Főmenü megnyitása

Budapest ostroma a magyar fővárosért folyó küzdelem volt a Szovjetunió és Románia, valamint a Harmadik Birodalom és Magyarország között 1944. december 25-től 1945. február 13-ig. Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg a város határában, és Budapest 102 nap múlva adta meg magát. A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek. A civil lakosság kitelepítésére nem került sor, ezért sok civil áldozatul esett a véres küzdelemnek, amelynek hevességét a kortársak a sztálingrádi csatáéhoz hasonlították.

Budapest ostroma
második világháború
Magyar katonák egy Pak 40 páncéltörő ágyú mellett Budapest külvárosában
Magyar katonák egy Pak 40 páncéltörő ágyú mellett Budapest külvárosában
Dátum 1944. október 29./december 25./december 29.1945. február 13.
Helyszín Budapest, Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946; 3-2 aspect ratio).svg Magyar Királyság
Eredmény szovjet győzelem
Terület-
változások
Budapestet elfoglalja a szovjet Vörös Hadsereg
Harcoló felek
Flag of the Soviet Union (1924–1955).svg
Szovjetunió

Flag of Romania.svg
Románia
Flag of the NSDAP (1920–1945).svg
Harmadik Birodalom

Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg
Magyar Királyság
Parancsnokok
szovjet R. J. Malinovszkij
szovjet F. I. Tolbuhin
szovjet I. M. Afonyin
román Feodor Tulas
náci Karl Pfeffer-Wildenbruch
náci Gerhard Schmidhuber
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Hindy Iván
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Vannay László
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Billnitzer Ernő
Haderők
177 000 fő[1]79 000 fő,[1]
489 löveg,
125 harckocsi és rohamlöveg,
117 nehéz páncéltörő ágyú[2]
Veszteségek
70 000 halott,
202 000 sebesült,
8000 hadifogoly[3]
48 000 halott,
26 000 sebesült,
51 000 hadifogoly[3]
A veszteségek a Konrad hadművelettel együtt értendők
38 000 civil[4]
A Wikimédia Commons tartalmaz Budapest ostroma témájú médiaállományokat.

Az ütközet kezdő időpontjára több eltérő meghatározás is létezik: október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul), december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. December 29-én adták át a hadműveleteket irányító szovjet Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok által aláírt, megadásra felszólító ultimátumot[5] a szovjet parlamenterek a várost védő német főparancsnokságnak. Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban. A szovjet csapatok először a pesti oldalon lévő ellenállást számolták fel, majd megkezdték a budai oldal, illetve a budai vár bevételét. Hogy akadályozzák őket a Dunán való átkelésben, a németek a két városrészt összekötő hidakat felrobbantották.

A németek több felmentő akciót is megkíséreltek indítani a szorult helyzetbe jutott védők megsegítésére. Azonban egyik alkalommal sem sikerült elérniük a várost, annak ellenére, hogy a keleti fronton szolgáló német páncéloshadosztályoknak mintegy a fele Magyarországon tevékenykedett. Ezeknek a hadműveleteknek amúgy sem a védők kimenekítése volt a célja, hanem újabb csapatok juttatása a városba. Végül a védők Adolf Hitler parancsa ellenére is a kitörés mellett döntöttek, és február 11-én este megkezdődött a kitörési kísérlet, amelynek során azonban csak egy maroknyi katona érte el a baráti vonalakat, és a védelem parancsnokainak nagy része is fogságba esett. A város ezután nem sokkal, február 13-án került teljesen szovjet irányítás alá.

Az ostrom alatt és után a szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el nemi erőszakot a városban élő nőkkel szemben[6][7] és több tízezer civil lakost hurcoltak elmálenkij robot”-ra, vagyis kényszermunkára, ahonnan a többség csak évekkel később vagy egyáltalán nem érkezett haza.[8]

HáttérSzerkesztés

 
Német Királytigris és legénysége a megszállt Budapesten

A második világháború kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba. Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadták be, és elutasították a németek kérését, hogy az országot felvonulási területként használják. Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta a Délvidéket, aminek eredményeképp Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot. A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa 1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása után, amikor Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.[9]

A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok. A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, amiről azonban a németek tudomást szereztek. Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így a megszállás terveinek elkészítésére már 1943. szeptember 9-én parancsot adott. A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott a Klessheim-kastélyban tartott találkozóra, aminek második napján, március 19-én a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot.[10]

A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt.[11] Mindössze néhány elszórt kísérlet történt a bevonulás megakadályozására (például Bajcsy-Zsilinszky Endre részéről).[10] Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek.[12] A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, ami napjainkig igen ellentmondásos megítélésű döntése. A megszállással együtt megkezdődtek az első szövetséges légibombázások is az ország ellen.[13] A megszállás emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott a polgári lakosságnak és az ellenzéki gondolkodásúaknak, valamint megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása.[14]

ElőzményekSzerkesztés

Magyarország harctérré válikSzerkesztés

 
Nyilaskeresztes honvédtisztek 1944. október 16-án a Sándor-palota előtt, Budapesten. Háttérben egy őrséget adó német ejtőernyős
 
Német Királytigris és nyilas pártszolgálatosok a budai várban, a Szent György téren

1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu diktátort, az ország átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél. A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította a román erőket, ám az ország területe hamarosan hadszíntérré vált, mikor a magyar határra felzárkózó szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást.[15] A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe.[16] A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához. Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai olajmezőt, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.[17]

A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén. Ezekből hármat hoztak létre: a Dunántúlon, a Balaton és a Velencei-tó között a Margit-vonalat, Budapesttől keletre az Attila-vonalat és a Mátrában a Karola-vonalat. Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt. A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek, az elsőt Alsógöd-Veresegyház-Maglód-Ecser-Dunaharaszti, a másodikat Dunakeszi-Mogyoród-Isaszeg-Pécel-Pestszentimre-Soroksár vonalában, míg a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.[18]

Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak.[13] Csupán néhányan, mint Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást. Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.[19]

Harcok Budapest térségébenSzerkesztés

 
A 8. SS Florian Geyer lovashadosztály katonái egy 7,5 cm PaK 40 mellett tüzelésre készen
 
Szovjet tank kezelőszemélyzete Budapest előterében térképeket tanulmányoz

A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről oda vezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól.[20] Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz.[21] Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Frontnak menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába. Az október 29-én délután 2 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet.[22] Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az orosz forradalom évfordulójára bevegyék.[16]

November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. November 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból.[23][24] Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a tengelyhatalmi vonalakat. Délen viszont sikerült átkelni a Csepel-szigetre november 21-én.[25]

Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármestere Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett.[26] Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez. Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához. November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt.[24] A magyar hadvezetés ennek ellenére még december elején is számolt a nyílt várossá nyilvánítás lehetőségével, és Szálasi ismételten ellenezte a tervet. A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.[27] Szálasit Hitler meggyőzte ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.[28]

A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.[29]

Budapest bekerítéseSzerkesztés

Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, ahol délkeletről támadva közel kerültek ahhoz, hogy ők zárják be nyugatról a főváros körüli gyűrűt, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen. December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, amelynek során azonban egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, és csak Tolbuhin marsall csapatainak közeledése stabilizálta hídfőállásaikat. Északon december 5-én indult meg a támadás, itt sikerült áttörni a német védvonalat, a rés betömésére pedig nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot. December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.[30]

A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, amelynek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Buda felé, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja be az ostromgyűrűt. Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra, majd 22-re. A szovjetek azonban tankjaik jobb terepjáró-képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek, és 23-án elérték, másnap pedig elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.[31]

A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása ugyanakkor az ottani védelmet gyengítette volna. Hitler kezdetben elutasította a 8. SS Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez. A pesti hídfő feladását azonban nem engedélyezte. A helyi német parancsnokok nem voltak képesek a nehéz helyzetben önálló döntéseket hozni, így a pontos információk ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost. Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai.[32] Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek.[26] A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit,[28] az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét. A belső gyűrű Hidegkút, Budafok, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került.[33]

Az ostromSzerkesztés

Ultimátum a német parancsnokságnakSzerkesztés

December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit: a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70, a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot. Pesten Steinmetz Miklós századost, Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra. December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére.[34]

Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan. Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt.[35] Bár a történet hitelessége kétségbe vonható, az újabb kutatások szerint a követ halála a balszerencsének és a hanyagságnak tudható be.[36] Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, és ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást. A századossal egy gránátrepesz végzett.[35] A szovjet hadvezetés nem tanúsított nagy jelentőséget a balsikerű akciónak, az elkövetkező években azonban a kommunista propaganda igyekezett saját céljaira használni az esetet, ezzel igazolva a németek és magyar segítőik kegyetlenségét; a két követnek szobrot is állítottak.[37]

A harc jellegeSzerkesztés

 
Sérült polgári járművek és civilek az ostromlott Budapesten

A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította. A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek. Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot.[38] A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a csatornákat is kihasználni az előrenyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak.[39] A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál.[40] Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.[41]

A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.[41] A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez. Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült eljuttatni.[42] A németek a főbb pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályok, aknazár, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat. Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.[38]

Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten. A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került. A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról.[38] A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak: az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok, amik a második vonalban várták a szovjetek betörését. Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket. A taktikát a magas harci morállal rendelkező egységek eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó ékeket fogva el.[43]

Pest ostromaSzerkesztés

 
Panzerfausttal felszerelt Waffen-SS katona a városban. A védők az utcai harcok során 200 szovjet páncélost lőttek ki

A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre. Pfeffer-WIldenbruch december 26-án a rádióban be is jelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikus tiltó parancsára ezt azonnal leállították. Hindy Iván magyar parancsnokot, aki korábban maga is javasolta a kitörést, nem vonták be a döntésbe, és az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el. Ezekben a napokban a főváros külvárosaiban már harcok folytak a szovjet–román támadások visszaverése céljából.[44] December 30-án a szovjetek ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést, naponta 7-10 órán át lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázógépekkel támadtak. Ezekben a napokban közel egymillió civil kényszerült pincékbe, ill. óvóhelyekre, ahol néha még a vízhez és élelemhez jutás is életveszélyes vállalkozás volt. A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására: egy légihadtest, két áttörő tüzérhadosztály, valamint 15 tüzér-, illetve aknavető dandár vagy ezred, illetve harckocsik kerültek bevetésre.[45]

A szovjetek már az első napon jelentős területeket nyertek Pest keleti és déli részén, és a németeknek ki kellett üríteniük Pestszentimrét. A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret. A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett. A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk. A szovjetek másnap két kilométernyire megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni. Ezt követően a német pilóták a légi utánpótláshoz csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták.[46] Budán még viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.

A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót. Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörükbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná bombáztak. 7-én elfoglalták Kőbánya egész területét, míg délen kemény harc folyt Kispestért, amit másnapra már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek. Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának megszüntetése volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket. Ezt a veszélyt német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást magyar egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, amelynek során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.[47]

Ekkor már napok óta zajlottak a súlyos harcok a Rákosrendező pályaudvar körül, ahol 9-én a szovjetek nagy túlerővel indítottak támadást, és a következő mapra be is tudtak venni. A védőknek ezután fel kellett adniuk Újpestet, amelyet másnapra ki is ürítettek, ezt követően pedig Zugló is a támadók kezére jutott. A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd a Kerepesi úton keresztül betört a Hungária körútra, és visszaverte a németek ellentámadásait, melyet a szükségrepülőtér visszafoglalására indítottak. 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért. Az Állatkert állatainak és épületeinek nagy része elpusztult a harcokban, másnapra a Liget nagy része már szovjet kézen volt. Január 13-ára a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése, ennek dátumát azonban jelentésükben január 15-re tették.[48]

Afonyin ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte támadásra csapatait, a 10. magyar gyalogoshadosztály pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza. A Keleti pályaudvart január 14-én, a Nyugatit január 15-én foglalták el a szovjetek, több helyen megkezdődött a megmaradt német–magyar erők visszavonulása a budai oldalra. Malinovszkij a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák. Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni. Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.[49]

Budapest hídjainak felrobbantásaSzerkesztés

 
Az 1944. november 4-én felrobbantott Margit híd

Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duna-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára. Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék.[50] Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott.[51] A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is. A nyilasok kommunista szabotőröket sejtettek az akció mögött, míg a lakosság között az a hír terjedt, hogy a németek a polgári lakosság megfélemlítése érdekében robbantottak.[52] December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.[53]

1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd). Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd robbant fel (ma Szabadság híd), a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német robbantás miatt.[54] Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott. A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonákat és civileket egyaránt, súlyos veszteségeket okozva. A lőszerhiány miatt a jól láthatóan felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére. A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak a hídon. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.[55]

Harc a Margit-szigetértSzerkesztés

Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj százfős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula vezetett magyar páncéltörő egység védett. Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak kifüstölni, de ők sem előrenyomulni. Január 21-én a német őrség elaludt, így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat. Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni. 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették. Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat. Az este folyamán vonultak végül vissza, ami után a Margit híd épen maradt részét is felrobbantották.[56]

Buda ostromaSzerkesztés

Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre. Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kelenföldi pályaudvar egy részét. A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor. A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel. A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra.[57]

A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani. A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rómaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert. Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel. Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani. Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt. Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.[58]

Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy héti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is. Eddigre Buda 722 háztömbjéből mindösszesen 114 került szovjet kézre. A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazításával tölteni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaörsi repülőteret az ellátmányozási gondok megszüntetésére. A január 22-i harcokban repesztalálattól megsérült Afonyin altábornagy, helyét Managorov vette át a Budapest csoport élén. Az elkövetkező napokban lassan újraindultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.[59]

Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-WIldenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre. Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, többek között középiskolásokból, kalauzokból és különítményesekből sebtében felállított egységgel, de a magyar gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el. Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit körúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért-hegyhez rendelték vissza. Január 30-án a szovjetek betörtek a Széll Kálmán térre. A tengelyhatalmi vonalak ezen a részen stabilizálódtak és kezdetét vette a Várhegyért folyó harc.[60]

Felmentési kísérletekSzerkesztés

A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.

Kitörési kísérletSzerkesztés

A Budán rekedt német-magyar védősereg a tél folyamán kemény ellenállást tanusított, majd megppróbált kitörni a Várból, mely sikertelennek bizonyult, és óriási emberveszteséggel zárult.

KövetkezményekSzerkesztés

A várost elfoglaló szovjet erők a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel, számos atrocitást követtek el, melyek közül legjelentősebb a magyar állampolgárok tömegeinek Szovjetunióba hurcolása volt kényszermunka céljából. Ennek közismert elnevezése a Málenkij robot.

GalériaSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Ungváry Krisztián, i. m. 77. old.
  2. Ungváry Krisztián, i. m. 71. old.
  3. a b Ungváry Krisztián, i. m. 305. old.
  4. Ungváry Krisztián, i. m. 293. old.
  5. Mayer Mária Budapest felszabadítása (Dokumentumok a főváros felszabadításának történetéhez), epa.oszk.hu
  6. Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel. Budapesti Negyed, VIII. évf. 3–4. sz. (2000) Hozzáférés: 2017. nov. 3.
  7. Pető Andrea: A II. világháborús nemi erőszak történetírása Magyarországon. Mandiner blog (2015. márc. 31.) (Hozzáférés: 2017. nov. 3.)
  8. Bognár Zalán: Malenkij robot, avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra. www.sulinet.hu (Hozzáférés: 2017. nov. 3.)
  9. Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941–1943. [Nagykovácsi]: Puedlo. 11–12. o. ISBN 963 9477 07 9  
  10. a b Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. század háborúiban 1914–1945. [Nagykovácsi]: Puedlo. 115–116. o. ISBN 963 9477 42 7  
  11. Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–45. Budapest: Móra. 1998. 8. o. ISBN 963-1174-10-7  
  12. Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet. Rubicon, 11. sz. (2014) 14–17. o. ISSN 0865-6347
  13. a b Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945: A nyílt várostól az ostromig. Történelem portál, II. évf. 1. sz. (2014. jan.) 9. o. ISSN 2064-0536
  14. Gosztonyi 1998 9–10. o.
  15. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, 2001, Corvina Kiadó, ISBN 9631351203, 11. o.
  16. a b Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava Kiadó, 1989, ISBN 963 322 868 9, 150. o.
  17. Mihályi Balázs: Nyersanyagért Magyarországot. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 4–7. o.
  18. Ungváry Krisztián: i. m. 16. o.
  19. Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus, Jaffa Kiadó, Budapest, 2013, ISBN 9786155235559 145-147. o.
  20. Ungváry Krisztián: i. m. 12. o.
  21. Megkezdődik Budapest ostroma. In: BBC History 2014/12. szám, ISSN 2062-5200 77. o.
  22. Ungváry Krisztián: i. m. 13–15. o.
  23. Ungváry Krisztián: i. m. 20–21. o.
  24. a b Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig 10. o.
  25. Ungváry Krisztián: i. m. 21–23. o.
  26. a b Kovács Zoltán András: Nyilas-hungarista hatalomátvétel és közigazgatás. In: Rubicon 2014/11. szám, ISSN 0865-6347; 64. o.
  27. Ungváry Krisztián: i. m. 34-35. o.
  28. a b Elter Tamás: Fasori végjáték. Origo, 2015. február 11. (Hozzáférés: 2015. február 13.)
  29. Kovács Zoltán András: i. m. 69. o.
  30. Ungváry Krisztián: i. m. 26–29. o.
  31. Ungváry Krisztián: i. m. 30–33. o.
  32. Ungváry Krisztián: i. m. 49–52. o.
  33. Ungváry Krisztián: i. m. 57–62. o.
  34. Megkezdődik Budapest ostroma 77–79. o.
  35. a b Megkezdődik Budapest ostroma 79–81. o.
  36. Ungváry Krisztián: i. m. 109–111. o.
  37. Matthaeidesz Konrád: Magyar hős vagy ruszki ördög?. Hetek, 2014. január 3. (Hozzáférés: 2015. február 12.)
  38. a b c Ungváry Krisztián: i. m. 118–119. o.
  39. Ungváry Krisztián: i. m. 127. o.
  40. Ungváry Krisztián: i. m. 128. o.
  41. a b Ungváry Krisztián: i. m. 142. o.
  42. BudapestCity.org: Budapest ostroma, 1945.. (Hozzáférés: 2015. február 14.)
  43. Ungváry Krisztián: i. m. 141. o.
  44. Ungváry Krisztián: i. m. 105–108. o.
  45. Ungváry Krisztián: i. m. 114–115. o.
  46. Ungváry Krisztián: i. m. 115–118. o.
  47. Ungváry Krisztián: i. m. 122–125. o.
  48. Ungváry Krisztián: i. m. 125–128. o.
  49. Ungváry Krisztián: i. m. 128–134. o.
  50. Ungváry Krisztián: i. m. 131. o.
  51. Miért robbant fel 1944-ben a Margit híd?. Múlt-Kor, 2014. november 4. (Hozzáférés: 2015. február 13.)
  52. Gasparovich László: A rettegés ötven napja, 1999, Hajja&Fiai Kiadó, ISBN 9639037753 18. o.
  53. Harc a Margit-szigetért. In: BBC History 2015/2. szám, ISSN 2062-5200; 74. o.
  54. Ungváry Krisztián: i. m. 130–131. o.
  55. Ungváry Krisztián: i. m. 132–134. o.
  56. Harc a Margit-szigetért 73–74. o.
  57. Ungváry Krisztián: i. m. 134–137. o.
  58. Ungváry Krisztián: i. m. 138–142. o.
  59. Ungváry Krisztián: i. m. 144–147. o.
  60. Ungváry Krisztián: i. m. 148–150. o.

ForrásokSzerkesztés

  • Gasparovich László: A rettegés ötven napja, 1999, Hajja&Fiai Kiadó, ISBN 9639037753
  • Gosztonyi 1998: Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–45. Móra Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 9631174107
  • Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava Kiadó, 1989, ISBN 963 322 868 9
  • Kovács Zoltán András: Nyilas-hungarista hatalomátvétel és közigazgatás. In: Rubicon 2014/11. szám, ISSN 0865-6347; 58–69. o.
  • Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 8–11. o.
  • Mihályi Balázs: Nyersanyagért Magyarországot. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 4–7. o.
  • Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, 2001, Corvina Kiadó, ISBN 9631351203
  • Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet. In: Rubicon 2014/11. szám ISSN 0865-6347; 14–21. o.
  • Harc a Margit-szigetért. In: BBC History 2015/2. szám, ISSN 2062-5200; 72–74. o.
  • Megkezdődik Budapest ostroma. In: BBC History 2014/12. szám, ISSN 2062-5200 76–81. o.
  • Mihályi Balázs: Budapest ostromkalauz 1944-1945. - Budapest, 2014, ISBN 9789631206920
  • Mihályi Balázs: Dél-Buda ostroma 1944-1945. - Budapest, 2014, ISBN 9789631204049
  • Mihályi Balázs, Tóth Gábor, Tulok Péter: A Várnegyed ostroma. Buda 1944-45. - Budavári Önkormányzat, Litea Könyvesbolt, Budapest, 2018, ISBN 9786150010755
  • Mihályi Balázs: Honvédek és hungaristák a Budapest erődben 1944-1945. - Budapest, 2018, ISBN 9786150034638

További információkSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Budapest ostroma témájú médiaállományokat.