Főmenü megnyitása

1967-es Formula–1 világbajnokság

(F1 1967 szócikkből átirányítva)

Az 1967-es Formula–1-es szezon volt a 18. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1967. január 2-ától október 22-éig tartott.[1]

1967-es FIA
Formula–1 világbajnokság
Brabham BT24-es
Brabham BT24-es
Egyéni világbajnok
Új-Zéland Denny Hulme51
Konstruktőri világbajnok
UK Brabham63

 ← 1966
1968 → 

A világbajnokság élén a két brabhames versenyző végzett: Denny Hulme csapattársa, Jack Brabham előtt nyert.[2] Bár Clark négy futamgyőzelmet is szerzett, egyenletesebb teljesítménye miatt Hulme lett a világbajnok. A konstruktőri világbajnokságot a Brabham-Repco nyerte a Lotus-Ford és a Cooper-Maserati előtt.[3] A holland nagydíjon a Lotus szerezte meg a Ford által támogatott Cosworth DFV, a sportág legsikeresebb motorjának első győzelmét (összesen 155 alkalommal győztek a DFV motorral).[4] Ebben az évben szerepelt először a versenynaptárban a kanadai nagydíj. Pedro Rodríguez a Cooper utolsó, Dan Gurney saját csapata, az Eagle egyetlen győzelmét szerezte meg.

Érdekesség, hogy ebben az évben egyetlen pole-pozíciót sem szerzett a világbajnok, 1984-hez (Niki Lauda) hasonlóan.

Csapatok és versenyzőikSzerkesztés

Csapatnév Konstruktőr Modell Motor Gumi Versenyző
  Team Lotus Lotus 43
33
49
BRM
Climax
Ford-Cosworth DFV
F   Graham Hill
  Jim Clark
  Eppie Wietzes
  Giancarlo Baghetti
  Moises Solana
  Brabham Racing Organisation Brabham BT19
BT20
BT24
Repco G   Jack Brabham
  Denny Hulme
  Bruce McLaren Motor Racing McLaren M4B
M5A
BRM G   Bruce McLaren
  Scuderia Ferrari SEFAC SpA Ferrari 312 Ferrari F   Chris Amon
  Ludovico Scarfiotti
  Lorenzo Bandini
  Mike Parkes
  Jonathan Williams
  Matra Sports Matra MS7 Ford-Cosworth FVA D   Jean-Pierre Beltoise
  Johnny Servoz-Gavin
  Owen Racing Organ. BRM P83
P261
P115
BRM G   Jackie Stewart
  Mike Spence
  Reg Parnell Racing Lotus
BRM
25
P261
P83
BRM P142 F   Piers Courage
  Chris Irwin
  Cooper Car Company Cooper T81
T81B
T86
Maserati G   Pedro Rodríguez
  Jochen Rindt
  Alan Rees
  Richard Attwood
  Jacky Ickx
  Rob Walker J.Durlacher Racing Team Cooper T81 Maserati Tipo 9/F1 F   Jo Siffert
  Anglo American Racers Eagle T1F
T1G
Weslake 58
Climax
G   Dan Gurney
  Richie Ginther
  Bob Bondurant
  A. J. Foyt
  Bruce McLaren
  Ludovico Scarfiotti
  Honda Racing Honda RA 273
RA 300
Honda F   John Surtees
  Bayerische Motoren Werk Ag Lola T100 BMW D   Hubert Hahne
  Mike Fisher (privát) Lotus 33 BRM F   Mike Fisher
DW Racing Enterprises Brabham BT11 Climax F   Bob Anderson
  Scuderia Scribante Brabham BT11 Climax FPF   Dave Charlton
  Luki Botha (privát) Brabham BT11 Climax FPF   Luki Botha
Ian Raby Racing McLaren M2B Climax F   Trevor Taylor
  Bernard White Racing BRM P261 BRM P142 G   David Hobbs
  John Love (privát) Cooper T79 Climax FPF F   John Love
  J. Bonnier Racing Team Cooper T81 Maserati Tipo 9/F1 F   Jo Bonnier
  Charles Vögele Racing Team Cooper T77 A-T-S D   Silvio Moser
Ecurie Filipinetti Cooper T81 Maserati F   Andrea de Adamich
  Tom Jones (privát) Cooper T82 Climax   Tom Jones
  Guy Ligier (privát) Cooper
Brabham
T81
BT20
Maserati
Repco
D
F
  Guy Ligier
Advance Muffler/ Bruce Bomner Eagle T1G Weslake G   Richie Ginther
Castrol Oil Ltd Eagle T1F Climax FPF G   Al Pease
  Sam Tingle (privát) LDS Mk3 Climax F   Sam Tingle

A szezon meneteSzerkesztés

Az 1967-es évadra John Surtees a Hondához szerződött, helyét a Cooper-Maseratinál Pedro Rodríguez foglalta el Jochen Rindt csapattársaként. A Brabham versenyzőfelállása maradt, míg a Lotushoz visszatért az 1962-es világbajnok Graham Hill Peter Arundell helyére, Jim Clark mellé. A Ferrarinál Chris Amon lett Lorenzo Bandini csapattársa.

 
Denny Hulme

1965 után ismét visszakerült a dél-afrikai nagydíj a világbajnoki versenyek közé, a szezonnyitó versenyt január 2-án rendezték az új Kyalami pályán, Johannesburg mellett. Dél-Afrikába a Ferrari és a McLaren csapat sem utazott el. A mezőny nagyrészt régi autókból állt: a Brabham a tavalyi BT20-as, a Lotus a 43-as modellel indult. A rajtrács elején a két Brabham-Repco végzett Brabham-Hulme sorrendben Clark és Rodríguez előtt. A helyi versenyző John Love a figyelemre méltó ötödik időt autózta privát Cooper-Climaxával. A rajt után Hulme állt az élre Brabham és Surtees előtt. A 3. körben Brabham, majd Rindt is megcsúszott. Mindketten több helyet visszaestek, de visszatértek a második és harmadik helyre. Rindt a verseny felénél motorhibával kiállt, majd Surtees visszaesett Love és Gurney mögé. Brabham a második helyről visszaesett motorprobléma miatt, majd Gurney hátsó felfüggesztés hibája miatt kiesett. Ezek után Hulme egy perccel vezetett Love előtt, de a 61. körben problémája akadt fékjeivel és visszaesett a mezőnyben. Ekkor John Love vezette a futamot, és bár Rodríguez a második helyen közeledett felé, úgy tűnt hogy a rodéziai nyeri a versenyt. Hét körrel később azonban Love kiállt üzemanyagért, így Rodríguez nyert 20 másodperccel Love, Surtees és Hulme előtt.[5]

 
Ferrari 312

A májusban rendezett második versenyig több nem világbajnoki futamot is rendeztek. Dan Gurney megnyerte a Race of Championst Brands Hatchben, Mike Parkes győzött az International Trophyn a Ferrari színeiben. A monacói nagydíjon már elindult a Ferrari és a McLaren is, valamint két Matra is részt vett, de Jean-Pierre Beltoise nem tudta magát kvalifikálni a futamra. Brabham indult az élről, Bandini, Surtees és Hulme előtt. Már az első körben kiesett a pole-pozíciós Brabham motorhiba miatt, a vezetést Lorenzo Bandini vette át. Clark a második körben letért a pályáról, így a mezőny végére esett vissza. Bandinit Hulme mellett Stewart is megelőzte, de erőátviteli hiba miatt BRM kiesett a versenyből. A msádoik Bandini mögött McLaren jött fel a harmadik helyre Surtees motorhibája után. A negyedik helyre Clark küzdötte fel magát, de lengéscsillapítója meghibásodott, helyezése Amoné lett. Bandini elkezdett közeledni Hulme-ra, míg McLarennek ki kellett állnia elektromos probléma miatt, Amon és Hill mögé tért vissza. A rendezők úgy próbálták megakadályozni a versenyzők tengerbe zuhanását, hogy a szalmakupacok mögé fakorlátot helyeztek el. A 82. körben Bandini a sikán előtt megcsúszott, és nagy erővel nekicsapódott a korlátnak. Ferrarija lángra lobbant, segítségére túl későn érkeztek. A versenyző testének 70 százaléka megégett, sérüléseibe pedig három nap múlva belehalt. Hulme nagy előnnyel nyert, míg Amon defekt miatt csak Graham Hill mögött ért célba a harmadik helyen.[6]

Számos versenyző a mezőnyben az Egyesült Államokba utazott, hogy részt vegyen az indianapolisi 500 mérföldes versenyen. Közülük csak Hulme tudta teljesíteni a teljes távot, negyedikként végzett. A Ferrari Bandini helyére Mike Parkest igazolta le.

 
Jim Clark Lotus 49-ese

Zandvoortban végre megérkezett a Ford Cosworth DFV motorral felszerelt új modell, a Lotus 49-es, amelyet Maurice Philippe tervezett. Úgy tűnt, jól sikerültek a fejlesztések: Hillé lett a pole fél másodperccel Gurney, egy egésszel pedig Brabham előtt. Clarkot mechanikai problémák hátráltatták az edzésen, csak a nyolcadik helyre kvalifikálta magát. Amikor a verseny elkezdődött, egy ember még a második rajtsor közepén állt, aki így Hulme-ot feltartotta. Hill a rajt után megtartotta első helyét Brabham és Gurney előtt, a kör végén a Lotus 2 másodperc előnyre tett szert. Rindt a harmadik helyért megelőzte Gurneyt, majd az amerikai a boxba hajtott motorhiba miatt. Clark megelőzte Amont, a skótot Hulme követte. A 11. körben a vezető Hill autója lelassult, motorhiba miatt feladta a versenyt. Brabham vette át a vezetést Rindt és Clark előtt. A Lotus versenyzője a 15. körben megelőzte Rindtet, a 16. körben átvette a vezetést. Brabham nem tudta a skót tempóját tartani, míg Rindt visszaesett a mezőnyben. A harmadik Hulme sikeresen megvédte harmadik pozícióját Amon előtt. Jim Clark 25 másodperc előnnyel megnyerte a Cosworth DFV első futamát a Brabham-Hulme kettős előtt.[7]

Két héttel ezután Spában három másodperc előnnyel Clarké lett a pole-pozíció. Gurney az előző hétvégén a Le Mans-i 24 órás versenyen aratott győzelme után a második helyet szerezte meg átdolgozott autójával. Hill a harmadik helyről lemerült akkumulátorja miatt nem tudott elindulni, a boxból indult a mezőny után. A rajtnál Clark után a második helyet Rindt vette át Stewart és Parkes előtt. A ferraris Mike Parkes az első kör végén az előtte haladó BRM-ből kifolyó olajon megcsúszott, és a Blanchimont kanyarban nagy sebességnél balesetet szenvedett. A versenyző túlélte az esetet, de súlyos lábsérülést és fejsérülést szenvedett, valamint eltört a csuklója. Bár emiatt abbahagyta a versenyzést, számos évig a Ferrarinál dolgozott mérnökként és tesztversenyzőként. Rindt az első körökben visszaesett, ezután Stewart jött fel másodiknak. Gurney Amon megelőzésével a harmadik helyre jött fel. A 12. körben Gurney és a vezető Clark egyszerre ment ki a boxba. Clark 2 percet töltött a boxban gyertyacsere miatt, csak a 7. helyre tért vissza. Gurney szólt a szerelőinek, hogy az üzemanyagnyomása alacsony, de megállás nélkül továbbhaladt. A vezetést Stewart vette át, ekkor 15 másodperccel vezetett Gurney előtt. A skótnak sebességváltási problémája akadt, csak egy kézzel foghatta a kormányt, a másikkal a váltókart kellett sebességben tartania. Gurney a 21. körben átvette a vezetést és több mint egy perc előnnyel megszerezte az Eagle-Weslake egyetlen győzelmét. Stewart második, Chris Amon harmadik lett.[8]

 
Brabham BT24

A francia nagydíjat első alkalommal rendezték Le Mans-ban. A nagydíjra nem sokan látogattak ki, mindössze 20 000 néző volt jelen. Egy hónapja debütált a Lotus 49-es, de továbbra sem tudták tökéletesen összehangolni a motorral. Graham Hillé lett az első rajtkocka, Brabham és Gurney előtt. A második sorból Clark és az Eagle-lel versenyző McLaren indult. A rajt után Hill megtartotta első helyét, de a második körben Brabham, majd Clark is megelőzte. A Lotusok ekkor Brabhamet követték, az 5. körben Clark állt az élre, majd Hill is megelőzte az ausztrált. A két Lotus az élen a 11. körben helyet cserélt. Hamarosan Hill az erőátvitel meghibásodása miatt kiesett, és 9 kör múlva ugyanígy járt csapattársa is. Miután Hulme megelőzte Amont, a 40. körben Gurney is kiesett üzemanyagcsövének problémája miatt. A két Brabham-Repco így a verseny élén végzett. Stewart harmadik, Jo Siffert negyedik lett.[9]

Miután a Lotus mindkét versenyzője azonos hiba miatt esett ki a versenyen, igyekeztek megoldani a problémát, változtatásokat hajtottak végre az autókon. Az első öt verseny után Hulme 22 ponttal vezette a bajnokságot Brabham (16), Rodríguez (12), Amon (11) és Clark (10) előtt.

Silverstone-ban, az időmérésen a két Lotus végzett a két Brabham előtt: Clark, Hill, Brabham és Hulme indult az első rajtsorból. Clark a rajtnál megtartotta a vezetést, Brabham a 2. körben megelőzte Hillt, de a brit később visszaelőzte. Hulme rossz rajtja után a 9. körben már negyedik volt, majd megelőzte Brabhamet is a harmadik helyért. A 26. körben Hill csapattársát megelőzve az élre állt, de az 55. körben hátsó felfüggesztési problémája miatt lelassult. Boxkiállása után 10 körre visszatért a pályára, de motorhiba miatt kiesett. Clark nyerte a versenyt 13 másodperc előnnyel Hulme előtt. Az utolsó körökben Amon megelőzte Brabhamet, így harmadik lett.[10]

 
Honda RA300

A Nürburgringen egy sikánt építettek a boxok elé, hogy lassítsák a célegyenesbe érkező autókat. Az előző évhez hasonlóan a Formula–2-es autókkal együtt rendezték a nagydíjat. Clark 10 másodperces előnnyel autózta legjobb időt a második Hulme előtt. A harmadik legjobb időt nagy meglepetésre Jacky Ickx szerezte meg F2-es Matrájával. A belgának ennek ellenére a versenyen a Formula–1-esek mögötti F2-es rajtrácsról kellett indulnia. Clark és Hulme mellől Stewart és Gurney indult az első rajtsorból. Clark az első helyet a 4. körig tudta tartani, amikor felfüggesztése meghibásodott, és a skót kiesett. Graham Hill az edzésen történt karambolja miatt csak a tizenharmadik helyről indult. A versenyen a fűre hajtott és megcsúszott, a 8. körben csapattársához hasonlóan felfüggesztési hiba miatt esett ki. Clark kiesése után Gurney vezetett Hulme előtt, Brabham a harmadik helyre jött fel, miután Bruce McLaren olajcsöve elrepedt és az új-zélandi kiesett. A 12. körben Gurney autójának féltengelye meghibásodott, az amerikai kiesett. A futamot Denny Hulme nyerte csapattársa, Jack Brabham előtt. Amon harmadik, Surtees negyedik lett.[11]

Pedro Rodríguez egy Formula–2-es balesetben lábtörést szenvedett, ezért Kanadában Richard Attwood, Olaszországban és az Egyesült Államokban Jacky Ickx volt Rindt csapattársa a Cooper-Maseratinál.

 
Cooper-Maserati T86

Az első kanadai nagydíjnak a Mosport Park adott otthont, ahol az élről Clark és Hill indult. A verseny elején esett az eső. Clark a 4. körig vezette a versenyt, amikor Hulme megelőzte, míg Brabham Hill előzésével a 3. helyre jött fel. Bruce McLaren az 5. helyen haladt, amikor megcsúszott, de ezután visszaküzdötte magát az élmezőnybe. A 13. körben Brabham, a 22.-ben Clark elé került. Az eső elálltával mindketten visszavették helyezéseiket McLarentől, majd Clark az 58. körben megelőzte Hulme-ot. Az eső ezek után ismét eleredt, de Jim Clark vezető helyezése megmaradt a 68. körig, amikor a skót motorhiba miatt kiesett. Brabham ugyanekkor előzte meg Hulme-ot, így az élre állt. A Brabham-Repco kettős győzelmet aratott Gurney, Hill, Spence és Amon előtt.[12]

Monzában ismét Clarké lett a pole Brabham és Bruce McLaren előtt. A rajt után Brabham, majd Gurney, a 3. körben pedig Clark állt az élre. Hill két körrel később a második helyre jött fel, míg Gurney kiesett motorhibával. Clarknak problémája akadt, a boxba kellett hajtania defekt miatt, mire visszatért a pályára, már egy kör hátrányban volt. Az élen Hill, Brabham és Hulme harcolt az elsőségért, Hulme motorhibával állt ki. Clark élete egyik legnagyobb versenyét futva gyorsan zárkózott fel, Surteest megelőzve harmadik, Hill motorhibája után, az 59. körben már második volt. Ekkor már csak Brabham autózott előtte, akit szintén megelőzött, így az élre állt. Surtees később szintén meg tudta előzni az ausztrált, és amikor Clark az utolsó körben üzemanyagpumpájának hibája miatt lelassult, mindketten megelőzték. Surtees nyerte a versenyt Hondájával Brabham és Clark előtt. A Brabham csapat második konstruktőri címét biztosította be.[13]

 
Jim Clark Watkins Glenben

Watkins Glenben Hill indult az első helyről Clark és Gurney előtt. A rajt után Gurney megelőzte Clarkot a második helyért, de a skót 8. körben visszaelőzte, Gurney a 24. körben felfüggesztésének meghibásodása miatt kiesett. A harmadik hely ekkor Amoné lett, aki a két Brabham előtt haladt. A vezető Hillnek sebességváltóproblémája akadt, a 41. körben Clark megelőzte, a 65.-ben Amon mögé esett vissza. Jack Brabham autója defektet kapott, emiatt az ausztrál visszaesett a mezőnyben. Chris Amon és Hill a második helyért harcolt, amikor Amon Ferrarijának motorja a 85. körben elromlott. Két körrel a leintés előtt a vezető Clark felfüggesztése riasztóan elgörbült, de a versenyző képes volt a célba vezetni autóját, 6 másodperccel győzött Hill, Hulme, Siffert és Brabham előtt. Hulme előnyét 5 pontra növelte a második Brabhammel szemben.[14]

Az utolsó, mexikói versenyen dőlt el az egyéni bajnoki cím sorsa. Rodríguez balesete után visszatért a mezőnybe, míg Rindt elhagyta a Cooper csapatot. Clark indult az első helyről, Amon és Gurney előtt. A rajtnál Gurney hátulról nekiütközött Clark autójának. A Lotusnak egyetlen kipufogója maradt, míg az Eagle-nek a hűtője sérült meg, Gurney néhány kör után emiatt feladta a versenyt. Clark Amon után csapattársát, Hillt is megelőzte, ezután pedig dominálta a versenyt annak ellenére, hogy nem működött a kuplungja. Hill féltengelyhibával a 18. körben esett ki, míg Amon autójának gyújtáskihagyása volt az utolsó körökben. A Ferrari mellett Brabham, Hulme és Surtees is elment. A versenyt Clark nyerte Brabham, Hulme, Surtees, Spence és Rodríguez előtt.[15]

Az egyéni világbajnokságot Hulme nyerte 51 pontjával, csapattársával szemben, aki 46 egységet szerzett.[2] A két brabhames mögött Clark, Surtees és Amon végzett. A konstruktőri bajnokságban a Brabham-Repco győzött immár a második alkalommal a Lotus-Ford és a Cooper-Maserati előtt.[3]

FutamokSzerkesztés

A bajnokság végeredményeSzerkesztés

Az évad első hat futamából csak az öt, az utolsó öt futamból csak a négy legjobb helyezésért adtak pontot. A zárójelekben található az összes pont, a zárójelek előtti szám a bajnokságba számított pont.
Pontozás:

Helyezés 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7-20.
Pont 9 6 4 3 2 1 0

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

VersenyzőkSzerkesztés

Helyezés Versenyző RSA
MON
 
NED
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
CAN
 
ITA
 
USA
 
MEX
 
Pontszám
1   Denny Hulme 4 1 3 Ki 2 2 1 2 Ki 3 3 51
2   Jack Brabham 6 Ki 2 Ki 1 4 2 1 2 5 2 46 (48)
3   Jim Clark Ki Ki 1 6 Ki 1 Ki Ki 3 1 1 41
4   John Surtees 3 Ki Ki Ki 6 4 1 Ki 4 20
5   Chris Amon 3 4 3 Ki 3 3 6 7 Ki 9 20
6   Pedro Rodríguez 1 5 Ki 9 6 5 8 6 15
7   Graham Hill Ki 2 Ki Ki Ki Ki Ki 4 Ki 2 Ki 15
8   Dan Gurney Ki Ki Ki 1 Ki Ki Ki 3 Ki Ki Ki 13
9   Jackie Stewart Ki Ki Ki 2 3 Ki Ki Ki Ki Ki Ki 10
10   Mike Spence Ki 6 8 5 Ki Ki Ki 5 5 Ki 5 9
11   John Love 2 6
12   Jo Siffert Ki Ki 10 7 4 Ki Ki NI Ki 4 12 6
13   Jochen Rindt Ki Ki Ki 4 Ki Ki Ki Ki 4 Ki 6
14   Bruce McLaren 4 Ki Ki Ki Ki 7 Ki Ki Ki 3
15   Jo Bonnier Ki Ki Ki 5 8 Ki 6 10 3
16   Chris Irwin 7 Ki 5 7 7 Ki Ki Ki Ki 2
17   Bob Anderson 5 NK 9 8 Ki Ki 2
18   Mike Parkes 5 Ki 2
19   Guy Ligier 10 HN 10 6 Ki Ki 11 1
20   Ludovico Scarfiotti 6 HN Ki 1
21   Jacky Ickx 6 Ki 1
22   Jean-Pierre Beltoise NK 7 7 0
23   David Hobbs 8 9 0
24   Jonathan Williams 8 0
25   Alan Rees 9 0
26   Richard Attwood 10 0
27   Mike Fisher 11 Ki 0
Dave Charlton HN 0
Luki Botha HN 0
  Al Pease HN 0
  Piers Courage Ki Ki NI 0
  Moises Solana Ki Ki 0
  Sam Tingle Ki 0
  Lorenzo Bandini Ki 0
  Johnny Servoz-Gavin Ki 0
  Silvio Moser Ki 0
  Giancarlo Baghetti Ki 0
  Tom Jones NK 0
  Eppie Wietzes Kiz 0
  Richie Ginther NK 0
Helyezés Versenyző RSA
MON
 
NED
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
CAN
 
ITA
 
USA
 
MEX
 
Pontszám

KonstruktőrökSzerkesztés

Helyezés Konstruktőr RSA
MON
 
NED
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
CAN
 
ITA
 
USA
 
MEX
 
Pontszám
1   Brabham-Repco 4 1 2 Ki 1 2 1 1 2 3 2 63 (67)
2   Lotus-Ford 1 6 Ki 1 Ki 4 3 1 1 44
3   Cooper-Maserati 1 5 10 4 4 5 5 8 4 4 6 28
4   Honda 3 Ki Ki Ki 6 4 1 Ki 4 20
5   Ferrari 3 4 3 Ki 3 3 6 7 Ki 8 20
6   BRM Ki 6 8 2 3 7 7 5 5 Ki 5 17
7   Eagle-Weslake Ki Ki 1 Ki Ki Ki 3 Ki Ki 13
8   Lotus-BRM Ki 2 7 11 Ki 6
9   Cooper-Climax 2 NK 6
10   McLaren-BRM 4 Ki 7 Ki Ki Ki 3
11   Brabham-Climax 5 NK 9 8 Ki Ki 2
  Matra-Ford Ki 7 7 0
  Eagle-Climax Ret NK HN Ki 0
LDS-Climax Ki 0
  Lotus-Climax Ki 0
  Cooper-ATS Ki 0
Helyezés Konstruktőr RSA
MON
 
NED
 
BEL
 
FRA
 
GBR
 
GER
 
CAN
 
ITA
 
USA
 
MEX
 
Pontszám
  • A vastagon kiemelt helyezéseket vették figyelembe a bajnoki pontok összeadásakor.
Helyezés Gyártó Győzelmek Dobogó Első rajthelyek Leggyorsabb kör Pont
1   Brabham-Repco 4 14 2 2 63(67)
2   Lotus-Ford 4 6 9 6 44
3   Cooper-Maserati 1 1 0 0 28
4   Honda 1 2 0 0 20
5   Ferrari 0 4 0 0 20
6   BRM 0 2 0 0 17
7   Eagle-Weslake 1 2 0 2 13
8   Lotus-BRM 0 1 0 0 6
9   Cooper-Climax 0 1 0 0 6
10   McLaren-BRM 0 1 0 0 3
11   Brabham-Climax 0 0 0 0 2
  Matra-Ford 0 0 0 0 0
  Eagle-Climax 0 0 0 0 0
  LDS-Climax 0 0 0 0 0
  Lotus-Climax 0 0 0 1 0
  Cooper-ATS 0 0 0 0 0

Nem világbajnoki versenyekSzerkesztés

ForrásSzerkesztés

 
A Ford Cosworth DFV motor
  1. Az 1967-es bajnokság világbajnoki futamai (angol nyelven). formula1.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  2. a b Az egyéni bajnokság végeredménye (angol nyelven). formula1.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  3. a b A konstruktőri bajnokság végeredménye (angol nyelven). formula1.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  4. A Cosworth DFV motor (angol nyelven). forix.autosport.com, 1999. június 22. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  5. 1967-es dél-afrikai nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  6. 1967-es monacói nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  7. 1967-es holland nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  8. 1967-es belga nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  9. 1967-es francia nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  10. 1967-es brit nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  11. 1967-es német nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  12. 1967-es kanadai nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  13. 1967-es olasz nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  14. 1967-es amerikai nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  15. 1967-es mexikói nagydíj (angol nyelven). grandprix.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  16. Race of Champions (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  17. Spring Cup (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  18. BRDC International Trophy (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  19. Gran Premio di Siracusa (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)[halott link]
  20. International Gold Cup (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  21. Gran Premio d'España (angol nyelven). silhouet.com. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)


További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz 1967-es Formula–1 világbajnokság témájú médiaállományokat.