet azonban egyetlen ENSZ-tagállam sem ismer el.

ŐstörténetSzerkesztés

Az ember legrégebbi nyomai a mai Moldova területén a korai őskőkorból származnak.[1] A Dnyeszter alsó folyásánál, Bayrakinál és Creţeştinél az olduvai kultúrához tartozó, egymillió éves kőeszközöket találtak.[2][3][4] A korai őskőkor acheuli kultúrájának 450-730 ezeréves eszközeit ásták ki a Bayraki-I lelőhelyen, Pohrebea községben és az Ofatinți melletti barlangban. A Dnyeszter valamikori árterén egykori kőépítmények nyomait találták meg. Buteşti, Buzdugeni és Trinca mellett a középső paleolitból 40-70 ezeréves, mousteri kőszerszámok bukkantak elő.

A kései paleolitban (10-40 ezer éve) megjelent a cro-magnoni ember, amelynek táborhelyeit Brînzeni és Ciutuleşti barlangjaiban találták meg. Előbbinek alsó rétegeiben a Szeleta-kultúra képviseltette magát.[5]

A cucuteni kultúra kiterjedése

A legrégebbi moldovai neolit lelőhelyek az i.e. 5. évezredből származnak és a bug-dnyeszteri kultúra hagyta őket hátra (Soroca mellett). Az évezred végére a Dnyeszter és Prut közötti területre elkezdtek beköltözni a vonaldíszes kerámia kultúrájának népei. Ezeknek a kölcsönhatásából – és az al-dunai Boian-kultúra erős befolyása mellett – kialakult a rézkori cucuteni kultúra, amely több mint kétezer évig uralta a régiót. Legismertebb településeit Florești, Solonceni, Brînzeni, Ofatinți és Jura mellett ásták ki a régészek. Ekkoriban már elterjedt a növénytermesztés és állattenyésztés, a szövés és az égetett cserépedények technikája. Településeiken 20-40 ezer ember is élhetett, ekkoriban ezek voltak a legnagyobbak egész Európában. Az ország déli részére behatolt a balkáni gumelnița–karanovói kultúra is.

A bronzkorban sztyeppei nomádok foglalták el Moldovát, bár a bronzkor végére egy részük letelepedett. Az erdős sztyeppi zónában a Noua-kultúra képviselői, a füves síkságokon a kimmerek domináltak. Emléküket az egész országban megtalálható kurgánsírok őrzik.

A vaskorban, az i.e. 1. évezred első felében az erdős zónába benyomultak a trákok, míg a szteppén továbbra is kimmerek éltek. A trákok moldovai történetét három szakasz jellemzi: az i.e. 10-9. században történt a bronzkorból a vaskorba való átmenet, a 8-6. században széleskörűen elterjedtek a vaseszközök, az i.e. 5. századtól időszámításunk kezdetéig tartó időszakban pedig kialakultak belőlük a géták.

A géták törzsszövetségeket alkottak és egyfajta katonai demokráciában éltek. Településeiket Butuceniben és Saharnában ásták ki. Kapcsolatban álltak a fekete-tengeri görög kolóniákkal, erről tanúskodnak a Dnyeszter torkolatában fekvő görög város, Türasz által kiadott érmék és a görög amforák. Az i. e. 3. század végén – 2. század elején idegen törzsek telepedtek a géták mellé (az írott források basztarnákként vagy galatákként hivatkoznak rájuk). Keveredésükből jött létre a géta dominanciájú lukasevói kultúra.

Az i. e. 4.–3. században a Dnyeszter torkolatában a Hérodotosz által helleno-szkítáknak nevezett félnomád nép telepedett meg. A keletebbre élő nomád szkíták rendszeres betörésekkel zaklatták a Kárpátok és a Dnyeszter közötti gétákat.

Római hatásSzerkesztés

 
A Balkán-félsziget a római korban

Az i.e. 1. században a római expanzió elérte az Al-Dunát. A mai Észak-Bulgária és a romániai Dobrudzsa területén megalakították Moesia Inferior provinciát. I.sz. 57-ben római helyőrség települt Türaszba. A Dnyeszter-Prut közének déli részén az I. itáliai és V. makedóniai légió állomásozott. A pecsétjeikkel jelölt téglákat megtalálták a Duna torkolatának bal partján.

A római fenyegetés meggyorsította a dák-géta törzsek politikai szerveződését. Az i.e 1. században Burebista egyesítette őket, ám halála után állama gyorsan szétesett. Ezután az államszerveződésük a Kárpátoktól nyugatra eső területekre korlátozódott.

A dák támadások miatt Traianus két háborúval elfoglalta a dákok földjét és megalapította Dacia provinciát, amit római és romanizált kolónusokkal telepítettek be. A Kárpátoktól keletre eső terület, a mai Moldova nem tartozott Daciához, így a romanizáció elmaradt, bár a helyi lakosság így is erőteljes római hatásnak volt kitéve.

A népvándorlás koraSzerkesztés

 
Erődített szláv település makettje

271-ben a gótok és velük szövetséges törzsek támadásai miatt a rómaiak kiürítették Daciát. A korabeli történetírók szerint a romanizált lakosság a katonákat követve, a Dunától délre költözött. A népvándorlás során a Dnyeszter-Prut közén visztulai venétek, gótok, gepidák és más népek vonultak keresztül. A 3. század elejére a mai Moldova területe a gótok uralma alá került.

A 4. század végén a gótok a hunok elől nyugatra menekültek és a régiót a hunok a birodalmukhoz csatolták.

Az 5. század végén – 6. század elején északról szlávok áramlottak le délre a Dnyeszter, a Prut és a Szeret völgyét követve. A folyókon kényelmesen tudtak tovább közlekedni a Duna és a Balkán-félsziget felé. A helyben megtelepedett szlávok a régészeti leletek tanúsága szerint nagyrészt asszimilálták a korábbi lakosságot. Létrejött a szlávok két nagy törzsszövetsége, a keleti antok és a nyugati szklavének. Iordanes gót történetíró szerint a Dnyeszter képezte közöttük a határt. A bizánci források megőrizték néhány szklavén törzsfő nevét: Ardagasztosz, Pirogasztosz, Muszokiosz. A 12. században írt orosz Régmúlt idők elbeszélése szerint a Prut és Dnyeszter között a 7-10. században szláv tivercek éltek, egészen a Fekete-tengerig. Moldova területén összesen több mint 30 6-7. századi és kb 200 8-9. századi valamikori szláv települést tártak fel. Ezek az első dunai bolgár birodalom uralma alá tartoztak.

A 9. században a terület mintegy fél évszázadra az Etelközben megtelepült nomád magyarok fennhatósága alá került, majd amikor azok továbbköltöztek a Kárpát-medencébe, helyüket a besenyők, a 11-12. század során pedig kunok vették át.

A nomád uralom alatt a szláv népesség létszáma jelentősen lecsökkent. Leginkább az északi erdős vidékeken maradtak meg, ahová a 12-13. században a Kárpátokból elkezdtek beköltözni az oláhok. Északról a Kijevi Rusz fejedelemségeiből is érkeztek szökött jobbágyok, törvényenkívüliek, valamilyen okból menekülők, akik Birlad városában és környékén jelentős szláv közösséget alkottak.

Miután 1223-ban a kunok a Kalka-menti csatában vereséget szenvedtek a mongoloktól és nyugatra vonultak. II. András magyar király térítő missziót küldött a Kárpátok és Dnyeszter közötti területre és megszervezték a kun (később milkói) püspökséget.

Az Arany HordaSzerkesztés

Miután a mongolok 1237-40 között megdöntötték a Kijevi Ruszt és elpusztították vagy vazallusukká tették az orosz fejedelemségeket, 1241-ben Magyarország és Lengyelország felé indítottak hadjáratot. Eközben elfoglalták a Dnyszter-Kárpátok közét, kifosztották a városokat, a lakosság nagy részét legyilkolták. A kun püspökség megsemmisült, a kunok nagy része, fejedelmükkel, Kötönnyel együtt Magyarországra menekült. A tatárjárás után a tatárok (akik többsége ekkor már nem mongol volt, hanem különböző sztyeppei nomád népek tagjai) betelepültek a Duna torkolatvidékének és Dél-Moldovának a füves síkságaira, ez a terület közvetlenül az Arany Hordához tartozott. Észak-Moldova és a Kárpátok előhegyeinek erdőiben a lakosok bizonyos fokú függetlenséget élvezhettek, de feltehetően adót fizettek a tatároknak.

A 14. század elején Genova engedélyt kapott a kántól, hogy a Fekete-tenger partján kereskedőtelepeket állítson fel Moncastróban (a volt Türasz helyén, ma Bilhorod-Dnyisztrovszkij) és Chiliában.

A 12-14. század során a betelepedő oláhok fokozatosan többségbe kerültek a Kárpátok-Dnyeszter közén. A Dunától északra való megjelenésüket először az orosz Régmúlt idők krónikája említi, amely szerint 898-ban az oláhok és szlávok közösen éltek a Kárpátok környékén. 1164-ben a bizánci történész, Nikétasz Honiatész írt arról, hogy oláhok éltek a Kijevi Rusz Halicsi fejedelemségének közelében. Ekkoriban elsősorban a Dnysztertől nyugatra laktak, az oláhok csak a 16-18. században kezdtek megtelepedni a Dnyeszter bal partján.

A Moldvai FejedelemségSzerkesztés

 
A Moldvai Fejedelemség 1483-ban
 
Moldva különböző felosztásai a 15., 18. században és 1940-ben

A 14. század közepére az Arany Horda meggyengült, perifériáin egyre kevésbé volt képes megtartani hatalmát. 1345-ben Lackfi András székely ispán a rendszeres tatár fosztogatásokat megtorlandó, átkelt a Kárpátokon és nagy győzelmet aratott a tatárok fölött, akik a következő években is megismétlődő székely támadások elől visszahúzódtak a Dnyeszteren túlra. Nagy Lajos magyar király 1352-ben (más források szerint 1359-ben) megbízta Dragoș máramarosi vajdát, hogy alapítson egy tatárok elleni védvonalat és kérelmet intézett VI. Kelemen pápához, hogy engedélyezze a milkói püspökség újjászervezését. Létrejött a Moldvai Fejedelemség, amelynek első ura, Dragoș a magyar király vazallusa volt.

Dragoș után fia Szasz, majd unokája, Balk volt a moldvai vajda. 1359-ben (más források szerint 1363-65 között) a király ellen lázadó Bogdan máramarosi oláh vajda híveivel átkelt a Kárpátokon, megdöntötte Balk hatalmát és független fejedelemnek nyilvánította magát. Nagy Lajos ezután hadjáratot vezetett Moldvába, de nem sikerült teljesen elérnie célját: Bogdan a helyén maradt és a király nem nevezhetett ki moldvai vajdát, viszont az névlegesen elismerte őt hűbérurának.[6]

Bogdan fia, Lațcu katolikus hitre tért át és a pápától kért engedélyt egy Szeret központú püspökség létrehozására. Lépése feltehetően politikai indíttatású volt, mert legerősebb szomszédai ekkor a katolikus Magyarország és Lengyelország voltak. Utódai azonban visszatértek az ortodox valláshoz. A 14. század végén Bogdan fia, I. Péter fejedelem a lengyel királynak, Jagellónak tett vazallusi esküt. Észak felé sikerült kiterjesztenie hatalmát és 3 ezer ezüstdénárért cserébe a lengyel királytól megkapta zálogba Pokutyja régiót.

Utóda, I. Roman dél felé terjeszkedett és a tatároktól elhódította a tengermenti Kilia és Belgorod erődjeit. 1394-ben beavatkozott a lengyel-litván belügyekbe, támogatta Korjatovics Tódor lázadását, emiatt annak bukása után kénytelen volt lemondani fia, I. István javára. István nyíltan elismerte a lengyelektől való függését. Utódja I. „Jó” Sándor fenntartotta a lengyel orientációt, a moldvai csapatok részt vettek a Teuton lovagrend elleni grünwaldi csatában és Marienburg ostrománál is. Szövetséget kötött Havasalfölddel is, így a lengyelekkel együtt ellent tudott állni az ellenséges Magyarországnak (amely ekkor a teutonok szövetségese volt). Stabilizálta az ország helyzetét és bátorította a kereskedelmet. A Dél-Moldvára törő török sereget sikerült kivernie.

A Moldvai Fejedelemség III. „Nagy” István idején (1457-1504) között ért el hatalma csúcspontjára. István sikeresen harcolt a magyarok, lengyelek, havasalföldiek és törökök ellen; ahogyan dicsekedve mondta, 48 csatájából 46-ot megnyert. 1467-ben beavatkozott az erdélyi felkelésbe, emiatt Mátyás magyar király hadjáratot indított ellene, de a moldvabányai csatában Mátyás megsebesült, ezért vissza kellett fordulnia.

Utóda, III. Bogdan 1514-ben védnökséget kért a török szultántól, mert a krími tatárok pusztító betöréseket intéztek az országába. A török befolyás ezután folyamatosan erősödött és 1546 után gyakorlatilag teljesen függő helyzetbe kerültek a szultántól, még a fejedelmeket az ő nevezte ki.

A 17. századi fejedelmek közül kiemelkedik Vasile Lupu, aki húszéves uralkodása alatt nagy vagyont gyűjtött össze és látványos építkezésekbe kezdett, támogatta a művészetet és kultúrát. Megpróbálta fiát ültetni Havasalföld trónjára , de többször is vereséget szenvedett és végül a bojárok elűzték.

1711-ben Dimitrie Cantemir fejedelem a függetlenné válás reményében szövetséget kötött I. Péter orosz cárral, de a pruti hadjárat orosz katasztrófába torkollott, Dimitrie pedig Szentpétervárra menekült. Moldva kormányzásában a görög származású fanarióta fejedelmek korszaka következett, amelyet a túladóztatás, a magas korrupció és időnként (az orosz-török és osztrák-török háborúk idején) idegen hadak áthaladása jellemzett.

1774-ben a kücsük-kajnardzsi békében a szultán kénytelen volt beleegyezni, hogy – bár Moldva továbbra is Törökország uralma alatt maradt – az orosz cár beavatkozhasson az ortodox vallású alattvalók védelmében. 1775-ben Ausztria elcsatolta az észak-moldvai Bukovinát. Ekkoriban Dél-Moldvában a 15. századi török hadjáratok során beköltözött nogáj tatárok, a Budzsáki Horda lakott, szállásterületük a Prut-Dnyeszter közének 55%-át tett ki.

1792-ben a jászvásári békében Oroszország elcsatolta a Dnyesztertől keletre eső moldvai régiót. Ezt követte 1812-ben a bukaresti béke, amelyben a Prut-Dnyszter köze is a cár uralma alá került és egyúttal átkereszteltek Besszarábiára. Az itt élő törököket és nogájokat kiköltöztették; egy részük Törökországba, a többiek a Krímre vándoroltak.

Nyugat-Moldva török vazallus maradt, egészen 1859-ig, amikor Alexandru Ioan Cuzát mind Moldva, mind Havasalföld fejedelmévé választották és egyesülésükkel létrejött a Román Fejedelemség. Ma Nyugat-Moldva Románia része.

Besszarábia az Orosz BirodalombanSzerkesztés

 
A chişinăui Măzărache-templom (1889)
 
Chișinăui vízhordó (kb. 1900)

Kelet-Moldva a fejedelemség szegényebbik része volt; területének felét tetti ki, de lakosságának csak negyede élt itt. Déli régiója (ahol korábban tatárok éltek és török nagybirtokok voltak) különösen ritkán lakott volt. Ide a cári hatóságok Törökországból menekülő bolgárokat, gagauzokat, valamint németeket, ukránokat, oroszokat és észak-besszarábiai moldávokat telepítettek.

A moldávok kezdetben részleges autonómiával bírtak. 1818-ban megalakult a Besszarábiai terület, amelynek adminisztratív felügyeletét részben az orosz kormányzó, részben a cár által kinevezett és helyi, választott tagokat egyaránt tartalmazó területi legfelső tanács látta el. 1828-ban I. Miklós cár a tanács jogkörét jelentősen megkurtította, csak tanácsadói jogosítvánnyal rendelkezett és csak évente kétszer ült össze. Egyúttal utasításba adta, hogy minden tisztviselőnek tudnia kellett oroszul. A hivatalos iratok nagy része is ezen a nyelven készült, bár 1854-ig szórványosan előfordultak román nyelvű iratok is. 1821 után valamennyi besszarábiai ortodox érsek orosz nemzetiségű volt. Egy ideig párhuzamosan használták a román és orosz nyelvet a templomokban, de Pavel Lebegyev idején (1871–1882) minden istentiszteletet oroszul végeztek és bezárták a román nyelvű egyházi könyveket kiadó nyomdát is. 1835-ben a hatóságok bejelentették, hogy hét év alatt minden iskolát orosz nyelvűre állítanak át. Az intézkedés lassan haladt, de 1867-re megszűnt a román nyelvű oktatás. 1912-ben a besszarábiai moldávok 10,5%-a tudott csak írni-olvasni, míg a helyi németek 63%-a, a zsidók 50-% és az oroszok 40%-a volt írástudó.

Az 1829-es drinápolyi békében Oroszország elcsatolta Törökországtól a Duna-deltát, amelyet Besszarábiához került; a terület a krími háborút lezáró 1856-os párizsi békében került vissza a szultán tulajdonába. Ugyanekkor a délnyugat-besszarábiai Izmaili kerület is a törököké lett, de ezt 1878-ban a berlini szerződés visszaszolgáltatta Oroszországnak.

1854-ben Besszarábiában bevezették a kormányzósági rendszert (de csak 1873-ban nevezték át) és autonómiájának maradékát is elvesztette. 1861-78 között végrehajtották a jobbágyreformot és a lakosság 58,6%-át kitevő jobbágyok felszabadultak. Egyúttal bevezették az orosz zemsztvo-rendszert. 1869-72 között 80 kisebb-nagyobb parasztfelkelésre került sor, 41 esetben a katonaságot is igénybe kellett venni a letörésükre.

Kisinyovban (ahol az 1897-es népszámlálás szerint a lakosok 46%-a zsidó volt) 1903. április 6—7-én az egész Orosz Birodalom egyik legnagyobb pogromja zajlott.

A Moldáv Demokratikus KöztársaságSzerkesztés

 
A Moldáv Demokratikus Köztársaság zászlaja

Az 1905-ös orosz forradalom után Besszarábiában nacionalista mozgalom vette kezdetét. Az 1917-es februári forradalom és a cár lemondása után létrejött a nemzetgyűlés, a Sfatul Țării, amely 1917. december 15-én kikiáltotta az autonóm Moldáv Demokratikus Köztársaságot. Az antant és a román front orosz erőinek parancsnoka, a fehér Dmitrij Scserbacsev jóváhagyásával a román hadsereg bevonult a köztársaságba, névleg azért, hogy fenntartsa a dezertőrök miatt megingott közrendet. A nemzetgyűlés 1918. február 6-án kimondta a Moldáv Demokratikus Köztársaság függetlenségét, április 9-én pedig megszavazta a Romániával való egyesülést. A szavazás a román hadsereg nyomására történt, a katonák körülvették a nemzetgyűlés épületét, sőt jelen voltak az ülésteremben is. A nyílt szavazáson 86-an szavaztak az egyesülésre, 3-an ellene.

Az egyesülés feltételéül szabták, hogy Besszarábiának autonómiát kell kapnia és végre kell hajtani a földosztást. Az autonómiát azonban már 1918 nyarán kikezdték, amikor a zemsztvók élére a kormány nevezte ki a vezetőket, míg a cári időkben azokat választották. Besszarábiát egy királynak felelős komisszár kormányozta, a Sfatul Țăriinak csak tanácsadói szerep jutott. Bevezették a statáriumot és az újságok cenzúráját. 1918 novemberében valamennyi korábbi egyesülési feltételt eltöröltek, a Sfatul Țării pedig feloszlott. 1919. december 29-én a román parlament megszavazta Erdély, Bukovina és Besszarábia csatlakozását.

A Román KirályságbanSzerkesztés

 
Nagy-Románia 1930-ban

Az egyesülést az antant elismerte, a szovjet kormány azonban nem, arra hivatkozva, hogy az uniót a román hadsereg erővel kényszerítette ki és nem történt népszavazás a kérdésben. Moszkva az 1919. május 19-én Odesszában kikiáltott Besszarábiai Szovjet Szocialista Köztársaság száműzetésben lévő kormányát ismerte el jogos kormányzatnak. 1924-ben a dél-moldvai Tatarbunariban a bolsevikok megpróbáltak kirobbantani egy parasztfelkelést, majd annak kudarca után Besszarábia Dnyesztertől keletre eső, szovjet fennhatóság alatt maradt részén megalakították az Ukrán SZSZK-hoz tartozó Moldáv Autonóm SZSZK-t. A Szovjetunió és a Román Királyság csak 1934-ben vette fel egymással a diplomáciai kapcsolatot.

Az 1918–1919-ben végrehajtott földreform a kisbirtokosok megerősödését hozta magával. A moldáv népesség 87%-a élt ekkor vidéken. A kiosztott telkek azonban igen kicsik voltak és a kormánypárti politikusok és tisztviselők aránytalanul nagy birtokokhoz jutottak. Besszarábia továbbra is elmaradottnak számított Romániához képest, gazdasága túlnyomó részét a mezőgazdaság tette ki, bár 1930-ra már a lakosok 37%-a tudott írni olvasni (a román átlag ekkor 60% volt). A hatóságok jelentős erőfeszítéseket tettek az országrész nem-román nyelvű lakosságának (1930-ban 43,5%) elrománosítására; számos kisebbségi iskolát és kulturális intézményt bezártak.

Chișinăuban 1919-ben konzervatórium, 1927-ben teológiai fakultás, 1933-ban pedig mezőgazdasági egyetem nyílt. 1939-ben megalakult a Szépművészeti múzeum. 1926-ban elindultak az első Moldvába és Besszarábiába tartó légijáratok, amelyeket a Francia-Román Légiközlekedési Társaság üzemeltetett.

A második világháborúSzerkesztés

 
Román és német csapatok átkelése a Pruton (1941. július 1.)
 
Zsidó nők a chișinăui gettóban
 
Románia 1942-ben

Az 1939-ben kötött Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékában a Szovjetunió kijelentette, hogy igényt tart Besszarábiára. 1940. június 26-án a moszkvai kormány ultimátumot intézett Romániához, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina átadását követelte. Hitler és Mussolini azt javasolta II. Károly királynak, hogy fogadja el a követelést. Június 28-án szovjet csapatok elkezdték az országrészek megszállását.

1940. augusztus 2-án létrejött a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság, amelynek határai azonban némileg eltértek Besszarábia hagyományos területétől. Az ukrán többségű régiókat Észak-Bukovinában, és Dél-Moldvában Ukrajnához csatolták (ezzel elvesztette kapcsolatát a Fekete-tengerrel), míg a Dnyeszter-menti, 49%-os moldáv lakossággal bíró ukrajnai sávot Moldávia kapta meg.

Moldávia a többi szovjet tagköztársasághoz hasonlóan sokat szenvedett a sztálini önkény éveiben. A nemzetiségek egy részét az Urálba, Szibériába és Kazahsztánba deportálták. A legnagyobb kontingensek 1941. június 12-13-án (19 ezer ember) és 1949. július 5–6-án (35 ezer) indultak. Mintegy 90 ezer embert letartóztattak, száműztek vagy kivégeztek.

Bevezették a (románnal alapvetően megegyező) moldáv nyelv cirillbetűs ábécéjét, amit még 1924-ben kezdtek el kidolgozni a Moldáv ASZSZK-ban.

Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, Románia is hadat üzent. A 11. német hadsereggel megerősített román hadsereg (mintegy 600 ezer ember) első támadását a szovjetek feltartották, de amikor a németek mélyen behatoltak Nyugat-Ukrajnába, a moldáviai erőik bekerítését elkerülendő, július 21-ére teljesen visszavonultak a Dnyeszter mögé. A Moldáv SZSZK Dnyeszterig terjedő részét Románia annektálta, a Dnyeszter és a Déli-Bug közötti régióban pedig létrehozták az általuk adminisztrált Transnistriai kormányzóságot Odessza központtal. Ezt idővel szintén Romániához kívánták csatolni; Hitler ezzel kompenzálta Antonescut a Magyarországnak juttatott Észak-Erdély miatt.

Antonescu már 1941. július 17-én kiadta a parancsot, hogy valamennyi besszarábiai és bukovinai zsidót lágerekbe vagy gettókba kell elkülöníteni. A legnagyobb lágerek Vertiujeniben (23 ezer fő), Secureniben (20 ezer fő) és Edineţben (13 ezer fő) voltak. December 9-én az összegyűjtött zsidókat Transnistriába transzportálták, ahol lágerekbe gyűjtötték őket. A táborok nem voltak képesek ennyi embert elszállásolni és ellátni, így azok ezerszámra estek az éhség és a hideg áldozatául. Mire a szovjet hadsereg visszafoglalta Transnistriát, román adatok szerint 270 ezer zsidó pusztult el és mintegy 50 ezer maradt életben.

A Vörös Hadsereg 1944 áprilisában tért vissza Észak-Moldovába és augusztus végére a tagköztársaság teljes területét visszafoglalták. A világháborút lezáró párizsi béke visszaállította az 1940-es román-szovjet határt.

A Moldáv SZSZKSzerkesztés

 
A Moldáv SZSZK címere

1946-ban az aszály és a beszolgáltatási kötelezettség miatt súlyos éhínség sújtotta a Szovjetunió délnyugati részét és csak Moldáviában 216 ezerre becslik a halálos áldozatok számát. A visszatérő szovjethatalom ellen szórványos fegyveres ellenállás is mutatkozott, a legismertebb a Armata Neagră (Fekete sereg) nevű csoport, amely 1949-50-ben volt aktív. Az állambiztonsági erők az ellenállókkal és politikai aktivistákkal együtt a kisegyházak (főleg Jehova tanúinak) tagjait is letartóztatták és bebörtönözték vagy deportálták.

A háború utáni időszakban megkezdődött az alapvetően agrárjellegő moldáv gazdaság iparosítása. A különböző iparágak elsősorban a nagyvárosok köré és Transznyisztriába települtek; ezzel együtt orosz és ukrán nemzetiségű munkásokat és mérnököket is telepítettek az üzemek ellátására. A 70-es, 80-as években a humán értelmiség és a közigazgatás főleg moldávokból, míg a műszaki értelmiség jellemzően oroszokból és ukránokból állt.

1969-ben kisinyovi értelmiségiek egy csoportja megalakította a Nemzeti Hazafias Frontot, amely Moldova függetlenségét tűzte ki célul. A titkos társaságnak mintegy száz tagja volt, de a KGB 1971-re rájött létezésére és a tagokat hosszú börtönbüntetésre ítélték.

A nacionalista, függetlenséget vagy Romániával való egyesülést sürgető mozgalmak Mihail Gorbacsov peresztrojkája nyomán éledtek fel ismét az 1980-as évek közepén.

A függetlenség kivívásaSzerkesztés

 
Transznyisztria

1988-ban megalakult a Moldovai Demokratikus Mozgalom, amely egy évvel később átalakul Moldovai Népfronttá. A mozgalom egyik első követelése az volt, hogy állítsák vissza a latin betűs ábécét. Az erősödő nacionalista törekvések miatt a Népfrontot elhagyták az oroszok, ukránok és gagauzok képviselői. A szláv kisebbségek 1989-ben Transznyisztriában 1989-ben megalapították a Jegyinsztvo-Unitatea (Egység) mozgalmat, ugyanennek az évnek a novemberében pedig létrejött a Gagauz Halkî (Gagauz Nép).

1990 februárjában megtartották az első demokratikus parlamenti (ekkor még Legfelsőbb Tanácsnak hívták) választást, amit a Népfront nyert meg. A Legfelsőbb Tanács elnöke (szeptembertől a köztársaság elnöke) a reformkommunista Mircea Snegur lett. A kisebbségek egyre gyanakvóbban figyelték a kormány olyan lépéseit, amikor az ország zászlaját a román trikolórra, himnuszát pedig a román himnuszra cserélték le. Egyre erősebbek lettek a Romániával való egyesülést követelő hangok is. A kormány 1990 augusztusában megtagadta, hogy a transznyisztriaiak és a gagauzok területi autonómiát kapjanak. Erre válaszul Dél-Moldovában kikiáltották a Gagauz Autonóm SZSZK-t, amit szeptemberben a Dnyesztermelléki Moldáv SZSZK követett Tiraspol központtal. A parlament ezeket törvénytelennek minősítette és október közepén mintegy harmincezer felfegyverzett nacionalista önkéntest küldött ellenük. A fegyveres összecsapást az ott állomásozó 14. szovjet hadsereg intervenciója akadályozta meg. A két autonóm köztársaság és a moldáv parlament képviselői Moszkvában találkoztak, de nem sikerült megegyezésre jutniuk.

1991 májusában az ország nevét Moldovai Köztársaságra változtatták, a Legfelsőbb Tanács pedig a Moldovai Parlament nevet kapta. Amikor 1991 augusztusában a keményvonalas kommunisták Moszkvában megpróbálták puccsal átvenni a hatalmat, Moldova kormányzata nyíltan Borisz Jelcint támogatta. A puccs bukása után, augusztus 27-én Moldova kikiáltotta a függetlenségét.

Decemberben Stepan Topalt választották Gagauzia, Igor Szmirnovot pedig Transznyisztria (Dnyesztermelléki Köztársaság) elnökévé.

A mai MoldovaSzerkesztés

1991–1992 telén a moldovai rendőrség és és transznyisztriai erők között még feszültebbé vált a helyzet és március-július között fegyveres összecsapásokra is sor került. A 14. hadsereg a szeparatisták oldalán beavatkozott és a háború félbeszakadt. 1922. július 21-én a felek Moszkvában tűzszünetet kötöttek. Azóta a konfliktus befagyott, Transznyisztriát egyetlen ENSZ-tagállam sem ismeri el és az orosz hadsereg Moszkva által aláírt nemzetközi szerződések ellenére továbbra is a helyszínen tartózkodik.

1992. március 2-án Moldovát felvették az ENSZ-be. 1993-tól kezdve a moldovai kormány kezdett eltávolodni Romániától. Az 1994-es alkotmány a „moldáv nyelv” kifejezést használja és a himnuszt a Limba noastră-ra cserélték.

1992-ben bevezették a piacgazdaságot és liberalizálták az árakat, ami hatalmas inflációhoz vezetett. Az ország 1992–2001 között folyamatos gazdasági válságban volt, a szovjet viszonyokra tervezett ipar – elsősorban a gépgyártás – csődbe jutott és a lakosság többsége a szegénységi küszöb alá került. 1993-ban a szovjet rubel helyett bevezették a nemzeti valutát a moldáv lejt. Moldova 2001-re kászálódott ki at átmenet válságából és sikerült 5-10% közötti GDP-növekedést produkálnia. A moldávok jelentős százaléka külföldön (Dél-Európában, Törökországban, Oroszországban) keresett munkát. Hazautalt fizetésük a GDP 38%-át tette ki. Nagyon erős a feketegazdaság, az ország tényleges gazdasági ereje valószínűleg nagyobb, mint a hivatalos 1712 dollár/fős GDP.

Mircea Druc (1990–1991) és Valeriu Muravschi (1991–1992) nacionalista kormányát a mérsékelt Andrei Sangheli miniszterelnöksége követte, aki elkezdte a román kapcsolat lazítását. 1994-ben elfogadták a törvényt Gagauzia autonóm státuszáról.

 
Vladimir Voronin (bal szélen) moldáv elnök, Dmitrij Medvegyev (jobbra középen) orosz miniszterelnök és Igor Szmirnov (jobbra) transznyisztriai elnök találkozója 2009-ben
 
Tüntetés 2009-ben

1996-ban a Moldáv Kommunista Párt volt főtitkárát, Petru Lucinschit váklasztották köztársasági elnöknek. Az 1997-es parlamenti választásokat több kisebb kommunistaellenes párt szövetsége, a Szövetség a Demokráciáért és Reformért nyerte, de Ion Ciubuc kormánya folyamatos politikai instabilitással küzdött. Az 1998-as orosz gazdasági válság Moldovában is erőteljesen éreztette hatását. A lakosság 75%-a került a szegénységi küszöb alá, 600 ezren külföldön kerestek munkát.

1999 februárjában Ion Sturza alakított kormányt, de már decemberben megbukott és őt Dumitru Braghiş követte a miniszterelnöki székben. 2000-ben megszavazták, hogy a köztársasági elnököt ne közvetlenül a nép, hanem a parlament válassza. 2001-ben a választásokat a kommunista párt nyerte 49,9%-kal, ők pedig Vladimir Voronin választották köztársasági elnöknek. A kormányfő Vasile Tarlev lett. 2002-ben a Kereszténydemokrata Párt tömegtüntetéseket szervezett Chișinăuban, mert a kormány második államnyelvvé akarta tenni az oroszt és be akarta vezetni kötelező oktatását az iskolákban. A tüntetések hatására elálltak a tervtől.

2003-ban Oroszország föderális átalakulást javasolt a transznyisztriai patthelyzet feloldására, amit a moldovai kormány elutasított, mert a kisebbségek így bármilyen politikai kérdésben vétójogot kaptak volna. Az orosz viszony lehűlésével az ország az Európai Unió felé kezdett közeledni.

A 2005-ös választást szintén a kommunisták nyerték és a köztársasági elnök és a miniszterelnök megkezdthette második terminusát. 2008-ban Tarlevet Zinaida Greceanîi váltotta a kormány élén. A 2009-es parlamenti választáson ismét a kommunista párt győzedelmeskedett 49,48%-kal. Az ellenzéki pártok és egyes nem-kormányzati szervezetek tüntetéseken tiltakoztak, mert szerintük a kormány elcsalta a választást. A tüntetések 2009. április 7-én zavargássá fajultak, a tömeg betört a köztársasági elnök hivatalába és a parlamentbe, kifosztották és felgyújtották az épületet. A rendőrség másnap felszámolta a tüntetést, több száz résztvevőt letartóztattak. Az eseményeknek három halálos áldozata is volt. Voronin azt állította, hogy a tüntetés Románia által szervezett puccskísérlet volt, míg az ellenzék provokátorok alkalmazásával vádolta a kormányzatot.

Miután a parlament képtelen volt új köztársasági elnököt választani, 2009 júliusában újabb választásokat tartottak és a kommunista pártot az Európai Integráció Szövetsége váltotta az ország vezetésében. 2010 végén újabb választásokat tartottak, amely nem változtatott a pártok erősorrendjén. 2012-ben a parlament a kommunista bojkott ellenére végre elnököt tudott választani Nicolae Timofti személyében, így az évek óta tartó politikai válság véget ért. 2014 novemberében a választók megerősítették helyén az Európa-párti pártok szövetségét.

ForrásokSzerkesztés

  1. Chepalyga A. L., Amirkhanov Kh. A., Trubikhin V. M., Sadchikova T. A., Pirogov A. N., Taimazov A. I. Geoarchaeology of the earliest paleolithic sites (oldowan) in the North Caucasus and the East Europe
  2. Анисюткин Н. К., Чепалыга А. Л. Предварительные итоги исследований новой стоянки раннего палеолита Байраки в нижнем Приднестровье // Сборник материалов конференции: «Місцезнаходження Меджибіжі проблеми вивчення нижнього палеоліту Східноєвропейської рівнини». Меджибіж-Хмельницький-Київ. 2014.
  3. Анисюткин Н. К., Коваленко С. И., Бурлаку В. А., Очередной А. К., Чепалыга А. Л. Байраки — новая стоянка раннего палеолита на Нижнем Днестре
  4. Анісюткін М. К., Степанчук В. М., Чепалига А. Л. Крецешти: нове олдованське місцезнаходження в Нижньому Придністров'ї (попередні данні) // Археологія, 2013, № 4
  5. Л. Л. Зализняк, Н. Н. Беленко. Стоянка селетского круга на речке Высь в центральной Украине (исследования 2007 и 2008 гг.)
  6. Bánlaky József:A magyar nemzet hadtörténelme Digitális kiadás: Arcanum Adatbázis Kft. 2001
  • Густерин П. В. По следу Кантемира // Российская газета. 2011, № 147 (8 июля).
  • Сапожников Игорь Викторович: Палеолит степей Нижнего Приднестровья. — Ч. І: Памятники нижнего и раннего этапа позднего палеолита. — Одесса, 1994. — 78 с.
  • История Республики Молдова, 2002
  • Стати В.: История Молдовы, 2002
  • Зеленчук В.С.: Древняя культура Молдавии, АН МССР, Кишинёв, изд Штиинца, 1974
  • Пасат В. И. . Трудные страницы истории Молдовы, 1940—1950-е гг. Изд. центр «Терра» 1994
  • Царан А. И. Голод в Молдове, 1946—1947: сборник документов. Кишинев, Штиинца,766 стр., 1993
  • Elena Postică: Cartea memoriei. Vol.1-4. Chişinău. Ed. Ştiinţa. 1999—2005
  • Ministerul Apărării Republicii Moldova. Cartea Memoriei. vol.1-8, Chişinău
  • Ion Nistor, Istoria Basarabiei, 4th edition, Cartea moldovenească, Chișinău, 1991, p. 179-189
  • A.V. Boldur, Istoria Basarabiei, Editura Frunza, p.111-119
  • Mitrasca, Marcel (2002). Moldova: a Romanian province under Russian rule : diplomatic history from the archives of the great powers. Algora Publishing. p. 6. ISBN 1-892941-86-4.
  • Charles King, "The Moldovans: Romania, Russia, and the Politics of Culture", Hoover Press, 2000
  • Helen Fedor, ed. . Moldova: A Country Study Washington: GPO for the Library of Congress, 1995.
  • "Romania blamed over Moldova riots" BBC, 8 April 2009
  • Moldova elects pro-European judge Timofti as president, ending 3 years of political deadlock Washington Post

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) История Молдавии című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a szócikk részben vagy egészben a History of Moldova című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

  • Chris Scarre – Római császárok krónikája