Magyarországi szlovákok

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. november 14.

A magyarországi szlovákok a mai Magyarország területén lakó szlovák nemzetiség megnevezése.

A 2001-es népszámlálás szerint Magyarországon 17 693 fő vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, ezzel a szlovákság a kisebbségi törvényben nevesített 13 nemzeti és etnikai kisebbség lélekszám szerinti sorrendjében a harmadik helyet foglalja el, a romák és németek után. A szlovák nyelvet 11 816 fő tartja anyanyelvének, és 18 056 fő használja családi körben. A nemzetiségi és kulturális hagyományokhoz 26 631 fő kötődik.[1] A magyarországi szlovák szervezetek a hazai szlovákság lélekszámát 100-110 ezer főre becsülik.[2]

Napjainkban a magyarországi szlovákok nagy része a Pilis térségében és Békés vármegyében él. Kulturális központjuk Békéscsaba, ahol szlovák konzulátus is található.

A szlovák kisebbség számának változása
1949 1960 1970 1980 1990 2001 2011
25 988 30 690 21 176 16 054 10 459 17 693 29 647
1920 és 2011 között (népszámlálási adatok)

Történelmük

szerkesztés

A felvidéki szlovákság a Magyar Királyságban

szerkesztés

A délvidéki szlovákság 1918 előtt

szerkesztés

Szlovákok a mai Magyarország területén

szerkesztés

A szlovákok a mai Magyarország területére a 17. század végén, a török kiűzetése után az északi, túlnépesedett vármegyékből érkezvén telepedtek le vagy lettek letelepítve az elhagyott területeken.

Letelepülési szakasz: 1690-1711

szerkesztés

Az első bevándorlási hullám 1690 és 1711 között zajlott, ekkor érkeztek szlovákok Piliscsévre, Kesztölcre, Pilisszántóra. Ennek a letelepülésnek a magvát főképp szökött jobbágyok alkották, akik a töröktől visszafoglalt területekkel határos vármegyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj) érkeztek. Az északabbi vármegyékből érkezők (Trencsén, Árva, Liptó, Szepes) ezt a sávot mintegy hídfőállásként használták a további vándorláshoz. Ekkor az ország nyugati felén (az Észak-Dunántúlon), az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő vármegyék lakatlan helységeiben telepedtek le (Sárisáp (Šárišáp), Kesztölc (Kestúc), Piliscsév (Čív), Pilisszántó (Santov), Vanyarc (Veňarec), Acsa (Jača), Csővár (Čuvár), Bükkszentlászló (Stará Huta)).[3]

Ekkor szervezetten folyt a szlovákok betelepítése, gyakran a földesurak hozattak be szlovákokat az elhagyott birtokaikra. Olyan földesurak is telepítettek le szlovákokat, akiknek északon is, délen is voltak birtokaik. A földesurak állami engedéllyel telepítették le, telepítési szervezők segítségével a szlovák lakosokat. Ebben a szakaszban jött létre egy sor önálló szlovák település és nyelvsziget. A Garamtól nyugatra lévő területekről érkeztek a Dunántúlra (Pilisszentlászló (Svätý Václav/Senváclav), Öskü (Eška), Bánhida (Bánhida), Vértesszőlős (Síleš), Bakonycsernye (Čerňa) (1724), Tardosbánya (Tardoš)). Az Alföldre vándorlók Nógrádon át mentek. Az Alföldön a következő településeken telepedtek le: Ecser (Ečer), Maglód (Maglód), Bénye (Bíň), Irsa (Irša), Csömör (Čemer), Kiskőrös (Malý Kereš), Miske. A délkeleti régióban pedig a következő helyekre települtek: Békéscsaba (Békešská Čaba), Szarvas (Sarvaš), Mezőberény (Poľný Berinčok), és ekkor jött létre az első üveghuta település is: Bükkszentlászló (Stará Huta) (szlovák huta = kohó).

A 18. század második fele

szerkesztés

A harmadik szakasz idején főképp a mai Szerbia (Bácska és Bánát) területére folyt bevándorlás. Az Alföldön ekkor csak másodlagos telepítések, illetve továbbvándorlások voltak. A békéscsabai szlovákok ekkor alapították Tótkomlóst (Slovenský Komlóš) (1746), Apatelket (Mokrá) (1747), majd a békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi és felvidéki szlovákok (tirpákok) Nyíregyházát (Níreďháza) telepítették be. Ekkor újabb hutás falvak létesültek a Bükk hegységben és a Mátrában: Répáshuta (Répašska Huta), Bükkszentkereszt (Nová Huta).

19. század

szerkesztés

A negyedik szakaszban is a másodlagos telepítések voltak a jellemzőek. Az egyik legszebb ilyen „láncolatként” futó alapítási hullám így nézett ki: a tótkomlósiak 1802-ben megalapították Nagylakot, a nagylakiak 1815-ben Pitvarost (Pitvaroš), a pitvarosiak 1844-ben a tótkomlósi és nagylaki pusztabérlőkkel közösen pedig megalapították Csanádalbertit. (Ezt a falut Új-Pitvarosnak hívták kezdetben, a szlovák lakosság 80%-a később a lakosságcsere alkalmával Szlovákiába került.

A 19. század első felének legjelentősebb szlovák ideológusai Ján Kollár (1793-1852) pesti evangélikus lelkész és Ľudovít Štúr (1815-1856) politikus-költő voltak.

20. század

szerkesztés
 
Egy magyarországi szlovák család 1907 körül (Sátoraljaújhely)

Legfiatalabb szlovák nemzetiségű településeink Kétsoprony (Kétšoproň) és Telekgerendás (Telekgerendáš). Az egykori tanyaközpontokból jöttek létre az 1950-es évek elején Békés megyében.

Lakosságcsere
szerkesztés

A második világháború után Csehszlovákia komoly nyomást gyakorolt a Szovjetunióra a szlovák–magyar lakosságcsere, vagyis az ott élő magyarok Magyarországra költöztetése, illetve a magyarországi szlovákok Csehszlovákiába vitele ügyében. A Csehszlovák–Magyar Lakosságcsere Egyezményt Csehszlovákia kormányzója, Beneš sikeresen elfogadtatta a Potsdamban tanácskozó nagyhatalmakkal. Az eredeti elképzelés szerint valamennyi felvidéki magyar elhagyta volna lakhelyét, és Magyarországra költözött volna. A másik irányban pedig a Magyarországon élő szlovákok hagyták volna el az országot, és telepedtek volna le Csehszlovákiában. Az elképzelés azonban több szempontból is abszurdnak bizonyult. Míg Csehszlovákiában mintegy egymillió magyarajkú „várta” kitelepítését, ahhoz képest a Magyarországon élő szlovákok száma jelentéktelenül kevésnek bizonyult.

A lakosságcsere-egyezményt 1946 februárjában írták alá. A program végül is úgy zajlott le, hogy több százezer felvidéki magyart erőszakkal telepítettek Magyarországra, míg Magyarországról önként települtek át a szlovákok ezrei Csehszlovákiába; azonban az ő önkéntes áttelepülésük is megkérdőjelezhető, mivel valójában ezt az „önkéntes választást” inkább rájuk erőltették. A magyarországi szlovákok településein a csehszlovák hatóságok által kiküldött propagandisták jelentek meg, akik sürgették a lakosságcsere-egyezményhez való csatlakozást, illetve a kitelepített magyarok „gazdag és nagy” birtokaival kecsegtették a szlovákokat, itt maradásuk esetén pedig a teljes asszimilálódással fenyegették a falusiakat. Azonban minden propaganda ellenére sok szlovák maradt meg magyarországi földjén, ahelyett, hogy a számukra idegen országba költözött volna. Sőt az áttelepülők közül is sokan visszaköltöztek Magyarországra, mivel – főleg az alföldi, Békés megyei – szlovákok kultúrája, szokásai, de még nyelve is jelentősen eltért a csehszlovákiai szlovákságétól. Végül az egész lakosságcsere-programot le kellett állítani, mivel a felvidéki magyarság egészének befogadása óriási terheket rótt volna Magyarországra.

A lakosságcsere során összesen mintegy 73 000 szlovák települt át Magyarországról Csehszlovákiába. Érdekes az, hogy nem felejtették el a magyar nyelvet és hagyományt. Az áttelepülés után a magyarországi szlovákság nemcsak létszámában fogyatkozott meg, de felbomlottak azok a zárt közösségek is, melyek őrizték és ápolták a szlovák nyelvet és kultúrát. A következmények még ma is érezhetők, ezek megoldása a rendszerváltás után alakult szlovák kisebbségi önkormányzatok dolga.

Napjainkban

szerkesztés

Napjainkban a schengeni egyezmény következményeként könnyen átjárhatóvá vált határok miatt az osztrák-szlovák-magyar hármashatár szlovákiai oldalát elfoglaló Pozsony agglomerációja dinamikus növekedésnek indult, s egyre több pozsonyi vett magának lakást a közeli Magyarországon, főleg Rajkán és környékén, de egyre többen költöznek akár Mosonmagyaróvárra is; igaz ezek az emberek szlovák állampolgárok, így hivatalosan nem tartoznak a helyben élő szlovák kisebbséghez.

Legnagyobb településeik

szerkesztés

A mai Magyarország legnagyobb szlovákok lakta települése Pilisszentkereszt (Mlynky), ahol a lakosság 42%-a tartja magát a szlovák kisebbséghez tartozónak, de a falu lakosainak 54,6%-a beszéli a szlovák nyelvet. Hivatalosan[4] Békéscsabát (Békéšská Čaba) tartották a legnagyobb, szlovákok lakta helységnek, de mára a szlovákság száma mintegy 5,9%-ra esett ott is, őt követte Budapest, majd azt Pilisszentkereszt (2001).[4]

Jelentős még a szlovákság a Békés vármegyei Kardoson (Kardoš): 43,5% (2001), Örménykúton (Irminčok) 36,3% (2001), Tótkomlóson (Slovenský Komlóš) 27%, a Komárom-Esztergom vármegyei Piliscséven (Čív) 45,7% (2001), a Nógrád vármegyei Erdőkürtön (Kirť) 35,7% (2001), Felsőpetényen (Horné Peťany) 41% (2001), Alsópetényen (Dolné Peťany) 44% (2001), a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Répáshután (Repašska Huta) 48,6%

Vallási megoszlásuk

szerkesztés

A 2001-es népszámlálás adatai szerint a magyarországi szlovákok 46,6%-a római katolikus, 29,9%-a evangélikus, 4,8%-a református, 2,5%-a pedig más keresztény felekezethez tartozónak vallja magát. 10,7%-uk nem tartozik egyházhoz vagy vallási közösséghez, 4,6%-uk pedig nem kívánt válaszolni a kérdésre.[5]

Híres szlovák származású magyarok

szerkesztés

További információk

szerkesztés

Iskolák:

Egyéb hivatkozások

szerkesztés
  1. Összefoglalás és módszertani megjegyzések (magyar nyelven). KSH. [2008. november 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. november 16.)
  2. [Mayer Éva (szerk.): Kisebbségek Magyarországon 2004-2005, Budapest, 2005.]
  3. szlovákok története. [2017. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. július 15.)
  4. a b Archivált másolat. [2009. szeptember 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. június 11.)
  5. A 2001-es népszámlálás adatai. [2007. február 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. augusztus 14.)
  6. HUNLIT A Magyar Könyv Alapítvány Többnyelvű Irodalmi Adatbázisa. [2007. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. június 12.)