Wikipédia

Tajga

A tajga a nevét is viselő éghajlati öv, egyúttal az északi flórabirodalom (holarktisz) eurázsiai–boreális és észak-amerikai–boreális flóraterületének jellemző növénytársulása; döntően nagyon kis fajszámú tűlevelű erdő. A tajga a világ legnagyobb szárazföldi életközössége; elterjedése cirkumpoláris, azaz a sarkkör körüli. Észak-Amerikában Kanada, Alaszka és az Amerikai Egyesült Államok bizonyos más részei tartoznak ide, Eurázsiában pedig Svédország, Finnország, Norvégia és Oroszország egyes részei (kiváltképp Szibéria); továbbá Észak-Kazahsztán és Japán északi része (Hokkaidó). A déli féltekéről teljesen hiányzik.

A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között

Azokban a földtörténeti korokban, mikor a Bering-földhíd összekötötte Alaszkát és Kelet-Szibériát, számos állat- és növényfaj kölcsönösen megtelepedett a két szárazföldi részen, és hatalmas életközösséget hoztak létre. Az azonos nemből származó élőlények számos különböző fajra tagolódtak, és ezek a tajga más-más részein jutottak túlsúlyra.

A tajga azon részein, amelyeket az igazán szélsőséges téli fagyok elkerülnek, a tűlevelűeken kívül megtalálhatóak bizonyos lombhullató növényfajok is, mint a nyír, az éger, a fűz, a nyárfa. Kelet-Szibéria legkeményebb hidegeivel viszont a lombhullató fák közül csak a vörösfenyő birkózik meg. A tajga öv déli peremén a tűlevelűek között elszórtan előfordulnak olyan lombhullató növények is, mint a tölgy, a juhar vagy a szil.

Éghajlata és földrajzi helyzete szerkesztés

 
Az alaszkai tajga

Hőmérséklet szerkesztés

A tajga életközösségét a Köppen-féle éghajlat-osztályozási rendszer Dfc-nek minősíti: olyan helyeken alakul ki, ahol a nyár túl rövid, a tél pedig túl hosszú ahhoz, hogy a lomblevelű erdők megéljenek. A területre jellemző a nyári és téli időszak nagy hőmérséklet-különbsége. A sarkvidéki területek és a tundra után a tajga a Föld leghidegebb területen kialakult életközössége. A Nap az év túlnyomó részében alig emelkedik a horizont fölé, a tél legalább 5-6 hónapig tart. A Földön ebben a zónában a legnagyobb az évi közepes hőingás (egyes területeken +30 °C-os nyári maximummal és -70 °C-os téli minimummal a különbség a 100 °C-ot is elérheti). A legmelegebb hónap középhőmérséklete 10–18°C, az évi középhőmérséklet 10 és 0°C között alakul úgy, hogy a havi átlaghőmérséklet legalább nyolc hónapon át +10 °C alatt marad. A rövid nyár meleg és csapadékos. A tavasz és az ősz egyaránt nagyon rövid (néhány hetes). Általánosságban elmondható, hogy a tajga erdőségei a júliusi +10 °C-os, alkalmanként +9 °C-os hőmérséklet vonalától délre húzódnak. A déli határvonal helyzetét a csapadék mennyisége határozza meg. Ekképpen az északi féltekén a tajga a mérsékelt égöv északi pereme; a tajga és a tundra határa egyúttal a mérsékelt és a hideg éghajlati öv határa is.

Csapadék szerkesztés

A tajgán az éves csapadék évi 200–750 mm. Ennek többsége a nyári hónapokban hulló eső, de lehet köd, illetve hó is. Az éves párolgásnál még ez a kevés is több, ezért a vegetáció sűrű. A tajga északi részein a hótakaró akár kilenc hónapig is megmaradhat.

Bár a csapadék viszonylag kevés, az éghajlat nedvesnek számít, mert a hideg miatt a párolgás is csekély. Azokon a helyeken, ahol az éves csapadék kevés, a tajgát a júliusi +15 °C-os hőmérséklet vonaltól délre a nyílt sztyepp fás területei válthatják fel, de a tajga általában eléri a júliusi +18 °C-os hőmérséklet vonalát is – olyan helyeken, ahol az éves csapadék még több (Távol-Kelet és Észak-Mandzsúria), a júliusi +20 °C-ost is. A melegebb területeken a tajga élővilága változatosabb, mint északon. A tajga melegkedvelő fái:

Az éves csapadékösszeg alapján jól elkülöníthető a tajga két típusa:

  • a hideg-óceáni (csapadékosabb) és
  • a hideg-kontinentális (szárazabb).

Az eurázsiai hideg-óceáni típus Skandináviától·Nyugat-Szibérián át a Jenyiszej folyóig tart, a hideg-kontinentális Kelet-Szibériában a Jenyiszejtől keletre (aztán a Távol-Keleten ismét a hideg-óceáni típus váltja fel, immár a Csendes-óceán hatására).

Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén és Ázsia különösen csapadékos részein a tajga fokozatosan mérsékelt övi tűlevelű esőerdővé alakul, Kelet-Ázsiában pedig széleslevelű mérsékelt övi erdőkbe megy át. A tűlevelű és a lombos erdők határán elegyes erdőkben keverednek a két zóna jellemző fái; magában a tajgában a lombos fák közül csak a nyírek élnek meg.

A Würm-glaciális erősen befolyásolta a tajga öv helyzetét. Azokon a helyeken, ahonnan a növényzet visszahúzódott, a mélyedésekben gyakran tavak, mocsarak, mocsaras síkságok, tőzeglápok alakultak ki.

A déli mérsékelt égövben nem alakult ki tajga vagy ahhoz hasonló biom, aminek két fő oka:

  • az ennek megfelelő éghajlatú területeket csaknem mindenhol tenger borítja;
  • a fenyőfélék (Pinaceae) a déli féltekén nem terjedtek el.

Talajai szerkesztés

A tajga talajaiban többnyire kevés a tápanyag, a talaj nem termékeny. A talaj A szintje vékony, és a mérsékelt övi lombhullató erdőkben megszokottnál kevesebb benne a humusz. Ennek okai:

  • az avar utánpótlása lassú (a tűlevelek több évig a fán maradnak);
  • a hideg akadályozza a talajflóra életét, megnehezíti a tápanyagfelvételt,
  • a viaszos tűlevelek lassan bomlanak le.

A lehullott levelek és mohák hosszú ideig maradhatnak az erdő talaján az éghajlatra jellemzően nedves, hűvös környezetben. Az örökzöld tűlevelek elsavanyítják a talajt, aminek fejlődésében meghatározó a kimosódás (kilúgozás) és az agyagásványok szétesése (podzolosodás). Az ilyen talajon leginkább zuzmók nőnek és néhány mohafaj. Mivel kevés benne a tápanyag, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan.

A tajga talajának biológiai változatossága a legtöbb erdőtársulásénál kisebb. Sok helyütt jellemző a tőzegesedés, a talaj szinte az egész évben fagyott.

A tűlevelű erdők alatt podzol (szürke erdőtalaj) alakul ki. Fejlődésének fő folyamata a kilúgzás (kimosódás); a podzolosodás lényege az agyagásványok szétesése; másik jellemzője a kelátosodás tehát a kelátok képződése. Típusai:

Intrazonális talajai a szology- és láptalajok (Keveiné). A tajgákban, illetve belőlük kialakuló lápok között sík- és dagadólápok egyaránt előfordulnak.

Szerkezete, szintjei szerkesztés

 
Fenyőfák az alaszkai tajgán

A tajga lombkoronaszintje többnyire zárt; kevés fényt enged át. Ennek megfelelően a cserjeszint és a gyepszint is fejletlen, a mohaszint viszont akár 30–40 cm vastag is lehet. A zuzmószint is igen gazdag. A moha-, illetve zuzmószint fejlettsége alapvetően a csapadék mennyiségétől függ: a szárazabb erdők aljnövényzetének uralkodó növénye a rénzuzmó (Cladonia spp.), a közepesen nedves helyeken viszont tömegesen tűnnek föl a mohák:

a legcsapadékosabb tajgákben pedig a tőzegmohák (Sphagnum spp.).

A mohák egy része epifiton (ezek többsége a lomblevelű elegyfákon telepszik meg); mások a korhadó fákon élnek.[1] A legfontosabb epifiton zuzmók:

Szerkezetük és fajösszetételük alapján különböztetjük meg a tajga típusait:

  • sötét tajga,
  • világos tajga,
  • hegyi tajga,
  • tőzeges-lápos tajga (Keveiné).

Eurázsiai tajga szerkesztés

Az eurázsiai tajgának rendszerint két fő fajtáját különböztetik meg. A zárt lombú erdőkben a fák koronája összefüggő tetőt alkot, a talajt moha borítja. A zuzmós erdőkben a fák távolabb állnak egymástól, a talajt zuzmó borítja. Az utóbbi a tajga legészakibb területein gyakori.

A tajga növényvilágában dominálnak a tűlevelű fák:

A növények nagy része a hideg időjárást elviselő örökzöld, a hideget legjobban tűrő fa azonban a lombhullató vörösfenyő. A tajga fáinak gyökérzete általában nem nyúlik mélyre, körülbelül egy méter mély az a vékony talajréteg, amely nem marad egész évben jéggé fagyva. Sok itt élő növény évszakonként megváltoztatja biokémiai viselkedését, megkeményedik, megszilárdul, és ennek következtében jobban ellenáll a fagynak. A keskeny kúp alakú, lefelé hajló lombozat segíti a hó lepergetését.

 
Moha a tajga talaján

Mivel a Nap az év nagy részében a horizonthoz közel jár, a növények nehezen merítenek energiát a fotoszintézisből. Az erdeifenyő és a lucfenyő nem dobja le évszakonként régi leveleit, hanem a régebbi levelekkel fotoszintetizál tél végén és tavasszal is, amikor a napfény már megfelelő, de még túl hideg van újabb levelek hajtásához. A tűlevelek kisebb felülete csökkenti a növényből pára formájában távozó víz mennyiségét; és mivel sötétzöldek, több napfényt nyelnek el. Bár a csapadék mennyisége megfelelő, a téli hónapok alatt a talaj megfagy, és a növények gyökerei nem tudnak vizet felszívni. A tél végére az itt élő növényeket komolyan veszélyeztetheti a kiszáradás.

Bár a tajga növényvilágát a tűlevelűek uralják, előfordulnak itt a zárvatermők is. Megemlítendő közülük a nyír, a nyárfa, a fűz és a berkenye. Sok más kisebb lágyszárú növény is nő a talaj közelében: a cserjeszint uralkodó növénye az áfonya:

A fűfélék nőnek mindenütt, ahová egy kis napfény elér — többnyire a tisztásokon. A mohaszint általában fejlett: a mohák és zuzmók a nyirkos talajon, valamint a fatörzseken telepszenek meg. A mohaszint növekedése erősen szezonális; a csapadék eloszlását követi.

Sötét lucos tajga szerkesztés

A sötét lucos tajga Európa északi részén terjedt el. Karakterfajai:

A mohás lucerdők cserjeszintjében sok az európai faj. Jellemző rá a nyers humusz felhalmozódása és a mocsarasodás, ezek együttese fokozatosan tőzegképződéshez vezet. Fontos altípusa a sík terepen kialakuló szőrmohás lucerdő, amely fokozatosan elláposodva tőzegmohás lucerdővé alakulhat.

Világos erdeifenyő tajga szerkesztés

A világos erdeifenyő tajga a tápanyagszegény, homokos talajok növényzete. Gyakorlatilag egyetlen fája az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Speciális változata a zuzmós erdeifenyő erdő.

Világos vörösfenyő tajga szerkesztés

Világos vörösfenyő tajga erdőalkotó fája a dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii). Ennek vályogos, illetve meszes talajokon kifejlődő változata a vörösáfonyás vörösfenyő erdő. Ha viszonylag sok a csapadék, a podzolosodott homoktalajokon ezt a nedves vörösfenyő erdő váltja fel. Ezek elláposodásával alakul ki a mohos vörösfenyő tajga és a tőzegmohás vörösfenyő tajga.

Észak-amerikai tajga szerkesztés

Az észak-amerikai tajga lényegesen fajgazdagabb az európainál. Domináns fái a tűnyalábos fenyő és a lucfenyő egy-két faja, de ezekkel elegyesen szép számmal nő:

A kanadai fekete lucosokban a fák — domináns faj: kanadai fekete luc (Picea mariana) — és a mohaszint nettó primér produkciója egyaránt 70–150 g/m².

A szürke lucosokban a fák — domináns faj: szürke luc (Picea glauca) — nettó primér produkciója 200–400 g/m²; a mohaszinté 70–150 g/m².

A fenyvesek közé ékelődő lomblevelű erdőfoltokban (nyíresekben, nyárasokban) a mohaszint nettó primer produkciója csekély (4–6 g/m²); a papiros nyíresekben (domináns faj: papírnyír) egyenesen elenyésző.

A tajga természetes megújulása szerkesztés

 
Lángoló fenyőerdő.
Az erdőtüzek pusztulást és új életet is jelentenek a tajgának

A tajgát rendszeresen pusztítják erdőtüzek, lehetővé téve a napfény beáramlását. Ez a napfény a talajszint közelében is felpezsdíti az életet. Az erdőtűz egyenesen feltétele némely élőlény életben maradásának, illetve szaporodásának. A Banks-fenyő tobozai csak erdőtűz után nyílnak fel, amikor az elszórt magvakból csírázó növénykék elég napfényhez jutnak a megtisztított erdőtalajon.

A moha-, illetve zuzmószint megújulásának szokásos folyamata erdőtűz után: 1. 1–3 év, nyers talaj:

2. 3–10 év, kéregzuzmók:

3. 10–30 év, tölcsérzuzmó állapot (bodros tölcsérzuzmó, Cladonia crispata)

4. 30–80 év, 1. rénzuzmó állapot (Cladonia rangifera).

5. 80 év után 2. rénzuzmó állapot csillagos rénzuzmó (Cladonia stellaris).

Az aljnövényzetben a zuzmók dominanciája viszonylag gyakori erdőtüzekre utal; ha az erdő ritkábban ég le, a fák alatt évelő mohagyep alakul ki ebzuzmókkal (Peltigera spp.). Ha az erdőtűz végképp nagyon ritka, az aljnövényzetet a tőzegmohák (Sphagnum spp.) uralják el, amit többnyire a lucos elláposodása követ.

A moha- és zuzmószint(ek)ben a biomassza nettó primér produkciója az 1. rénzuzmó (Cladonia rangifera) állapotban a legnagyobb; ekkor a zuzmótakaró vastagsága többnyire 4–6 cm. Legnagyobb (10 cm-t is meghaladó) vastagságát a 2. rénzuzmó állapotban (Cladonia stellaris) éri el; ekkor a zuzmószint fitomasszája mintegy 300 g/m².

Állatvilága szerkesztés

 
Farkas
 
Holló

A tajga számos nagy testű növényevő emlősnek (rénszarvas, ) és kisebb rágcsálónak ad otthont. Ezek az állatok változatos módokon alkalmazkodtak a könyörtelen éghajlathoz:

  • némely nagyobb testű emlős, mint például a medve, nyáron megfelelő súlyt szed magára, és télen hibernációszerű téli álomba merül.
  • más állatok réteges bundát vagy tollazatot növesztenek, ezzel szigetelik magukat a hidegtől.
  • számos madár télire melegebb éghajlatra vándorol (miután a rövid nyár gazdag rovarvilága megfogyatkozik).

Elterjedt a színalkalmazkodás a legtöbb emlős, illetve madár télire fehér bundát, tollazatot ölt (ez többnyire vastagabb, sűrűbb is). Az éghajlatnak köszönhetően a húsevő életmód szűkös energiát biztosít. A rágcsálókra vadásznak a kisebb ragadozó emlősök és a ragadozó madarak.

A nagyobb húsevők, mint a hiúz (Lynx spp) és a farkas (Canis lupus), nagyobb állatokat is elejtenek — alapvetően az öreg, beteg vagy más okból legyengült példányokat.[2] Elég gyakoriak a mindenevők; ezek (életmódjuk alapján ide értve a medvéket is) az emberi hulladékot is gyakran elfogyasztják. Télire sok állat vastag, értékes téli bundát ölt. A prémvadászok zsákmányállatai főleg a menyétfélék (Mustelidae). A 20. században a vadászat helyét mindinkább a prémes állatok nagyüzemi tenyésztése vette át. Különösen gazdag a tajga madárvilága. Körülbelül 300 madárfaj tölti a nyarat a tajgán, de közülük csak 30 telel ott át. A kétéltű- és hüllőfauna rendkívül szegényes.

Eurázsiai tajga szerkesztés

Emlősök szerkesztés

Kisebb ragadozó emlősök:

  • rókák (Vulpini) és,
  • menyétformák' (Mustelinae); közülük különösen:

Madarak szerkesztés

A mocsaras területekre jellemző a nyírfajd (Lyrurus tetrix).; a tavak környékén:

A ragadozó madarak főleg:

A bagolyfélék között sok a nappali faj.

Költöző madarak:

Magevők:

Észak-amerikai tajga szerkesztés

 
Grizzly medvék

Emlősök szerkesztés

A kanadai északi erdőségek nagy testű kérődzői:

Ezek a nyarat jellemzően északon, a tundrán töltik, és télire húzódnak vissza az erdőségekbe.

Nagyobb ragadozó emlősök:

További, jellemző emlősöik:

Madarak szerkesztés

Rovarok szerkesztés

 
Kártevő rovarok vájta járatok

Az elmúlt években a Yukon-térségben:

  • Kanadában és Alaszkában rengeteg kárt okozott az erdőségekben a spruce-bark beetle (kb. lucfenyőszú - Dendroctonus rufipennis).

További rovarkártevők:

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ Közösségi Ökológia – Mohaközösségek leírása. [2018. január 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. május 5.)
  2. ↑ Farley Mowat, 1963: Newer Cry Wolf; magyarul: NE FÉLJÜNK A FARKASTÓL! Ciceró Könyvstúdió, 2005

Fordítás szerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Taiga című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források szerkesztés

Kapcsolódó cikkek szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tajga&oldid=26678269”