Főmenü megnyitása

A Szovjetunió felbomlása az az eseménysorozat, amelynek során a Szovjetunió, mint több országból létrejött kommunista állam megszűnt létezni és ezután a kommunista eszmerendszer helyett ezekben az országokban is nagyrészt kapitalista berendezkedés alakult ki, ahogy számos keleti blokkhoz tartozó országban is. Maga a folyamat az 19901991-es években ment végbe, de számos körülmény már a korábbi időszakban is előrevetítette a Szovjetunió gyengülését. A felbomlás egyúttal a hidegháború állapotának is véget vetett. Az 1980-as évek végén az egyik szuperhatalom felbomlása meglehetősen furcsa ötletnek tűnt. Egyes amerikai írók[pontosabban?] valószínűbbnek tartották az Amerikai Egyesült Államok szétesését, mint a Szovjetunió felbomlását.[forrás?] A társadalmi, gazdasági folyamatok azonban mégis a Szovjetunió felbomlásához vezettek.

ElőzményekSzerkesztés

A Szovjetunió meggyengüléséhez számos meghatározó esemény járult hozzá a hetvenes évektől kezdve, a legjelentősebb az 1973-as olajválság volt, ami hosszútávon eladósította a pazarló és korszerűtlen, ezért drága nehéziparú kommunista országok gazdaságát. Ehhez jött később a hidegháborús fegyverkezési verseny, mely szintén továbbgyengítette az ekkor már kimerülőfélben lévő Szovjetunió erőtartalékait. Egyes keleti blokkhoz tartozó országban lezajlott események is hozzájárultak az „erjedéshez”, mint 1980-ban a Szolidaritás nevű szakszervezet létrejötte Lengyelországban, de szimbolikus gesztus volt az is, mikor 1978-ban a szintén lengyel Karol Wojtyłát választották meg pápának II. János Pál néven.

Leonyid Brezsnyev 1982. november 10-i halála után egy másik öreg pártfunkcionárius, a KGB egykori vezetője, Jurij Andropov lett az SZKP főtitkára, de 15 hónappal később, 1984. február 9-én meghalt. Utódja a szintén koros Konsztantyin Csernyenko lett, aki azonban még kevesebb ideig volt főtitkár, miután 1985. március 10-én ő is meghalt. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve szintén a párt és a Szovjetunió mélységes válságának jeleként értelmezhető.

Csernyenko halála után a fiatalnak számító Mihail Gorbacsov lett az SZKP új főtitkára.

Az 1986. februári XXVII. pártkongresszuson Gorbacsov meghirdette a fennálló társadalmi rend reformját, három fő jelszóval:

  • peresztrojka (átalakítás) - a szovjet viszonyok átalakítása,
  • glasznoszty (nyilvánosság) - a nyilvánosság és nyíltság nagyobb szerepvállalása,
  • uszkorenyije (gyorsítás) - a gazdaság hatékonyabb fejlődése.

Tartósan azonban ezek a reformok sem tudtak segíteni az ország állapotán.

1986. április 26-án újabb csapás érte a Szovjetuniót, mikor atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés ráadásul el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett radioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről, de így is sokan meghaltak a sugárszennyezettség okozta betegségektől. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett.

Ugyanebben az évben, októberben Ronald Reagan USA-elnök találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban, ahol az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszerelésről tárgyaltak.

1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. Május 29. és június 6. között újabb Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Andrej Gromiko, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (198588), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989–90-ben kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, valamint Csehszlovákiából és az NDK-ból.

1990–1991Szerkesztés

Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetuniónak, mint államnak fennállása veszélybe került. Litvánia – elsőként a tagköztársaságok között – 1990 márciusában kikiáltotta a függetlenségét, amit azonban a szovjet szövetségi szervek még nem ismertek el. Az SZKP júliusi kongresszusa, javaslatára, elfogadta az 1922-es szovjet alapszerződés (mellyel annak idején a Szovjetunió mint államszövetség jogilag megalakult) helyett egy új alapszerződés kidolgozásának programját. A tervezet szerint az új állam neve Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége lett volna, ez a későbbiekben Szuverén Államok Szövetsége névre lett változtatva a tervezet részletes vitája során, mely érdemben 1991 januárjában kezdődött meg. Azonban a 15 szovjet tagköztársaság közül csak 9 vett részt a tervezet vitájában, Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia, Moldávia és Örményország nem vett részt benne.

A vita 1991 márciusában záródott le, de a szovjet parlament nem fogadta el a tervezetet, mert nem született egyetértés több fontos kérdésben, többek között a hatalommegosztás kérdésében a szövetségi szint és a tagköztársaságok között. Gorbacsov ezért népszavazást hirdetett a kérdésben, mely azonban csak a vitában részt vett 9 tagköztársaságban került megrendezésre, a többi 6 tagköztársaságban a helyi hatóságok nem rendezték meg a népszavazást (kivétel: Grúziában a központi grúz kormánytól már akkor de facto függetlenül cselekvő Abházia és Dél-Oszétia, ahol a népszavazás szintén megrendezésre került). A népszavazáson a résztvevők 76%-a támogatta a tervezetet. Ennek eredményeképpen április 23-án aláírásra került Novo-Ogarjovóban a végleges megállapodás a szövetségi szint és a népszavazást rendező 9 tagköztársaság között. A végleges szöveg szerint a Szuverén Államok Szövetsége de facto konföderáció lett volna, melyben csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem maradt volna a szövetségi szint feladata, minden egyébben a tagköztársaságok szuverén államokként működtek volna. Időközben másodikként Grúzia és harmadikként Lettország – áprilisban és májusban – kikiáltották függetlenségüket, ezt azonban a szovjet központi szervek nem ismerték el.

A megállapodás 1991. augusztus 20-án lépett volna életbe a tervezet szerint, addig kellett azt a részt vevő 9 tagköztársaságnak ratifikálnia. Ez meg is történt a 9 közül 8 tagköztársaságban, egyedül Ukrajna nem ratifikálta az egyezményt. A megállapodás ünnepélyes augusztus 20-i aláírására és életbelépésére azonban már nem került sor, mivel a Gorbacsov-ellenes erők államcsínyt próbáltak elkövetni augusztus 19-én, melynek leverése után már az események túlhaladtak az új államszerződésen, s az már nem került szóba, mint lehetőség, mivel Gorbacsov hatalma egyre formálisabb és kisebb lett, Oroszország területén a szövetségi hatalom egyre gyorsabban került át az orosz tagköztársaság elnökének, Borisz Jelcinnek a kezébe. A moszkvai puccs(wd) idején és után több tagköztársaság is kimondta a függetlenségét. Szeptemberben a szovjet parlament hivatalosan elismerte az addig függetlenségüket kikiáltó tagköztársaságok függetlenségét, ezzel végképp lekerült a napirendről az új államszövetség megalakítása. Formálisan még Kazahsztán, Oroszország, Türkmenisztán és Üzbegisztán szovjet tagköztársaságok maradtak, azonban de facto már független államokként működtek, a szovjet elnöki hatalom napról napra üresedett ki.

A végső lépés 1991. december 8-án történt, amikor Oroszország, Ukrajna és Belarusz hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről (ez az úgynevezett Belavezsai Megállapodás, a tárgyalás helyszínéről a belarusz-lengyel határvidéken található Belavezsai erdőről elnevezve), majd ezt követően december 12-én Oroszország is kikiáltotta a függetlenségét a Szovjetuniótól, ezzel - paradox módon - de jure a szovjet szövetségi intézmények székhelye a szövetségen kívülre került. December 21-én 10 volt tagköztársaság és még formailag egyetlen meglévő tagköztársaságnak számító Üzbegisztán képviselői kimondták a Szovjetunió megszűnését, s megállapodtak, hogy nemzetközi jogi szempontból a Szovjetunió örököse kizárólag Oroszország lesz. (A megállapodáson Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia nem volt jelen, mivel ők nem tartották magukat jogilag a Szovjetunió volt részeinek.) Gorbacsov december 25-én televíziós beszédben hivatalosan is lemondott az akkor már de facto nem létező szovjet elnöki tisztségről. A szovjet parlament utolsó ülésére december 26-án került sor, amikor a parlament feloszlatta magát és 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.

A Szovjetunió felbomlásának következményeiSzerkesztés

A Szovjetunió felbomlása után Csehszlovákia és Jugoszlávia is szétesett tagköztársaságaira.

A Szovjetunió felbomlása után a keleti blokk országainak nagy része (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária, a volt jugoszláv tagköztársaságok) az Európai Unió (akkori nevén: Európai Gazdasági Közösség) érdekkörébe kerültek, majd később csatlakoztak is hozzá.

A Szovjetunió keleti iszlám többségű köztársaságai egyre inkább Irán befolyása alá kerülnek.

A korábbi kétpólusú világrend helyét átvette az egypólusú, ahol az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom.

A szovjet tagköztársaságok függetlenedéseSzerkesztés

IrodalomSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz A Szovjetunió felbomlása témájú médiaállományokat.

JegyzetekSzerkesztés