Főmenü megnyitása

A Frank Williams Racing Cars egy brit Formula–1-es csapat és konstruktőr volt 1969 és 1976 között.[1] A csapatot Frank Williams alapította 1969-ben, majd 1977-ben Williams lemondott a tulajdonjogáról és inkább egy fiatal mérnökkel, Patrick Head-del állt össze. A Williams-Head szövetség pedig a Formula–1 egyik legsikeresebb csapatát hozta létre, a Williams Grand Prix Engineering-et.

Frank Williams Racing Cars
Teljes név Frank Williams Racing Cars
Székhely Cippenham (1968–1971)
Reading (1972–1975), Egyesült Királyság
Alapító(k) UK Frank Williams
Jelentős versenyzők UK Piers Courage
Francia Jacques Laffite
Brazília Pace
Belgium Jacky Ickx
Svéd Ronnie Peterson
Gumik D Dunlop,
F Firestone,
G Goodyear
Jogutód Walter Wolf Racing
Formula–1-es szereplése
Első verseny Spanyolország 1969-es spanyol nagydíj
Utolsó verseny Japán 1976-os japán nagydíj
Versenyek száma 43
Konstruktőri világbajnoki címek 0
Versenyzői világbajnoki címek 0
Győzelmek 0
Első rajtkockák 0
Leggyorsabb körök 1

TörténeteSzerkesztés

A kezdetekSzerkesztés

A húszas évei közepén járó Formula–3-as versenyző, Frank Williams felismerte, hogy pilótaként nem viheti sokra, ezért úgy döntött, hogy inkább csapatvezetőként próbál sikereket elérni az autósportban. 1966-ban megalapította a Frank Williams Racing Cars céget, majd Piers Courage mellett Tony Trimmerrel a volánnál el is indultak az autói a Formula–3-as és Formula–2-es versenyeken, míg végül 1969-ben egy Brabhammal, ami ugyancsak Courage vezetett, a Williams istálló megérkezett a Formula–1 világába is.[2] Frank tehát 1969-ben-ben próbálkozott először a csapatalapítással, de még öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy versenyautó a nevét viselhesse a Formula–1-ben.

1969-ben már a Formula–2-es Európa-bajnokságban szerepelt a Williams-Courage páros, ahol az akkor 26 esztendős Courage futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy Formula–1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban, Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula–1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.

A Formula–1-benSzerkesztés

1969-1972Szerkesztés

 
Courage a Brabham BT26 volánja mögött.

Az első versenyt Spanyolországban Piers Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni. Az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. A következő két futamon kiesett, majd a Brit Nagydíjon az 5. helyen végzett. Ezt az Olasz Nagydíjon megismételte. Watkins Glenben is sikerült megismételnie a monte-carlói bravúrt. Ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett.

A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia. Piers Courage Miles megelőzése után a 23. körben balesetet szenvedett, miután műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett. Courage nem tudott kiszabadulni a kigyulladt autóból, 19 napon belül ő volt a második Formula–1-es versenyző, aki meghalt.

 
A De Tomaso Tipo 505-ös versenyautó.

Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni. A csapat viszont folytatta, a Francia Nagydíj kihagyása után két hétvégén Brian Redman, ezt követően pedig az ausztrál Tim Schenken vezette a De Tomasót, de értékelhető célba érést nem tudott felmutatni az istálló.

1971-ben a March 701-es és 711-es autókat használt a csapat, amiket Henri Pescarolo vezetett a szezonban és egy alkalommal Max Jean is beülhetett az egyik versenyautóba. A szezont jelentős sikerek nélkül teljesítették, de Silverstone-ban Pescarolo a 4 helyen ért célba. Ausztriában pedig a 6. pozícióban ért célba. A következő szezonban is a March, valamint egy rövid ideig az olasz játékgyártó, a Politoys nevét viselő saját karosszériát használta a csapat.[3] Henri Pescarolo mellé érkezett Carlos Pace a szezonra. A francia pilóta nem szerzett a szezonban pontot. Csapattársa azonban a spanyol versenyen a 6. helyen intették le, amivel karrierje első szezonjában megszerezte első pontjait. Két futammal később Belgiumban ismét pontot szerzett, az 5. helyen ért célba.

KonstruktőrkéntSzerkesztés

 
Van Lennep az 1974-es Holland nagydíjon.

1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az egyik autót egész évben az új-zélandi Howden Ganley vezette, míg a másikban összesen nyolc versenyző fordult meg, de közülük pontot csak a holland Gijs van Lennep szerzett. A Holland nagydíjon Lennep a 6. lett, ezzel karrierje első pontját szerezte meg.[4] Kanadában a Formula–1 első olyan versenye volt, melyen pályára küldték a biztonsági autót, Howden Ganley-t az eredmények összekavarodása miatt győztesnek tartották egy rövid ideig, de végül helyreállt a rend, s a hatodik helyen rangsorolták.[5] A konstruktőri bajnokságban a 10. helyen végeztek a 12-ből a megszerzett két világbajnoki pontjukkal. 1974-ben Arturo Merzario volt az egyetlen olyan pilóta aki a szezon összes versenyén indult, kivéve Monacóban egészségügyi problémák miatt volt kihagyni a futamot. Továbbá az olasz pilótán kívül még öt versenyzőtársa indult futamokon, közülük a francia Jacques Laffite indult a legtöbbször. Dél-Afrikában Merzario a 3. helyről rajtolhatott, majd hamar hátrébb esett, de végül a 6. pontszerző helyen fejezte be a futamot a korábbi Ferrari pilóta.[6] Hazai versenyén a 15. helyről a 4. helyen fejezte be a futamot.[7]

Az 1975-ös szezon előtt az Iso és a Marlboro támogatása nélkül kezdhették meg a szezont, amelyben a csapat összesen tíz pilótát indított összesen a futamok valamelyikén. A legnagyobb sikert a francia Jacques Laffite váratlan németországi második helye jelentette, ami egyúttal az anyagi nehézségekre is megoldást jelentett, átmenetileg. Az állandó pénzzavarral küzdő Williamsnek az elkövetkező években számtalan üzleti partnere volt, és bizony nem mindegyik társulás bizonyult sikeresnek. 1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek.[8] Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.

Williams távozása – A végSzerkesztés

Az 1976-os szezon végén Wolf úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Headet is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a Wolfé lesz a sikertörténet, hiszen Jody Scheckter a csapat első futamán győzni tudott, s bajnoki ezüstérmes lett az istállóval, az újonnan alapított Williams csapat 1980-ra felért a Formula–1 csúcsára, s az 1997-ig tartó tizennyolc éves periódus konstruktőri bajnokságainak felét megnyerte, emellett hét versenyzővel egyéni győzelmet is ünnepelhetett.[9]

EredményeiSzerkesztés

A Williams Racing Formula–1-es eredménysorozataSzerkesztés

Év Kasztni Motor Gumik Versenyzők # 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 Pont Helyezés
1969 Brabham BT26A Ford Cosworth DFV 3.0 V8 D RSA ESP MON NED FRA GBR GER ITA CAN USA MEX n/a n/a
  Piers Courage Ki 2 Ki Ki 5 Ki 5 Ki 2 10
1970 De Tomaso 505 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 D RSA ESP MON BEL NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA MEX n/a n/a
  Piers Courage Ki DNS NC Ki Ki
  Brian Redman DNS DNQ
  Tim Schenken Ki Ki NC Ki
1971 March 701
March 711
Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F RSA ESP MON NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA n/a n/a
  Henri Pescarolo 11 Ki 8 NC Ki 4 Ki 6 Ki DNS Ki
  Max Jean NC
1972 March 711
March 721
Politoys FX3
Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G ARG RSA ESP MON BEL FRA GBR GER AUT ITA CAN USA n/a n/a
  Carlos Pace 17 6 17 5 Ki Ki NC NC Ki 9 Ki
  Henri Pescarolo 8 11 11 Ki NC DNS Ki Ki DNS DNQ 13 14
1973 Iso-Marlboro FX3B
Iso-Marlboro IR
Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE FRA GBR NED GER AUT ITA CAN USA 10. 2
  Howden Ganley NC 7 10 Ki Ki Ki 11 14 9 9 DNS NC NC 6 12
  Nanni Galli Ki 9 11 Ki Ki
  Jackie Pretorius Ki
  Tom Belsø DNS
  Henri Pescarolo Ki 10
  Graham McRae Ki
  Gijs van Lennep 6 9 Ki
  Tim Schenken 14
  Jacky Ickx 7
1974 Iso-Marlboro FW Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA 10. 4
  Arturo Merzario 20 Ki Ki 6 Ki Ki Ki Ki 9 Ki Ki Ki 4 Ki Ki
  Richard Robarts DNS
  Tom Belsø 21 Ki DNQ 8 DNQ
  Gijs van Lennep 14 DNQ
  Jean-Pierre Jabouille DNQ
  Jacques Laffite Ki NC Ki 15 Ki
1975 Williams FW
Williams FW04
Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G ARG BRA RSA ESP MON BEL SWE NED FRA GBR GER AUT ITA USA 9. 6
  Arturo Merzario 20 NC Ki Ki Ki DNQ Ki
  Damien Magee 14
  François Migault DNS
  Ian Ashley DNS
  Jo Vonlanthen Ki
  Renzo Zorzi 14
  Lella Lombardi DNS
  Ian Scheckter 12
21 Ki
  Jacques Laffite Ki 11 NC DNQ Ki Ki 11 Ki 2 Ki Ki DNS
  Tony Brise 7
1976 Wolf-Williams FW04
Wolf-Williams FW05
Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G BRA RSA USW ESP BEL MON SWE FRA GBR GER AUT NED ITA CAN USA JPN 0
  Jacky Ickx 20 8 16 DNQ 7 DNQ DNQ 10 DNQ
  Arturo Merzario Ki Ki Ki DNS Ki Ki Ki
  Renzo Zorzi 21 9
  Michel Leclère 13 DNQ 10 11 11 Ki 13
  Chris Amon DNS
  Warwick Brown 14
  Hans Binder Ki
  Emilio Zapico 25 DNQ

JegyzetekSzerkesztés

  1. Retro – Sir Frank Williams „másik” csapata, 2015. április 16.
  2. Frank Williams ma 70 éves, 2012. április 16. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
  3. From Rags to Riches. 8W FORIX/Autosport, 1998. december 1. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  4. Hodges, David. A–Z of Grand Prix Cars. Ramsbury, Wiltshire: Crowood, 113. o. (2001). ISBN 1861263392 
  5. Retro – Az első Safety Car mindent összekuszált. formula.hu, 2014. szeptember 23. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
  6. Grand Prix results, South African GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 21.)
  7. Grand Prix results, Italian GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 24.)
  8. Hesketh 308C Cosworth
  9. Frank Williams élete végéig csapatvezető marad, 2015. április 28.

Külső hivatkozásokSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Frank Williams Racing Cars témájú médiaállományokat.