A Magyar Királyság a 18. században
| Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. (2023 márciusából) |
A 18. századi abszolutizmus kora a Rákóczi-szabadságharc végétől a 18. század végéig tartó hosszú időszak volt a Habsburg-ház által újraegyesített történelmi Magyar Királyságban. Ebben a korban jelent meg németesítési szándék, aminek következtében a Habsburg Birodalom hivatalos nyelve a német lett. Erdélyt nem egyesítették Magyarországgal, hanem külön kormányozták, és a közigazgatási átszervezés során felszámolták a vármegyéit, valamint a székely és szász székeket és kerületeket. Sőt, évtizedeken keresztül össze sem hívták az országgyűlést, sem Magyarországon, sem Erdélyben.
III. Károly kora szerkesztés
III. Károly politikája szerkesztés
1716-ban meghalt egyetlen fia, így veszélybe került az örökösödés. Végül törvényt hozott a Habsburgok nőági örökösödésének biztosítására, ez volt a híres Pragmatica sanctio.
1718 után, miután a Temesköz is felszabadult a török uralom alól, nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem Temesi bánság (vagy Bánát) néven külön tartománnyá szervezték, az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara kettős alárendeltségében (1778-ig).
1731-ben kiadta a szintén nevezetes Carolina resolutiót, amelyben a protestánsok vallásgyakorlatát szabályozta.
Felvilágosult abszolutizmus szerkesztés
A birodalomban főleg Mária Terézia és fia, II. József uralkodott a felvilágosult abszolutizmus szellemében. A két felvilágosult abszolutista uralkodó rájött a parasztréteg fontosságára, mivel ők fizették a legtöbb adót is. Ezért korlátozták a rendi kiváltságokat, a nemességet is adófizetésre kötelezték, illetve társadalmi, közegészségügyi, oktatási újításokat vezettek be. Politikájuk lehetővé tette, hogy a nem nemesek is hivatalnokok legyenek. Ennek következtében kialakult egy olyan hivatalnokréteg, amely a reformok, újítások híve volt.
Mária Terézia kora szerkesztés
III. Károly után 1740-ben a lánya, Mária Terézia főhercegnő lépett trónra, amit az 1723-as Pragmatica sanctio törvény tett lehetővé. Ezt Poroszország nem ismerte el, és háborút indított az osztrák örökségért. A háború során Ausztria elveszítette Sziléziát, és a további porosz sikerek a Habsburg Birodalom felbomlásával, széthullásával fenyegettek. 1741. szeptember 11-én, két évvel egy vesztes török háború, és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után Mária Terézia a Pozsonyban összegyűlt magyar országgyűléshez fordult, hogy segítsenek neki fegyverrel megmenteni a koronáját. A magyar nemesek „Életünket és vérünket!” felkiáltással álltak ki a királynő mellett, aki cserébe érvénytelenítette III. Károly néhány magyarellenes intézkedését. Az osztrák örökösödési háború alatt (1741–1748) ezután 11 magyar huszárezred harcolt a Habsburg-trónért Európa hadszínterein.
Szilézia visszaszerzését a poroszoktól a hétéves háborúban (1756 -1763) sikertelenül kísérelte meg. 1757. június 18-án a Nádasdy Ferenc vezette magyar lovasságnak döntő szerepe volt abban, hogy a Prága melletti Kolínnál sikerült megállítani a Mária Terézia ellen támadó porosz hadsereget. A háborúban (1756-63) gróf Hadik András altábornagy egy huszáros rajtaütéssel, valamivel több mint 5000 katona élén, 1757. október 16-án elfoglalta és megsarcolta Berlint, az ellenség fővárosát, amelyet kb. 5500 porosz katona védett (A magyar sereg 200 000 tallért kapott hadisarcban, azonfelül 15 000 tallért fizettek a győztes katonáknak.)
Mária Terézia magyarországi politikája szerkesztés
A királynő 1754-ben bevezette a kettős vámrendszert, ami erősen visszavetette a magyar ipar fejlődését. Miután a jobbágykérdés rendezését a magyar rendi országgyűlés elutasította, Mária Terézia e kérdést rendeleti úton szabályozta. 1767-ben kiadta jobbágyrendeletét (Urbárium). Szívügye volt az oktatás. 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, a Nagyszombati Egyetemet áthelyezte Budára. Kiadta az iskolarendszert gyökeresen átalakító Ratio Educationist. (A nevelés rendje). Egységes világi iskolarendszer jött létre.
II. József kora szerkesztés
| „ | Mindent a népért, semmit a nép által. | ” |
| – II. József | ||
Mária Teréziát a trónon legidősebb fia, II. József, a „kalapos király” követte 1780-ban. 1781-ben adta ki az úgynevezett türelmi rendeletet.
II. József nem koronáztatta meg magát, emiatt nevezte el Ányos Pál „kalapos királynak”, amely ragadványnév igen elterjedtté vált. A kalapos király mentesült minden kötöttségtől, amik elődei és a rendek egyezségeiből származtak: nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Édesanyjához hasonlóan rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. Ebben a korban jelent meg az erőltetett germanizálás, ugyanis a Habsburg Birodalom hivatalos nyelve a német lett (1784). „Hivatalra ezután sem a kormányszékeknél, sem a vármegyéknél, sem az egyházi rendbe senki nem juthat, aki németül nem tud... Az országgyűlés nyelve is német leszen, s azért követül oda nem küldhető, aki németül nem tud...latin iskolába csak azokat szabad felvenni, kik németül irnak s olvasni tudnak...”[1] A hivatalos nyelvnek a németet tette meg. Ez óriási felháborodást váltott ki a magyar nemesség körében. József azonban elszánta magát akarata keresztülvitelére: a reformsorozat nyitányaként a Szent Koronát átszállíttatta Bécsbe. Ezután támadást indított a vármegyerendszer ellen, amely a rendelkezések végrehajtásáért felelt, épp ezért minden uralkodói törekvést megcsáklyázhatott.
Röviddel halála előtt (1790 januárjában) látva a reformok elleni ellenszegülést, visszavonta rendeleteit, kivéve a türelmi rendeletet és az örökös jobbágyság rendeletét. A „kalapos király” halálát a magyar rendek egy része nagy megkönnyebbüléssel fogadta, mivel számos modernizációs és központosító rendelete sértette politikai érdekeiket.
Betelepítések, etnikai változások szerkesztés
III. Károly betelepítési politikája szerkesztés
1709–1711 között nagyszámú telepes érkezett Budára, Pestre és Óbudára valamint a környékbeli falvakba. A telepesek 54-60%-a német és osztrák tartományokból származott. A betelepítések a Rákóczi-szabadságharc alatt némileg visszaestek.
1712-ben a szatmári béke aláírója, Károlyi Sándor gróf megkezdte betelepítési akcióját Felső-Svábföldről (Bódeni-tó és Duna közötti terület) Szatmár megyébe: 31 faluban 2072 család 10 000-11 000 fővel telepedett le. Volt közöttük svájci, frank és bádeni is..
Az újonnan kialakított Temesi bánság (Bánát) első katonai kormányzója Mercy gróf volt, aki 1719-ben megkezdte a „Mercy-terv” megvalósítását: a Bánság betelepítését német telepesekkel az Udvari Kamara szervezésében. Az első tömeges betelepítési hullámra 1722-ig került sor: új falvakat létesítettek állami pénzekből, a mérnöki tervezés állami előírások szerint folyt. Egy parasztgazdaság a következőkből állt: 24 kataszteri hold szántó, 6 kh. rét, 3 kh. legelő, 1 kh. háztelek kerttel, mindehhez sok más kedvezmény járult.
1720-ban a török elleni háborúban teljesen elpusztult Budának már 12 000 új lakosa volt (47% német, 42% szerb, kevés magyar). A németek betelepítése folytatódott Komárom megyébe (Szomor, Süttő), majd 1722-ben kezdődött egy újabb nagy telepítési akció: Tolna megye benépesítése. A telepeseknek legalább 200 forint tőkével kellett rendelkezniük, mivel csak földet és házhelyet kaptak. A 18. század folyamán az ún. „Sváb-Törökország” (Tolna, Baranya és Somogy megyék) 61 községébe telepítettek németeket. Betelepítési évek Tolna megyében: 1713: Gyönk és Tevel, 1718: Varsád, Tab és Készi, 1719: Kismányok és Felsőnána, 1720: Majos és Tófű.
A betelepítés jogi alapjait a pozsonyi országgyűlés által elfogadott 1723. évi 103. törvénycikk az ország benépesítéséről és az 1723. évi 117. törvénycikk különfélenemü kézműveseknek az országba behozataláról szabályozta. A parasztok mellett főleg kézműveseket akartak letelepíteni, de a letelepítésnél továbbra is a földesurak magántelepítései domináltak. A betelepülő parasztok 6 évi, a kézművesek 15 évi adómentességet kaptak. Részlet a 103. törvénycikkből:
- „Ő legszents. felsége jóságosan meg fogja engedni, hogy bármely szabad embert, hat éven keresztül, minden közadó fizetéstől való mentesség feltétele mellett, az országba hivhassanak, és hogy e szabadságot országszerte kihirdethessék. 1.§ Hogy pedig ez iránt a nyiltparancsokat a római szent birodalomban s Ő legsz. felsége szomszéd országaiban és tartományaiban is kihirdethessék: ezt az emlitett szent birodalom s a szomszéd országok és tartományok rendeivel kell elhatározni. 2.§ Az uj szerzeményi javakat is, a 19. törvénycikkely szerint, a családoknak, melyekhez való tartozásuk bebizonyul, az ott kijelentett módon vissza kell adni. 3.§ Ő legsz. felsége a kincstári javak adományozásánál a jól érdemesült személyekre méltó figyelmet fog forditani.”
1733–1750 között az Esterházyak, mint a Habsburgok hű alattvalói, a tatai járás 11 falvát telepítették be németekkel a bambergi, würzburgi, mainzi, speyeri, trieri és freiburgi egyházmegyékből.
Emellett Erdélybe III. Károly uralkodása alatt kb. 350 000 román települt be Moldvából és Havasalföldről, végzetesen felborítva a törékeny etnikai egyensúlyt.
Betelepítések Mária Terézia és II. József alatt szerkesztés
A magyar nemzet szempontjából Mária Terézia uralkodása valamivel kedvezőbb volt, mint III. Károly, de az ő uralkodása alatt is folytatódott a magyarság háttérbe szorítása. Kisebb betelepítések után (pl. 1755-ben a leányvári németek betelepítése) 1763–1773 között került sor a második nagy újkori német betelepítési hullámra, amelynek költségét a Kincstári Kamara állta. Évi 200 000 Ft-ról van szó, amely több, mint 40 000 német telepes elhelyezését jelentette Dél-Magyarországon (főleg Bácskában, Bánságban, és a Dél-Dunántúlon). Volt közöttük szén- és kőbányász, valamint vas- és rézműves a Szepességből és Stájerországból is. 1767-ben a Tolna megyei németek száma kb. 70 000 (13 200 család). 1768–1771 között van a betelepítés csúcspontja: 17 000 telepes jön Lotaringiából, Trier környékéről, Elzászból, a Fekete-erdő környékéről, Badenból, Svábföldről, Tirolból és Svájcból Magyarországra. 1773-ban Mária Terézia leállíttatja a telepítési akció állami finanszírozását, és 2-3 év után földbirtokosi telepítést is beszüntetik. 1778-ban a Bánság, Mária Terézia utasítására, újból magyar fennhatóság alá kerül. Ettől kezdve ebben a tartományban magyarok is letelepülhettek.
A betelepítések eredményét jól szemlélteti, hogy az 1780-as években Pest, Buda és Óbuda kb. 55 000 lakosának 60-75%-a német volt.
Anyja magyarbarátabb intézkedései után II. József folytatta az összbirodalmi politikát, Magyarország civil megszállását, ami leginkább az újabb betelepítéseken érhető tetten. Trónra lépése után két évvel, 1782. szeptember 21-én kiadja az úgynevezett Impopulációs patentet (benépesítési rendelet), amely a Magyarországra való betelepítési akciók állami pénzelésének újrakezdését jelentette (miután Mária Terézia megszüntette azt). Kb. évi 4 000 000 forintról volt szó (Mária Terézia idején ennek fele volt.) A telepesek nagy állami támogatást kaptak: ház, 2 ökör, 2 ló, 1 tehén, 1 kocsi, eke, borona stb. 1782–1787 között az úgynevezett harmadik telepítési hullám („Großer Schwabenzug”) keretében több mint 7600 német család érkezett Magyarországra, közülük 6000 a Bánságba (Temes vármegye). A telepesek négy csoportban érkeztek, főleg a Felső-Duna környékéről és a Fulda-i Apátságból. 1790-ig a Bánságban és a szomszédos Dél-Magyarországi területeken kb. 70 000 német települt meg, de az ország valamennyi vidékére érkeztek telepesek. A sok ekkoriban németté vált helység közül példaként említhető Kirva, Németkér, Ceglédbercel, Bácsalmás vagy Kolozs.
A németeken kívül a 18. században folyamatos volt a szerbek és románok betelepülése is. Erdélybe körülbelül 250 000 román telepes érkezett a Kárpátokon túli Moldvából és Havasalföldről, akiknek a letelepedése elé sem az osztrák hatóságok, sem a magyar földbirtokosok semmilyen akadályt nem gördítettek. 1787-re Magyarország lakossága (Erdéllyel és Horvátországgal együtt) 9,2 millióra nőtt, de ebből már csak 3,4-3,7 millió volt a magyar nemzetiségű (37-40%).
Az erdélyi magyarság a 18. században szerkesztés
Az 1712–1713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% szász (német). A Rákóczi-szabadságharc bukása után Erdélyben is állandósult a Habsburg uralom. Erdélyt nem egyesítették Magyarországgal, hanem külön kormányozták, az erdélyi magyar nemesség azonban jelentős autonómiát élvezett. 1764. január 7-én Buccow osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövetett. Száznál is többen meghaltak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándoroltak (madéfalvi veszedelem). A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, a helyükbe románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Votruba, Martin: The Law on the German Language in Administration. Slovak Studies Program. University of Pittsburgh. [2010. június 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. június 30.)
Források szerkesztés
- A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai (VI-VII. osztályos tankönyv) - Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár.
- Ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában. Az abszolutizmustól a felvilágosodásig (1711–1780). Gondolat, 1984.
- Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség, Gondolat, Budapest, 1978, ISBN 9632807146
- Niederhauser Emil: Mária Terézia, Pannonica, Budapest, 2000, ISBN 963925214X
- A.J.P. Taylor: A Habsburg Monarchia (The Habsburg Monarchy) 1809-1918, Scolar, Budapest, 2003, ISBN 9639193879
