Wikipédia

A Karancs–Medves-vidék növényzete

(Karancs-Medves-vidék növényzete szócikkből átirányítva)
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. július 2.

A Karancs–Medves-vidék természetföldrajzilag a Szlovákiában található Ajnácskői-hegység déli pereme, növényföldrajzi értelemben pedig az Északi-középhegységet felölelő Matricum flóravidék Agriense flórajárásának része; a flórajárás átnyúlik a Felvidékre. Az áttekinthetőség érdekében növényzetének leírásában ismertetjük az egyes növénytársulásokra jellemző nagygombákat is.

Erdőtársulások

szerkesztés

Bükkösök

szerkesztés

Szubmontán bükkös

szerkesztés

A bazaltvidék egyik jellegzetes növénytársulása a szubmontán bükkös, aminek változatos összetételű és szerkezetű típusai maradtak fenn viszonylag nagy területen és jó állapotban. Ezek 550–600 m fölött zonálisnak tekinthetők. Cserjeszintjük a Karancs környékén általában hiányzik; a bükkösökre jellemző montán fajok:

csak a lékek, tisztások környékén, az északnak néző lejtőkön jelennek meg.

Ezen a vidéken éri el elterjedésének északi határát:

A lombkoronaszint uralkodó fái:

Elegyfajok a lombkoronaszintben:

A fejletlen cserjeszintben a lombkoronaszint fajainak csemetéi mellett megjelenik még:

A gyepszintben tömegesek lehetnek a mezofil erdők domináns fajai:

A szárazabb részeken előfordul:

Nedvesebb termőhelyeken:

Helyenként tömeges a kárpáti hatásra utaló

Mészkerülő bükkös

szerkesztés

A mészkerülő bükkösök a meredek oldalak sekély, savanyú talajain nőnek. Lombkoronájuk alacsonyabb, mint a szubmontán bükkösöké, a girbegurba fák többnyire már alacsonyan elágaznak. Mohaszintjük fejlett.

Gyepszintjük gyakori növényei:

Védett fajok:

A bükkösök gombái

szerkesztés

A bükkösökben csak acidofil gombákat találunk:

Szurdokerdők és törmeléklejtő-erdők

szerkesztés

A törmeléklejtők, kőtengerek többnyire a vulkáni takarók peremein alakultak ki, a szurdokvölgyek a mállékonyabb üledékes kőzetekbe vágódnak be (a Medves-fennsík környékén, ugyancsak a vulkáni takarók peremein, általában 350–450 m magasan). Ezeket az élőhelyeket sekély talajon is megélő, sérüléseiket gyorsan regeneráló, gyorsan terjedő fajok foglalták el.

Hársas sziklatömberdő

szerkesztés

A hársas sziklatömberdő a kőtengerek jellemző növényzete, amit először (2001-ben) ezen a vidéken írtak le. Lombkoronaszintjének növényei:

valamint különböző pionír fajok:

A cserjeszintben helyenként tömegesen nő:

A gyepszintben a páfrányok uralkodnak:

A mohaszint igen fejlett; megtalálható benne a magashegységekre jellemző hasadó tokú moha (Andreaea rupestris) is.

Hársas törmeléklejtő-erdő

szerkesztés

A hársas törmeléklejtő-erdők a szubmontán bükkösök és a sziklatömberdők átmeneti zónájában alakulnak ki. Lombkoronájuk zártabb, mint a sziklatömberdőké; uralkodó fája a bükk vagy a gyertyán; cserjeszintjükben megtalálható a

Gyepszintjükben tömegesen nő:

A törmeléklejtő-erdők gombái

szerkesztés

Jellemzőek a fák gyökeréhez kötődő nagygombák:

a gombák másik csoportja a mohapárnában felhalmozódó szerves anyagokon él:

Szurdokerdő

szerkesztés

A szurdokok falain jóformán semmi más nem nő, mint:

A szurdokok falain szivárgó vízből gyakran kiválik a mész. A növények fejlődését a völgytalpon időszakosan felhalmozódó, vastag korhadéktakaró is gátolja, ezért a szurdokerdő leginkább a völgytalp és a fal keskeny átmeneti sávjában kapaszkodik meg.

Lombkoronája általában kétszintes. A fölső (20–30 m magas) szint leggyakoribb fája a bükk (Fagus), az alsó szinté a hárs (Tilia) és a juhar (Acer).

A cserjeszintben megjelenik a lombkoronaszintek valamennyi fája, továbbá:

A gyepszint jellemző fajai:

A köves, sekély talaj és az avar gyakori hiánya nem kedvez a gombáknak, az árnyas, párás mikroklíma viszont segíti a termőtestek növesztését.

Jellemzően a talajon nő a ritka

A korhadó fákon telepszik meg:

Kibúvó sziklákon, mindig a mohapárnában terem a

Tölgyesek

szerkesztés

Gyertyános–tölgyes

szerkesztés

A platók és völgyaljak üde termőhelyeit foglalják el a Medves és az Ajnácskői-hegység fennsíkjain és a letörések alatti, homorú régiókban. A Karancs vidékén a túltartott vadállomány miatt károsult, erdészeti beavatkozásokkal megbolygatott maradványaik a völgyek aljára szorultak vissza. A Medves gyertyános–tölgyesei az erdészeti beavatkozások hatására többhelyütt másodlagos, gyertyán nélküli, néhol mezei juharral (Acer campestre), másutt bükkel elegyes, fokozatosan kiszáradó, mezofil tölgyesekké alakultak át.

A gyertyános–tölgyes (Carpinion betuli) lombkoronája általában kétszintes, zárt. A felső lombkoronaszint legfeljebb 30 m, az alsó 15–20 m magas.

A felső lombkoronaszintben szokatlanul sok a cser és a bükk. Meghatározó növényei:

kísérő fajok:

Az alsó lombkoronaszint meghatározó fája a gyertyán. Mellette előfordul:

A cserjeszintben a lombkoronaszinteknél említett fajok mellett jellemzően a mezofil erdőkben szokásos növényeket találjuk:

A gyepszint uralkodó fajai:

További, jellemző fajok:

Montán fajok:

Bolygatásra, zavarásra utaló erdei gyomok:

A gyertyános-tölgyesek gombái

szerkesztés

A gyertyános-tölgyesekben sok a nagygomba:

Cseres-tölgyes

szerkesztés

A bazaltvidéken ez a legelterjedtebb, természetközeli erdőtársulás. Eredetileg a hegylábaktól 400–500 m-ig lehetett klímazonális, de az emberi beavatkozások hatására természetes élőhelyéről, a völgyekből-hegylábakról igencsak visszahúzódott. Korábbi élőhelyeinek java részére tájidegen akácosokat és fenyveseket ültettek. Több, fennmaradt állományába is betelepült elegyfaként az akác.

A Karancson a cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) már csak a délnek néző oldalakon maradt fönn, de ott 700 m-ig felhatol. A Medves–Ajnácskői hegységben is csak a meredek, délnek néző oldalakon maradt fönn.

Az erdészeti beavatkozások a magasabb részeken a gyertyán és más, üde termőhelyeket kedvelő fa- és cserjefajok irtásával az üde állományokat félszáraz tölgyesekké alakítják át.

A cseres-kocsánytalan tölgyesek lombkoronája általában egyszintes; az idősebb fák 15–25 m magasak. A lombkoronaszint sok fényt átereszt. A cserjeszint gyengén vagy közepesen fejlett, a gyepszint közepesen vagy erősen zárt.

A lombkoronaszintben a cserfa (Quercus cerris) dominál. További fajok:

A cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett jellegzetes:

Gyakori gyepalkotó fajok:

Ritka gyepalkotó fajok:

A pannon cseres-tölgyesek visszaszoruló karakterfajai a gyepszintben:

A környezet átalakításának jeleként egyes fajok, mint például a bazaltvidéken a fehér pimpó (Potentilla alba) már nem a cseres-tölgyesekben élnek.

A cseres-tölgyesek gombái

szerkesztés

A cseres-tölgyesekben sok a nagygomba, ezek megjelenése és egyedszáma azonban sokkal változékonyabb, mint a gyertyános-tölgyesekben: egyes fajok évekig nem fejlesztenek termőtestet.

Kora tavaszi gombák:

Április végétől terem:

A melegkedvelő fajok első hullámában, június végétől:

Augusztustól:

Korhadó tölgyeken:

A tölgyek törzséhez közel:

Ősszel termő nemzetségek:

Ritkán, de a felszínen is előfordul:

Molyhos tölgyes

szerkesztés

A területen a molyhos tölgyerdők többnyire viszonylag nyíltak, bokorerdőszerűek; a zártabb, magasabb lombkoronájú típus ritkább.

1. A zárt molyhos tölgyes, avagy melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescentis) lombkoronája is viszonylag alacsony (12 m) körüli. Tömegesen előforduló fafajai:

Elegyfaként, szálanként jelenik meg:

A közepesen fejlett cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett gyakori még:

A gyepszint a nyár elején igen fejlett. Benne tömeges:

Csak egyes helyeken jelenik meg:

A Karancson sok a jajrózsa (Rosa spinosissima).

2. A bokorerdő jellegű molyhos tölgyes változatos alapkőzeteken (főleg andeziteken és törmelékes üledékeken) megtalálható; a meszes, oligocén homokkövön növő típusában sok a homokpusztákon megszokott növényfaj, ezért ezt egyes szerzők önálló társulásnak (Epipactio microphyllae–Quercetum pubescentis) írták le.

A bokorerdő jellegű molyhos tölgyesek többnyire a délnek néző, meredek oldalakon nőnek. Lombkoronaszintjük alacsony (5–9 m) és meglehetősen nyitott. Cserjeszintjük a talajtakaró vastagságának függvényében lehet közepesen fejlett, de sziklás talajon akár teljesen hiányozhat is.

A lombkoronaszint két, uralkodó faja a molyhos tölgy és a csertölgy. Jellegzetes, de ritkább fajok:

A lombkoronaszint gyakori félparazitája a sárga fagyöngy ().

A cserjeszint állandó faja:

A cserjeszint ritkább fajai:

A fajgazdag gyepszint ritka, védett elemei:

A gyepszint jellemző fajai:

és számos orchidea (Epipactis spp., Orchis spp., Cephalanthera spp., Platanthera bifolia, Neottia nidus-avis):

A molyhos tölgyesek gombái

szerkesztés

Az erdőtípus száraz és nyitott jellege miatt kevés benne a nagygomba. Jellemző fajok:

Sziklai sztyepperdő

szerkesztés

Az Északi-középhegységben meglehetősen gyakori sziklai sztyepperdő (Tilio-Fraxinetum excelsioris) e tájegységen csak a Salgó sziklás, meglehetősen meredek lejtőjén, 500–600 m magasan, a szubmontán bükkös, illetve a gyertyános–tölgyes zónában jelenik meg. Az egyéb bazaltkibúváson más, gyakorta cserjés társulások helyettesítik. A Salgón a sziklai sztyepperdő lombkoronája meglehetősen gyengén zár; magassága legfeljebb 15 m, a fák csúcsa gyakran szárad. Uralkodó fafajai a

de gyakori még a

A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett, de meglehetősen fajgazdag. Jellemző fajai:

Mészkerülő tölgyes

szerkesztés

A mészkerülő tölgyeseknek két típusa is előfordul a területen.

1. A zártabb és magasabb lombkoronájú típus (Deschampsio flexuosae-Quercetum sessiflorae) leggyakrabban a nyugatnak néző oldalakon és völgyekben fordulnak elő, de magasabb helyzetben (600–700 m) egyes lankásabb, délnek lejtő oldalakon, illetve árnyasabb völgyekben is megtalálhatjuk őket. E típus átmenete a kisavanyodó talajokon növő kocsánytalan tölgyesek felé folyamatos.

A lombkoronaszint uralkodó faja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Mellette előfordul:

Cserjeszintje jóformán nincs, gyepszintje többnyire lazán záródik.

Fontosabb fűfélék:

2. A másik típus az előbbinél zordabb körülmények között előforduló rekettyés tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum) csak a Karancson található meg – többnyire homokkövön, a délnek néző, meredek lejtőkön egészen azok tetejéig (bár 600–700 m között már igen fajszegények). Lombkoronája a másik típusénál nyíltabb, alacsonyabb, egyszintes. A kocsánytalan tölgy mellett megjelenik benne:

A senyvedő fákon könnyen megtelepszik a félélősködő sárga fagyöngy (Loranthus europaeus),

E változat cserjeszintje is rendkívül csökevényes.

A gyepszintben tömeges fajok:

A gyepszintben gyakori még:

További, jellemző fajok a gyepszintben:

Az erdő egykori kiélésére emlékeztet:

Mohaszintje gyengén vagy közepesen fejlett.

Jellemző nagygombái:

Égeresek

szerkesztés

Patakparti égerligetek eredetileg a szurdokvölgyek alsó-középső szakaszán nőttek, gyertyános–tölgyesekkel váltakozva. A bolygatás hatására fajösszetételük jelentősen átalakult; a természetközeli állapotú égeresek 300 m fölé szorultak vissza.

A Medves-Ajnácskői hegység 515 m fölött is megtalálható égereseinek (Aegopodio-Alnetum) lomboronája általában kétszintű. A felső (20–30 m) szint igen változó mértékben (25–90%) zárt; az alsó szint többnyire gyengén fejlett.

A fölső szint uralkodó növényei:

Az alsó lombkoronaszint fái:

A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett. A lombkoronaszintek fajai mellett gyakori benne:

A gyepszint különösen kora tavasszal fejlett:

A gyepszint fajai az év második felében:

A gyepszint kiegészítő fajai a bazaltvidéken:

Az égeresek gombái

szerkesztés

Gyökérkapcsolt gombák:

Cserjetársulások

szerkesztés

Sziklai cserjések

szerkesztés

Sziklai cserjések ott vannak, ahol a sziklai gyöngyvessző (Spiranthes aestivalis) nő – meredek, sziklás lejtőkön, egy termőhely kivételével bazalton, gyakran pannon madárbirssel (Cotoneaster matrensis) elegyest. Gyakori még a gyepűrózsa (Rosa canina) és a bibircses kecskerágó (Euonymus europeus).

Ritkább fajok:

A gyepszint borítása több tényező függvénye. Uralkodó fajai:

ugyanazok, mint amik a sziklahasadékokban is nőnek.

További, jellemző fajok:

A Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides) csak a Salgó hegyen nő.

A mohaszint az északi oldalakon fejlettebb, mint a délnek nézőkön. A leggyakoribb mohafajok:

a leggyakoribb zuzmó a kutyazuzmó (Peltigera canina).

Legelőcserjések

szerkesztés

A kistájon korábban általános kültéri állattartás egyre inkább visszaszorul, a szukcesszió első lépéseként az egykori legelők fokozatosan cserjésednek. Jellegzetes, pionír cserjefajok:

és persze a környező erdők fáinak csemetéi.

Ritkább fajok:

A legelőcserjések gyepszintje a cserjés zártságától, a lejtés irányától és a talaj jellegétől függően igen változatos; benne a kaszálók és legelők fejezetekben felsorolt fajok uralkodnak.

A legelőcserjések gombái

szerkesztés

Vízi, vízközeli növényzet

szerkesztés

A Karancs–Medves vidékén a kimondottan vízi (hidro- és higrofil) növényzet meglehetősen ritka. A szukcessziós sor a nyílt vízi hínártársulásoktól a mocsári növényzet társulásain át jut el a nedvességkedvelő rétekhez.

Hínárnövényzet

szerkesztés

A hínártársulások fő típusai:

1. A rögzült hínarasok összetettebb struktúrájú, fajgazdagabb társulásai a víztározók mélyebb vizeiben fordulnak elő:

A harmaci és a Gortva-tavi víztározó ritka növénytársulása kopasz víziboglárkás (Ranunculetum rionii).

A Gortva-patak medrének egy szakaszán Ajnácskőtől nem messze a mocsárhúr (Callitriche palustris) uralkodik el.

2. A felszíni lebegőhínarasok sekélyebb, leginkább (többnyire gödrökben kialakuló) időszakos vizek felszínét foglalják el.

Egyes időszakos tocsogókra, valamint Ajnácskőtől nem messze a Gortva menti mélyedésekre a rence-békalencsehínártársulás (Lemno–Utricularietum vulgaris) jellemző.

Almágy, Harmac és Gömörpéterfalva mellett az apró békalencsés társulás (Lemnetum minoris) fejlődött ki.

3. A legritkább nyíltvízi társulás a csillárkagyepeké, mivel a csillárkamoszatokat a vegetációs időszakban rendszerint elnyomják a versenyképesebb vízi és mocsári társulások. Így például a tajti víztározó parti övében 2003-ban még tömeges Chara globularis 2006-ra teljesen eltűnt. A korláti bazaltbánya felhagyott gödreiben 1995-ben jelent meg tömegesen a leggyakoribb csillárkafaj, a Chara tomentosa. A 2000-es évek vége felé Karancsberény környékén találunk csillárkamoszatgyepeket.

Különböző társulások ritka vízinövényei

szerkesztés

pajzsos víziboglárka (Ranunculus peltatus)

Forrásgyep

szerkesztés

A források alatt, a völgyfőkben gyakoriak a kisebb-nagyobb mésztufagátak; a kimondottan vízkedvelő növényekkel jellemezhető, két-három szintes, de általában 1 m-nél alacsonyabb forrásgyep (Caricion remotae) gyakran ezeken fejlődik ki.

A sekély víz felszínén szőnyeget alkotó növények:

A gyepszintben tömeges lehet a magaskórósokban és patakparti nádasokban is gyakori erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). Ritkább fajok:

Partmenti nádasok

szerkesztés

A patakmenti nádasok (Gycerio-Sparganion) többségének fajösszetételét jelentősen befolyásolta az emberi beavatkozás (a meder kotrása, a kaszálás stb.), a külterjes gazdálkodás csökkenése óta azonban ezek élőhelyek az áradások és egyéb, kedvező természeti adottságaik jóvoltából gyorsan regenerálódnak. A társulás jellemzően többszintes; a fölső szintje 1–2 m magas.

Fontosabb kétszikűek:

Fontosabb egyszikű:

Gyorsan folyó, köves vagy kavicsos medrű vizekben:

Sekély vízben tömeges lehet:

A lassú, eliszaposodott vizek és a víztározók parti-partmenti társulása a virágkákás (Butomo-Alismatetum plantaginis-aquaticae); a tocsogóké és a kisebb, gyakran kiszáradó állóvizeké a csetkákás (Eleocharitetum palustris) – ez az élőhely jellegéből adódóan mindig kis foltokon jelenik meg. E társulások ritka és veszélyeztetett fajait:

a tájegység szlovákiai részéről írták le.

A forrásgyepek és a patakmenti nádasok gombái

szerkesztés

A korhadó leveleken:

Mocsári növényzet

szerkesztés

A vízi növénytársulásoknál nagyobb területet borítanak a mocsáriak:

  1. főleg a víztározók körül, kisebbrészt a patakok melletti nagyobb mélyedésekben nőnek a nádasok;
  2. az időszakosan elöntött laposokon, másodlagosan, többnyire az égeresek és keményfaligetek helyén alakulnak ki a magassásosok;
  3. a gyorsan és többnyire emberi beavatkozásra változó körülményekhez a legjobban az egyéves mocsári társulások alkalmazkodnak.

Nádasok

szerkesztés

A területen igen sokféle part menti nádas (Phragmition communis) társulás nő. Gyepszintjük általában magas (1–3 m), de igen fajszegény. Leggyakoribb fajtájuk a széleslevelű gyékényes (Typhenum latifoliae), a legritkább a rizsgyékényes (Typhenum laxmannii). A békabuzogányos Sparganietum erecti helyenként a szabályozott, iszapos patakmedreket is benőheti.

További nádas társulások:

Magassásosok

szerkesztés

A magassásosok szerkezete meglehetősen egyszerű. Gyepszintjük 1–2 m magas; fajkészletük igen hasonló a magaskórós és part menti nádas társulásokéhoz. Leggyakoribb kísérő fajaik:

A 2000-es években megjelent néhány, Magyarországon védett magaskórófaj is, mint például:

Egyéves mocsári társulások

szerkesztés

1. A különböző farkasfogtársulások (Bidention tripartitae) bolygatás hatására alakulnak ki:

  • az álló vagy lassan folyó vizek időnként kiszáradó partjain,
  • a tavacskák, vízfolyások medrében,
  • az időnként elöntött mélyedésekben,
  • a víztározók partvidékén,
  • az udvarok vizenyős gödreibenm
  • az állattartó gazdaságok környékén.

Gyakoribb fajtáik:

E társulások jellegzetes növényei:

2. A törpekákás iszaptársulások (Isoëto-Nanojuncetea) többnyire egynyári fajai sekély vízben kezdenek növekedni, és annak kiszáradása után fejlődnek ki. E társulások jellemző fajai:

ritkaságnak számít az iszaprojt (Limosella aquatica).

A mocsári társulások gombái

szerkesztés

A magassásosok zsombékjai között nő:

Patak menti magaskórósok

szerkesztés

A kisebb vízfolyások magaskórósai (Filipendulo-Petasition és Calthion) a patakmenti erdők kiirtása után a legeltetés hatására alakultak ki a völgytalpakon, ritkábban a vizenyős erdőszéleken. Ezeknek az embernyi magas, többszintes társulásoknak az uralkodó fajai:

Jellegzetes kísérő fajaik:

A szélesebb, naposabb részeken válhat uralkodóvá az erdei káka (Scirpus syvaticus). Ezt a partmenti nádasokra (is) jellemző fajok:

kísérik. A fajgazdag állományok mára erősen megritkultak.

A patak menti magaskórósok gombái

szerkesztés

A tápanyagdús, nedves talajon nő:

A fűzfák gyökereihez kötődik:

A korhadó fatörzseken él:

A lehullott, korhadó ágakon helyenként tömegesen terem a porcos csészegomba (Ascocoryne sarcoides).

Rétek, legelők

szerkesztés

Kaszálók

szerkesztés

Az állattartáshoz takarmányt és almot biztosító kaszálókat (Molinio-Arrhenatheretea) általában a dús, úgynevezett édes füvet termő réteken alakították ki, de mivel ilyen viszonylag kevés volt, szükség idején a félszáraz oldalakról is gyűjtöttek szénát. Ínség idején alomnak a „savanyú füveknek” nevezett sásokat is kaszálták. Gyakran okozott nagy gondot, hogy a nagy esők után lezúduló víz- és sártömeg eliszaposította a jó füvet adó réteket.

A tájegység három fő kaszálótípusa:

  1. mocsárrét (a nedves völgytalpakon),
  2. üde, többletvíz nélküli kaszálórét,
  3. félszáraz kaszáló a tölgyes öv napos oldalain.

1. A mocsárrétek az égerligetek és keményfaligetek helyén alakultak ki; hóolvadás idején és nagyobb esők után gyakran elöntötte őket a víz. Növényzetük az üde típussal közös elemei:

A többszintes gyepszint fölső szintjének jellemző fajai:

A második gyepszint jellemző fajai:

Az alsóbb szintekben nő:

egyes lápréti fajok:

Fentieken kívül a Medves fennsíkján gyepalkotó faj az egyébként a tiszántúli szikesekre jellemző hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) is.

2. Az üde kaszálóréteknek nemcsak fajkészlete, de szerkezete is hasonló a mocsárrétekéhez.

Jellemző, gyakoribb növényfajok:

Szintén sajátos, de jóval ritkább:

A legelőkkel közös fajok:

3. A félszáraz kaszálók két, tömegesen megjelenő faja:

foltokban jelenik meg az élesmosófű (Chrysopogon gryllus).

A bolygatott állományokra jellemző fajok:

Fontosabb szórványfajok:

Legelők

szerkesztés

A hagyományos mezőgazdaság részeként a külterjes állattartás alaposan átalakította a táj növényzetét: e folyamat eredményeként alakultak ki a legelők, majd a felhagyása utáni szukcesszió eredményei a fentebb ismertetett legelőcserjések.

A termőhelyi adottságok függvényében változatos gyeptípusok alakultak ki:

1. A szárazabb, naposabb helyeken (az egykori száraz, nyílt tölgyesek és lejtősztyeppek helyén) a sodrott, szálas levelű füvek:

szaporodtak el.

2. Az egykori cseres-tölgyesek helyén főleg a széles levelű füvek:

uralkodtak el.

3. a félüde–üde élőhelyeken (az egykori cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, bükkösök helyén) szintén szélesebb levelű, de a kiszáradást kevésbé tűrő fajok:

nőnek.

Ahogy ezek a rétek cserjésednek, eltűnik róluk a korábban gyakori háromfogfű (Sieglingia decumbens) és szőrfű (Nardus stricta).

4. A nedvesebb élőhelyeken (a keményfaligetek és égeresek helyén főleg a

és közöttük ugyancsak tömegesen jelenik meg a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa).

További, a legelőkön gyakori növények:

valamint az

Mindig legeltetésre utaló fajok:

Ritka, védett, a kaszálórétekkel közös fajok:

A kaszálók és legelők gombái

szerkesztés

A kaszálók magas füvében él:

Az alacsonyabb gyepet kedveli a fehér nedűgomba (Hygrocybe virginea) és több döggomba (Entoloma spp.)is.

A legelők erősen trágyás gyepe kedvez többféle csiperkének (Agaricus spp.); a leggyakoribb ezek közül március végétől késő őszig a mezei csiperke (Agaricus campestris). A füvek gyökereihez kapcsolódik a mezei szegfűgomba (Marasmius oreades), illetve (savanyúbb talajon) a barnatönkű fokhagymagomba (Marasmius scorodonius). A friss, szikkadó trágyadarabokon tűnik fel a hófehér tintagomba (Coprinopsis nivea). A kis, fehér tölcsérgombák (Clitocybe) közül súlyosan mérgező a mezei tölcsérgomba (Clitocybe rivulosa).

Lejtősztyeppek

szerkesztés

A tájegységen kevés a lejtősztyepprét (Festucetalia valesiacae); azok is kis foltokban, mozaikosan, a sziklai cserjésekkel, sziklai sztyepperdőkkel, molyhos tölgyesekkel és dzilikát sziklaerdőkkel összefogazódva jelennek meg. feltételezhető, hogy legalább részben a legeltetés hatására, a xerofil tölgyesek helyén fejlődtek ki.

Gyepszintjük többszintes; borítottsága > 70%. Gyepalkotó fajai:

További, jellemző fajok:

A kései perje (Cleistogenes serotina) főleg a vad zavarta helyeken tűnik fel.

Ritka fajok:

A szélsőséges sztyepp jellegre utaló, geofiton fajok:

A helyenként feltűnő cserjék közül legjelentősebb a Gizella-rózsa (Rosa elliptica).

A mohaszintben feltűnnek a sziklagyepekre jellemző májmohák:

A lejtősztyeppek gombái

szerkesztés

Az alacsony sűrű gyepben tavasszal jelenik meg:

Nyár elejétől jellemzőek az apró őzlábgombák:

Ősszel, savanyú talajon terem több nedűgomba, mint például a sáfrányos nedűgomba (Hygrocybe persistens) és az élénkszínű nyirokgomba (Hygrocybe pratensis),

Sziklagyepek vulkáni kőzeteken

szerkesztés

1. A bazaltvidéken az erózió mintegy 10 km hosszan alakított ki rendkívül meredek (60–90°-ban dőlő) lejtőket, illetve falakat. Az átlagos falmagasság 10 m körüli. A meredeken lejtő, sziklás térszínt sziklahasadékgyepek (Asplenio septentrionalis–Festucion pallentis) növik be. A gyér növénytakaró leggyakoribb fajai:

Szórványosan fordul elő:

Néhány várrom (somoskői vár, sőregi Bagolyvár) körül a sziklai csenkeszt a deres csenkesz (Festuca pallens) helyettesíti.

A mohaszint főleg az északnak néző falakon fejlett. Jellemző fajai:

A hasadékgyepekben rendszeresen feltűnnek mészkerülő lejtősztyepprétek jellemző fajai is, de ezeknél sokkal jellemzőbbek különböző cserje- és félcserjefajok:

magoncai, azaz a hasadékgyepek sokkal közelibb kapcsolatban vannak a sziklai cserjésekkel, mint a zárt gyepekkel.

2. Az árnyasabb törmeléklejtőkön, természetes és mesterséges sziklaletöréseken előszeretettel telepszenek meg a párás, hűs levegőt kedvelő növények. Ebben a szilikátsziklabevonat-társulásban (Asplenieta trichomanis) a dús mohaszintből emelkedik ki:

A sziklafalakon, törmeléklejtőkön gyér cserjeszint is kialakulhat az alábbi növényekből:

Sziklagyepek homokkövön

szerkesztés

A mésszel cementált homokkő sziklavegetációja igen érdekes: jobban hasonlít a mészköveken és az alföldi meszes homokokon megszokott nyílt, évelő gyepekhez (Festuco-Brometea), mint a szilikátos kőzeteken megszokott vegetációhoz. Ezek a gyepek főleg a délnek–délnyugatnak néző domboldalak ligocén homokkőpadjain az Ipoly és a Sajó között a Heves-Borsodi-dombságon végig általánosak.

Uralkodó fűféléje a deres csenkesz (Festuca pallens); mellette tömeges még:

További, jellegzetes fajok:

Ritkább fajok:

A mohaszintben (mint általában a száraz, gyorsan felmelegedő sziklafalakon) főleg a zuzmók tűnnek fel. Jellemző fajaik:

  • homokon:
  • homokkőpadokon:
    • Lecanora muralis
    • Physcia caesia
    • Caloplaca crenularia;
  • a meredek falakon:
    • Squamarina cartilaginea
    • Toninia sedifolia
    • Lepraria incana
    • Physcia caesia
    • Diploschistes scruposus
    • Neofuscelia verruculifera
    • Candelariella vitellina
    • Tortella spp.

A sziklafalak tövében, a homoklejtőkön zárt gyepek, lejtősztyeppek alakultak ki. Ezek gyepszintjében a föntebb megszokott fajok mellett erőteljesen megjelenik:

Ritkábban feltűnő, alföldi jellegű fajok:

Kora tavasszal jellegzetes:

A sziklagyepek gombái

szerkesztés

A sziklagyepekben, sziklabevonat-társulásokban legfeljebb egyes apró testű gombák élnek meg:

Gyomnövényzet és kultúrnövényzet

szerkesztés

Akácosok

szerkesztés

Az akácot (Robinia pseudo-acacia) a 18. században kezdték betelepíteni Amerikából – eleinte a kopárok fásítására és bányafának, később inkább már méhlegelőnek, és így kiterjedt, zárt állományai (Cultura Robiniae) alakultak ki. Ez a rendkívül igénytelen fa szinte bármilyen erdő helyén felnő, de leginkább a zárt tölgyesek helyén érzi jól magát. Agresszív terjeszkedése a térség legkomolyabb környezeti problémája: két-három végvágás elég ahhoz, hogy az egykori lomblevelű erdők helyén tiszta akácosok (Robinieta) cseperedjenek fel. Ezzel erőteljesen átalakulnak a fényviszonyok, drasztikusan csökken az aljnövényzetben a fajok száma – eközben elszaporodnak a nitrogénigényes erdei gyomok és az olyan, tájidegen özöngyomok, mint például a kanadai aranyvessző (Solidago canadensis). Ma már 300 m-es tengerszint feletti magassága alatt gyakorlatilag valamennyi erdő (a fenyvesek és az elhanyagolható kiterjedésű vízparti égeresek és füzesek kivételével) akáccal fertőzött.

Állományaiban gyakran a lombkoronáig felkúszik a komló (Humulus lupulus) és az erdei iszalag (Clematis vitalba).

A cserjeszint jellemző faja a fekete bodza (Sambucus nigra).

A gyepszintben tömeges fajok:

Az üdébb termőhelyeken jól érzi magát néhány páfrányfaj is:

Az akácosok gombái

szerkesztés

Az akácosok nitrogéngazdag talaja, amit lassan korhadó avartakaró borít, számos nagygombának kedvez. Igazi hungarikum az akác pikkelyespereszke (Floccularia rickenii), aminek másfajta élőhelye jóformán nincs is. Jóval ritkábban, de a nyárasokban is megjelenik a rózsás cölöppereszke (Leucopaxillus rhodoleucus).

Jellemzőek a csillaggombák:

Igazán nagyra az akácosban tud nőni a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), és az óriáspöfeteg (Langermannia gigantea) sem ritka.

Tűlevelű erdők

szerkesztés

A kultúerdők másik nagy csoportja a fenyveseké (Cultura Pini) – feltételezik, hogy a tájegység eredeti növénytakarójában tűlevelűek legföljebb szálanként fordultak elő; a nyitvatermők egyetlen, valóban őshonos faja a közönséges boróka (Juniperus communis).

A leggyakrabban ültetett fenyőfajok:

Ritkábban fordul elő:

Ezek közül az első négy faj természetesen újul, sőt, még terjeszkedik is.

A fenyvek alatt kevés a naény és savanyú a talaj, ezért az alnövényzet hiányzik vagy csak néhány fajból áll. Az efféle, extrém körülményeket kedvelő fjok:

közül hazánkban több védett.

Az üdébb állományokban is az erdők szélén is megtelepszik több ritka faj, mint például:

A fenyvesek gombái

szerkesztés

A fenyvesekben többnyire gyökérkapcsolt, kimondottan erre a környezetre jellemző gombákat találunk, és egyesek már tavasszal megjelennek.

A kéttűs fenyők alatt terem a barna gyűrűstinóru (Suillus luteus). Ugyancsak tavasszal jelenik meg, de az első fagyokig kitart a szemcsésnyelű fenyőtinóru (Suillus granulatus). Tavaszi faj még a enyhe tobozfülőke (Strobilurus stephanocystis) – mint neve is mutatja, ez a korhadó tobozokon él. Hasonlóképp tobozokon, de ősszel terem a derestönkű fenyőfülőke (Baeospora myosura).

Nyári-Őszi fajok:

Ősszel bújnak elő a zöldülőtejű tejelőgombák (Lactarius spp.), amelyek közül legjelentősebb az ízletes rizike (Lactarius deliciosus). További, őszi gombák:

Vágásnövényzet

szerkesztés

A tarvágás, lékvágás, illetve egyéb véghasználat után az erdő helyén a természetes okok (széldöntés, hónyomás, földcsuszamlás stb.) hatására kialakuló erdei lékek vegetációjához (Epilobetia angustifolii) igen hasonló növényzet telepszik meg.

Az árnyas, üde erdők jellemző vágásnövényei:

Bükkösök helyén gyakran tűnik fel:

A pionír fafajokat:

a felcseperedő klimaxfajok előbb-utóbb elnyomják.

A félüde termőhelyekre jellemző:

A száraz termőhelyek jellegzetes, gyakori vágásnövényei:

A vágásnövényzet gombái

A sok szerves anyagot tartalmazó talajt kedveli:

Romterületek növényei

szerkesztés

Romterületeknek azokat a mesterségesen kialakított felületeket (szemétdombok stb.) nevezzük, amelyeken a szukcesszió még csak első fázisában, a rövid életű, sok magot érlelő pionír fajok betelepülésénél tart – ha az ilyen felületeket nem bolygatják tovább, ezeket hamarosan kiszorítják a két- és többnyári fajok. A romterületek életlehetőségeihez már az emberi történelem hajnalán számos növény alkalmazkodott, mint például:

További, gyakori egyéves fajok:

A két- és többéves fajok közül jellegzetesen romtalajokon jelenik meg:

A romterületek gombái:

Szántóterületek növényei

szerkesztés

Salgótarján és Fülek környékén a 20. század közepéig folyt nagyobb területen szántóföldi növénytermesztés, és jelentősen átalakította a táj képét. A szántóföldeken fejlődő gyomnövényzetben (Violenea arvensis) egyaránt jelen vannak a növénytermesztés kezdete óta ahhoz alkalmazkodott, ún. archeofiton fajok és azok (neofiton fajok), amelyek Amerikából kerültek át kontinensünkre. Az iparszerű földművelés kezdete előtt különösen a szántók szélén nőtt sokféle gyom; azóta ezek az elhanyagoltabb, illetve kisebb parcellák szegélyeire szorultak vissza. Jellemző szántóföldi gyomok:

Savanyú talajon, szórványosan jelenik meg:

Kapás kultúrákban (kukorica, napraforgó) gyakori fajok:

Ugyanezen táblákban, de csak szórványosan jelenik meg:

A vegyszerek hatására egyes fajok:

már teljesen kiszorultak a szántóföldekről a mezsgyékre, illetve az eredeti, mediterrán termőhelyükre hasonlító, bolygatott száraz gyepekbe:

Egyes, az alföldi, laza talajú kapás kultúrákra jellemző fajok:

a településeken az utak kőburkolatainak repedéseiben, valamint a vasúti sínek mentén terjednek.

A belvizes szántókon mindmáig fennmaradt fajok:

Az 1980-as évek végén jelent meg a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia),

A szántóterületek gombái

A szántókon gyakori nagygombák:

Erősen trágyás talajon tavasztól őszig tömegesen nő a ráncos tintagomba (Coprinopsis atramentaria).

Gyümölcsösök és szőlők

szerkesztés

A gyümölcsösök növényzete alkalmazkodott ahhoz, hogy a fák alatt évente egyszer-kétszer lekaszálják a füvet, ezért az aljnövényzetben többnyire a kaszáló, illetve legelők fajait találjuk meg. A szőlőkre a szántóterületek növényeihez hasonlóan a kapálást tűrő fajok jellemzőek, mint például:

A hagyományosan művelt szőlőkben továbbélnek egyes ritka védett növényfajok:

A gyümölcsösök és szőlők gombái:

A taplók közül a

inkább az idősebb ültetvényeket pusztítja.

Útszéli, taposott gyomnövényzet

szerkesztés

A taposott gyomnövényzet leginkább az állatok ivóhelyeihez vezető csapásokon és a településekhez közel, a gyalogutakon alakul ki, és a taposás roncsoló hatásához leginkább alkalmazkodott fajokból áll:

Sajátos életközösségek alakulnak ki a vasutak töltésein. Ezekben a taposást tűrő fajok mellett megjelenik számos egyéb növény is:

Források

szerkesztés
  • Kiss G. et al. (szerk.): A Karancs–Medves és a Cseres-hegység Tájvédelmi Körzet Nógrád és Gömör határán. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Eger, 2007.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_Karancs–Medves-vidék_növényzete&oldid=26259660”