Főmenü megnyitása

A negyedidőszak (vagy pontatlanul negyedkor), más néven kvarter vagy kvaterner a kainozoikum földtörténeti idő legkésőbbi időszaka, amely mintegy két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött a neogén időszak után, és máig tart.[3]

Negyedidőszak
(2,588 – 0 millió évvel ezelőtt)
Előző időszak
 
Neogén
 
Környezeti jellemzők
(átlagos értékek az időegységen belül)
Idővonal
A kainozoikum idő eseményei
m • v • sz
-65 —
-60 —
-55 —
-50 —
-45 —
-40 —
-35 —
-30 —
-25 —
-20 —
-15 —
-10 —
-5 —
0 —
6
7
8
9
10
11
5,332 –
3,600 Ma
7,246 –
5,332 Ma
11,608 –
7,246 Ma
13,82 –
11,608 Ma
15,97 –
13,82 Ma
20,43 –
15,97 Ma
23,03 –
20,43 Ma
28,4 ± 0,1 –
23,03 Ma
33,9 ± 0,1 –
28,4 ± 0,1 Ma
37,2 ± 0,1 –
33,9 ± 0,1 Ma
40,4 ± 0,2 –
37,2 ± 0,1 Ma
48,6 ± 0,2 –
40,4 ± 0,2 Ma
55,8 ± 0,2 –
48,6 ± 0,2 Ma
58,7 ± 0,2 –
55,8 ± 0,2 Ma
~61,1 –
58,7 ± 0,2 Ma
~65,5 ± 0,3 – ~61,1 Ma
1
2
3
4
5
Kainozoikum
Mezozoikum
NNegyedidőszak
P.Pleisztocén
Plio.Pliocén
1K-T esemény
2Paleocén-eocén
hőmérsékleti maximum

3Az Antarktisz első
állandó jégtakarója[1]
4Messinai sókrízis[2]
5Az észak-amerikai préri
kiterjedése
6Piacenzai (3,600 – 2,588 Ma)
7Gelasi (2,588 – 1,806 Ma)
8Calabriai (1,806 – 0,781 Ma)
9Ioni (0,781 – 0,126 Ma)
10Felső (0,126 – 0,0117 Ma)
11Holocén (0,0117 Ma – )
A kainozoikum eseményeinek
hozzávetőleges idővonala.
A skálán az évmilliók láthatók.

Tartalomjegyzék

A kifejezés eredeteSzerkesztés

A kifejezést először Giovanni Arduino olasz természetbúvár használta az 1700-as években, amikor az Alpok és az attól délre eső területek földtanát vizsgálva a képződményeket négy sorozatra bontotta, és a negyedikbe („quatro ordine”) a Pó-síkság alluviális üledékeit sorolta.

A Magyar Rétegtani Bizottság döntése szerint a „kvarter” kifejezés a magyar szaknyelvben geokronológiai és kronosztratigráfiai értelemben is használható, a „negyedidőszak” terminusnak azonban csak geokronológiai értelme lehet. A kvarter kifejezés szinonimájaként használt diluvium (özöny) kifejezéseknek inkább már csak tudománytörténeti jelentősége van. A „negyedkor” kifejezés használata pedig hibás, hiszen nem földtörténeti korról, hanem időszakról van szó.

TagolásaSzerkesztés

Az időszakot az alábbi két korra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):

ÉghajlatSzerkesztés

A pleisztocén kor elején a kainozoikumi eljegesedés felerősödött, aminek következtében kialakult az arktiszi jégtakaró a korábban is (az eocén vége óta) létező antarktiszi jégtakaró mellett. Az eljegesedés nagyjából 18 000 ezer éve érte el maximumát. A holocénnal felmelegedés kezdődött, amely ma is tart.

ŐsföldrajzSzerkesztés

A szárazulatok és a tengerek mai megoszlásának kialakulása a negyedidőszakban fejeződött be. Kiterjedésük lényegében már a maival egyezik. Az ettől való eltérések főleg abban álltak, hogy a legnagyobb eljegesedések idején a ma már vízzel borított kontinensperemek szárazra kerülve megnövelték a szárazulatok területét.

A Brit-szigetek a pleisztocén végéig összefüggtek Európával. A Balti-tenger medencéjét a jégtakaró teljesen kitöltötte, így ez csak a jég végleges elolvadása után vette fel mai formáját, miközben a Balti-tó, a Schonen-félszigeten át megnyílt tengeri összeköttetése révén, a Yoldia-tengernek adott helyet. Később ennek lezárulása miatt, az Ancylus-tó alakult ki. Ezt követte a Littorina-tenger, mely a dán szigetek közti csatornák kialakulásával jött létre. (Az utóbbi három a rájuk jellemző Yoldia, Ancylus, illetve Littorina nevű puhatestűekről kapta a nevét.)

A Földközi-tenger medencéje nem a mai Gibraltári-szoroson át, hanem attól kissé északra közlekedett az Atlanti-óceánnal. A Baleár-szigetek az Ibériai-félszigettel, Szardínia és Korzika pedig az Appennini-félszigettel függött össze. Nem létezett a Messinai-szoros, sőt Európának (Gibraltár környékén kívül) Szicílián át Tunisz felé is lehettek kapcsolatai. A pleisztocénben alakult ki az Adriai- és az Égei-tenger. Ekkor fejeződött be az Aral-tó, a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger kialakulása.

A negyedidőszak vulkanizmusa a harmadidőszakinak korlátozottabb, de helyenként erőteljes folytatása. Az Atlanti-hátság folytatásába eső izlandi hasadékvulkánok ismétlődő bázisos lávaömléseit glaciális és interglaciális üledékek választják el egymástól. Vulkánok működtek azonban a Francia-középhegységben, Morvaországban, Sziléziában és a Hargitában is. A pleisztocénben még működtek a Nápoly melletti Campi Flegrei vulkánjai, és már folytak a Vezúv és az Etna kitörései. Különösen heves kitörések kísérték az Égei-tenger lesüllyedését (Szantorini).

Számos vulkán működött a cirkumpacifikus övben, a Sierra Nevada és a Sziklás-hegység pleisztocén vulkánjai azonban azóta jórészt beszüntették működésüket. Jelenleg a Pacifikumban a szigetív vulkanizmus és az óceánközépi hátság magmatizmusa aktív jelenség.

ÉlővilágSzerkesztés

NövényvilágSzerkesztés

A negyedidőszak előtti flórák átalakulása több millió évet vett igénybe, mert azt lényegében csak a törzsfejlődés lassú üteme szabályozta. A pleisztocén gyors klímaváltozásai azonban a növénytakaróban olyan nagyarányú változásokat idéztek elő, amelyek a növények történetében mind ez ideig példátlanok. A növényfajok elterjedése általában az éghajlati övek eltolódását igyekezett követni. A fajok Észak-Déli irányú vándorlását a Kelet-Nyugati irányú lánchegységek akadályozták meg, így a szélsőséges hatások között mozgó klímát a kiegyenlített éghajlatot igénylő fajok már nem bírták elviselni és kipusztultak.

EurópábanSzerkesztés

A glaciális időszakokban a jégtakarók előterében szinte minden fás növény kiveszett. A jégtakaró széle, és az Alpok közötti területet nyílt tundravegetáció, a Dryas-flóra borította, törpe, levélrózsás, fél- és törpecserjés alakokkal. Vezéralakjai: mohák, zuzmók, sarki fűz, törpe nyír, ősfenyő és névadó magcsákó (Dryas). A déli fekvésű lejtőkön és gerinceken tűlevelű erdők voltak. Az alacsonyabb termetű és lágyszárú növényzetet a lehűlés kevésbé veszélyeztette. A fák és cserjék közül csak a védett rügyűek maradtak fenn, a csupasz rügyűek kivesztek. Európa korábbi arktotercier flórája a pleisztocénben erősen átformálódott és fajokban fokozatosan szegényedett. Számos faj a mediteráneumba húzódott vissza (magnólia, szőlő, füge, puszpáng, stb.). A harmadidőszaki flóra egyes reliktumfajai, csak különleges körülmények között maradtak fenn máig, például Hévízen a Schoenoplectus moralis nevű szubtrópusi káka.

A késő pleisztocén üledékekben talált pollen vizsgálata alapján 10 úgynevezett pollenövet különítettek el a kutatók, melyek segítségével kimutatható a klímaváltozások ismétlődése és fokozatossága.

  • Idősebb Dryas-szakasz (15 000-12 000 év): a würm utolsó nagy eljegesedését több kisebb felmelegedés követte. A belföldi jégtakaró ilyenkor észak felé, az alpi-kárpáti gleccserek, a magasabb térszín irányában húzódtak vissza. A jégtakarók helyét erdőtlen tundra váltotta fel. A tundra legjellemzőbb növénye a Dryas octopetala volt. A szakasz nevét erről kapta. Az ürömfajok (Artemisia) szintén gyakoriak voltak, a mai sarkkörüli tundrákon oly gyakori hangafélék azonban ritkák. A jégtakarótól távolabb a törpenyír (Betula nana) és a törpefűz (Salix herbacea) szerény, fás vegetációt alkotott.
  • Allerød-szakasz (12 000-10 800 év): a további gyors felmelegedés az erdeifenyő- és a szőrösnyírerdők nagy elterjedéséhez vezetett. Megjelent az Alpoktól északra a rezgőnyár és mogyoró. A magashegységekben a fahatár 400 m-rel alacsonyabban volt, mint ma.
  • Fiatalabb Dryas-szakasz (10 800-10 200 év): a szakasz lehűléssel kezdődött. A fenyő-nyír erdők délfelé húzódtak vissza, helyüket hideg, kontinentális klímára utaló sztyepp foglalta el. Az Alpokban a fahatár 1000 m-rel alacsonyabb volt, mint jelenleg. Az évi középhőmérséklet 7-8°C-kal a mai alatt lehetett.
  • Preboreális szakasz (10 200-9 000): ez a szakasz a tulajdonképpeni holocén bevezető része. Az erdeifenyő és a nyír ismét előretört. Közép-Európában a fenyő-nyír erdőkben alárendelten a rezgőnyárfák is megjelentek, majd a meleg fokozódásával a síkvidéki területeken elterjedt a szil, a tölgy és a mogyoró. Az Alpokban a lucfenyő hódított teret.
  • Boreális szakasz (9 000-7 500 év): a preboreális szakasz után a felmelegedés fokozódott, és a csapadék csökkent. A nyár a jelenleginél lényegesen melegebb volt. A klíma a mogyorónak különösen kedvezett és Nyugat-Európában háttérbe szorította a fenyőt és a nyírt. A szárazabb területeket sztyepp borította. Az Alpokban az erdőhatár a mainál 400 m-rel magasabbra tolódott fel. A lucfenyő elterjedési területe az Alpokban kiszélesedett. A boreális fázis második szakaszában a felmelegedés tovább fokozódott. A nyírfaerdők helyébe ugyanazon a területen erdeifenyők, azok helyébe mogyorók, majd szil- és tölgyerdők léptek.
  • Atlanti szakasz (7 500-5 000 év): az eljegesedés utáni éghajlat az atlanti fázisban volt a legkedvezőbb. A hőmérséklet lényegesen nem változott. Az évi középhőmérséklet továbbra is a jelenleginél magasabb volt. A csapadék mennyisége megnövekedett, amiben a tenger nyugat-európai előrenyomulása is szerepet játszott. A kiegyenlített atlanti, azaz óceáni klíma az vegyes, lombos erdők kialakulásához, vagy további szétterjedéséhez optimális feltételeket biztosított. Európa erdőövei észak, illetve a magasabb térszín felé tolódtak el. A tölgy, a szil és a hárs voltak a legjellemzőbb erdőalkotók, ami az erdeifenyőt szűk térre szorította vissza.
  • Szubboreális szakasz (5 000-2 500 év): az atlanti szakasz kedvező éghajlatát újabb klímaromlás követte. A hőmérséklet és a csapadék csökkent. Rohamosan elterjedt a bükk (Fagus silvatica), mely a Würm-glaciális idején Dél-Európába húzódott vissza, most északi irányban haladt előre. A jegenyefenyő (Abies alba) a Kelet-Pireneusoktól és a Nyugat-Alpoktól majd a Kárpátoktól terjedt szét; a lucfenyő (Picea excelsa) a jegenyefenyővel ellentétes irányban terjedt el. A bükk és a jegenyefenyő Közép-Európában a lucfenyőt általában a hegyvidéken magasabb területre szorította vissza. A síkságokon csak a bükk terjedt el és keveredett a tölggyel és az erdeifenyővel. A gyertyán kelet felől nyomult előre.
  • Szubatlanti szakasz: a szubboreális szakaszban elkezdődött klímaromlás tovább folytatódott. Az éghajlat hidegebbé és csapadékosabbá vált. Egészen a jelenkorig kisebb felmelegedések és lehűlések váltották egymást, aminek a hatása az Alpokban a gleccserek előrenyomulásában és visszahúzódásában mutatkozott. Gyakoribbá vált a bükk, és teljesen háttérbe szorult az erdeifenyő és a szil. A gyertyán és a jegenyefenyő elterjedési területe szintén megnövekedett. Ugyanakkor a melegkedvelő alakok, mint a mogyoró, a hárs és a szil szórványosak lettek. Az erdeifenyő a szélsőséges éghajlatú kelet-európai területeken csak reliktumként maradt meg. A növényvilág alakulását jelentősen befolyásolta az ember okozta erdőpusztítás, ami a földművelés kiterjesztésével járt együtt. A szubatlanti fázis legdöntőbb mozzanata a természetes táj kultúrtájjá változtatása.

ÁllatvilágSzerkesztés

A negyedidőszak üledékeiben talált állatmaradványok az időszak rövidsége miatt az állatvilág fejlődéséről csak kevéssé tájékoztatnak. Az ősmaradványok a glaciálisok és a közbeeső interglaciális szakaszok váltakozását, tehát a hideg és meleg időszakokat és végül az egykor eljegesedett területek újbóli benépesedését tükrözik.

A negyedidőszakban fejlődtek ki az emberfélék (Hominidae). A pliocén és a legidősebb negyedidőszaki leleteken át a fejlődés a mai emberhez (Homo sapiens sapiens) vezetett.

EurópábanSzerkesztés

A gerinctelen állatok között Európában egyes kagylók és csigák szintjelző értékűek. A negyedidőszakban az európai tengerek és szárazföldek eloszlása már a maival közel azonos. A tengeri rétegekben az éghajlati változásokat az északi, sőt több esetben sarkvidéki, valamint déli faunaelemek megismétlődő bevándorlása mutatja. A jeges időszakokban a Földközi-tengerbe például az Atlanti-óceán felől hidegvízi alakok hatoltak be, mint például a Arctica islandica nevű kagylófaj.

Rétegtanilag a rágcsálók és a nyúlalakúak fontosak. Közülük a havasi nyúl (Lepus timidus) és mindenekelőtt a különböző erdeipocok (Myodes) a tundrákon éltek. Az utóbbiak maradványai barlangokban is gyakran megtalálhatók. A jeges területektől távolabb eső hideg éghajlatú sztyeppeken az ugróegérfélék, a sztyeppi hód és a pelefélék több faja élt.

A ragadozók különösen a 2,5 m nagyságot elérő barlangi medve (Ursus spelaeus) ősmaradványai gyakran fordulnak elő barlangokban. Ritkább a barlangi oroszlán (Panthera leo spelaea) és a barlangi hiéna (Crocuta crocuta spelaea). Az utolsó jégkorszak végéig mindhárom faj kihalt.

A Günz–Mindel-interglaciális idején fejlődtek ki a páratlanujjú patásokhoz tartozó lovak, melyekből a további fejlődés és háziasítás folyamán a mai lovak alakultak ki.

Az orrszarvúak fajai az interglaciális időszakokban ritkás erdőségekben telepedtek meg, míg a gyapjas orrszarvú (Coelodonta antiquitatis) a hideg sztyeppén élt.

A párosujjú patások közül sok faj, így a bölény (Bos priscus), az európai őstulok (Bos primigenius) a magyar szarvasmarha őse, a gímszarvas (Cervus elaphus) és a jávorszarvas (Alces latifrons) a hideg iránt kevésbé voltak érzékenyek. Kimondottan zord éghajlat alatt élt a rénszarvas (Rangifer articus) és a pézsmatulok (Ovibos moschatus).

Az állatok között érdekesek a jégkorszaki óriások, az ormányosok, amelyek fajai a folyami és olvadékvízi üledékekből gyakran kerülnek elő. A déli mamut (Mammuthus meridionalis) a kora pliocénben Dél-Ázsiából vándorolt be, amelytől a sztyeppei mamut (Mammuthus trogontherii), majd attól a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) származott. A ma már kihalt mamutok valószínűleg a jégkorszakot követő posztglaciális időben Szibériában még éltek, ahol a jeges talajba fagyva több példánya szőröstől-bőröstől, béltartalommal együtt megmaradt. Kipusztulásukat az ősember is elősegítette. Vemhességi idejük ugyanis igen hosszú volt, így az anyaállatok és borjak elpusztítása gyorsította kihalásukat.

AmerikábanSzerkesztés

Észak-Amerikában az eocéntől napjainkig jól követhető a párosujjú fauna átalakulása, az ősi csoportok visszahúzódása, és az új csoportok uralomra jutása.

Dél-Amerikából a pliocén óta már óriáslajhárok alakjai és óriás övesállatok ismeretesek, amelyek a pleisztocénben Észak-Amerikába is bevándoroltak. Ezt a bevándorlást a Panama-szoros környékén a pliocén-pleisztocén határán Észak- és Dél-Amerika között létrejövő szárazföldi összeköttetés tette lehetővé. A nagy amerikai faunacsere hatására Dél-Amerika emlősfaunája lényegesen átalakult.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Zachos, J.C., Kump, L.R. (2005). „Carbon cycle feedbacks and the initiation of Antarctic gaciation in the earliest Oligocene”. Global and Planetary Change 47 (1), 51–66. o. DOI:10.1016/j.gloplacha.2005.01.001.  
  2. Krijgsman, W., Garcés, M.; Langereis, C.G.; Daams, R.; Van Dam, J.; Van Dr Meulen, A.J.; Agustí, J.; Cabrera, L. (1996). „A new chronology for the middle to late Miocene continental rcord in Spain”. Earth and Planetary Science Letters 142 (3–4), 367–380. o. DOI:10.1016/0012-821X(96)00109-4.  
  3. International Stratigraphic Chart. International Commission on Stratigraphy, 2010. (Hozzáférés: 2015. április 2.)

ForrásokSzerkesztés

  • Bradák Balázs, 2008: Rövid tudománytörténeti áttekintés… Földtani Közlöny 138/1, p. 85–96.
  • Császár Géza, 2002: A Magyar Rétegtani Bizottság által jóváhagyott geokronológiai és kronosztratigráfiai terminusok. Földtani Közlöny 132/3-4., p. 481–483.
  • Molnár Béla: A Föld és az élet fejlődése, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002 ISBN 963-19-3202-8